"Tetováld a nevem a seggedre" (Berlini csajok: elektropunkok, feministák)

  • Fenyvesi Aaron
  • 2004. október 28.

Képzőművészet

Berlin épp hogy kifújta magát az utolsó illegális lakásfoglaló squatter-punk kommuna felszámolására tett kísérlet után, és miután gyökeret eresztettek a Potsdamer Platz fémpadlójába telepített fák, újra felütötte a fejét a német-indie mozgalmak õrülete. Elõkerültek a kamionsofõr-sapkák, motorosrendõr-napszemüvegek, villogni kezdtek a virágmintás macskanadrágok, és a csajok átvették az irányítást.

Berlin épp hogy kifújta magát az utolsó illegális lakásfoglaló squatter-punk kommuna felszámolására tett kísérlet után, és miután gyökeret eresztettek a Potsdamer Platz fémpadlójába telepített fák, újra felütötte a fejét a német-indie mozgalmak őrülete. Előkerültek a kamionsofőr-sapkák, motorosrendőr-napszemüvegek, villogni kezdtek a virágmintás macskanadrágok, és a csajok átvették az irányítást. A jelek szerint mintha az emblematikus Scooter-Rammstein-Modern Talking zenei exportcikktrió maszkulin prototípusainak hegemóniáját igyekeznének ellensúlyozni, egyszersmind jelentős áttörést tanúsítva a Vaterland-őskoncept döntögetésében is.

Szóval Berlin most megint úgy fest, mint a XX. század eleji Párizs, és oda lohol minden értelmiségi, hogy egyrészt borzasztó kétarcúsággal, másrészt viszont elképesztő lehetőségekkel, mecenatúrával szembesüljön. Persze kapóra jött a csajoknak

a retrohullám,

a harmadvonalbeli "Ja, Günter, spritzen!" típusú keletnémet, bajszos, Bundesliga-frizurás pornó-világ és az a kultúrsokk is, amit a David Hasselhoff-koncert okozott a berlini fal leomlásának ünnepségén.

De hogy kibökjem végre, kikről van szó, első helyen az abszolút emblemoparadigmatikus figurának számító Peachesről kell szólnom, akiket a New York Daily News a tíz legvadabb női előadó közé sorolt, nem kisebb popdívák társaságában, mint Courtney Love, Lil' Kim, Madonna vagy Britney Spears. Iggy Poppal közös duettjük a Kick It zombie-filmbe öntött klipjébe bárki belebotolhat már az MTV-n, ami mellesleg az agresszív feminista mázat sem nélkülöző Fatherfucker címet viselő, második korongjáról szól. Zenei és szövegi minimalizmusában talán egyik legelbűvölőbb száma a Shake Y'er Dix, de tulajdonképpen bármelyik sorát idézhetnénk, ahol a férfiakat a szexuális segédeszközök használatára, míg a nőket a három irányból érkező kéj kiaknázására bátorítja!

Mint általában, mégis izgalmasabbak a sztárság árnyékában lévő együttesek, például a Cobra Killer, amely a Peachesszel és a Sonic Youth-szal is turnézott, úgyhogy erősen megkérdőjelezhető Annika és Gina digitális-hardcore duójának másodvonalbelisége. Nehéz elképzelni, hogy az önmeghatározása szerint "avant-punk pszichedélikus pingpongszeméttel" és japán szörnyfilmekkel átitatott szövegekkel operáló Gina V. D'Orio miként tengette gyermekéveit egy bolgár zenészcsaládban Nyugat-Berlin szívében, Charlottenburgban. Kis barátnője, Kwikest Annika Trost pedig egész nap hula-hoppkarikázni tanult Berlin-Spandau kertvárosban, mígnem majd 12 évesen rájött, hogy ő Keith Moon (a The Who kultdobosa) reinkarnációja. Mindketten számtalan elektronikus vagy

hand-made hiszti-punk

zenekar tagjai voltak (Throw that beat in the Garbagecan, Sex X Groupies), mígnem sok-sok év után véletlenül összetalálkoztak egy észak-amerikai turnén, és közös bandát alapítottak 1998-ban, aminek azóta már több albumot köszönhetünk, így például a 2002-es The Third Armpit címűt, olyan "opus magnusokkal", mint a Tattoo My Name On Your Ass vagy a Born To Porn.

Aztán itt lenne még a Chicks On Speed overallos gesamtkunst-artcore kommandója, akik újságpapírból fabrikált kosztümökben énekelnek arról, hogy mennyire nem tudnak gitározni. Valószínűleg a lányok maguk sem döntötték el, hogy a CoS igazi zenekar-e, vagy csak egy a közös képzőművészeti ihletettségű projektjeik közül. Ennek ellenére a Red Hot Chili Peppers Hyde Park-i koncertjének előzenekaraként dobáltatták le magukat a színpadról, sőt mi több, ötperces mikrokoncerttel örvendeztették meg a norvég herceget egy nyilvános parkban. 1997-ben poénból, ahelyett, hogy a müncheni művészeti akadémia óráira jártak volna, zenekart alakítottak. Bár Melissa New York-i, Alex-Murray ausztráiliai, Kiki müncheni érdekeltségű, hasonlóan sokirányú érdeklődésük sodorta őket a zenéhez a design, happening és performansz felől. Nemhiába konzultál velük a ma már a magát atyaúristennek képzelő Carl Lagerfeld is az éppen aktuális trendről. 2003-as "99cents" című lemezükkel (ami természetesen jóval drágább 99 centnél) a popkapitalizmus ellen tiltakoztak, mondván, 99 centje mindenkinek lehet, bezzeg Jeff Koons festménye csak a kiváltságosoknak... People and Places című számukban aztán

anyázzák

még rendesen Berlinen kívül az összes többi létező várost, továbbá az unalmas dj-fiúkat meg a konzum indie-rock fanokat, és persze bájos, örök anakronisztikusságban a sznobokat, akik aszerint mérik a műalkotásokat, hogy bekerültek-e egy múzeumba. Mellesleg ezen a lemezen már olyan sztárokat is vendégszerepeltetnek, mint a Peaches vagy a sorban következő Miss Kittin.

Az elektrósabb szcénára evezve óhatatlan belebotlunk Miss Kittinbe, Grenoble egyetlen valamirevaló zenészébe. Jellemző, hogy a szinte nulla német nyelvtudású Miss Berlinben lett ismert. De nagyszüleit látogatva még mindig megnézi velük a Derricket. Továbbá az Alexanderplatzon lengyel punkokkal mosatja le mindennap a BMW kabrióját, és az azóta egyre jobban fogyatkozó Ramones régi számait bömbölteti az autómagnójából: Just Wanna Sniff Some Glue! És ha a rendőrök megbüntetik gyorshajtásért, azzal védekezik, hogy a vécére siet. Mindemellett az egy időre társául szegődött Hackerrel olyan megaslágereket jegyeznek, mint az 1982 vagy a Frank Sinatra, ami a felső tízezer limuzinos, pezsgő- és kaviárszagú közösülési szokásairól szól, talán a Szex és New York DVD-gyűjteménytől ihletve. És elsiratja belgrádi vendégszereplése után a fiatalon megölt szerb kormányfőt, Zoran Djindjicet, a szerb Kennedyt - bár a nevére már nem is emlékszik...

És akkor még nem is szóltam a bűbájos berlinette-ről, Ellen Allienről és a shitkatapult kiadóról. S félek, már nem is fogok.

Fenyvesi Aaron

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.