Berlin épp hogy kifújta magát az utolsó illegális lakásfoglaló squatter-punk kommuna felszámolására tett kísérlet után, és miután gyökeret eresztettek a Potsdamer Platz fémpadlójába telepített fák, újra felütötte a fejét a német-indie mozgalmak őrülete. Előkerültek a kamionsofőr-sapkák, motorosrendőr-napszemüvegek, villogni kezdtek a virágmintás macskanadrágok, és a csajok átvették az irányítást. A jelek szerint mintha az emblematikus Scooter-Rammstein-Modern Talking zenei exportcikktrió maszkulin prototípusainak hegemóniáját igyekeznének ellensúlyozni, egyszersmind jelentős áttörést tanúsítva a Vaterland-őskoncept döntögetésében is.
Szóval Berlin most megint úgy fest, mint a XX. század eleji Párizs, és oda lohol minden értelmiségi, hogy egyrészt borzasztó kétarcúsággal, másrészt viszont elképesztő lehetőségekkel, mecenatúrával szembesüljön. Persze kapóra jött a csajoknak
a retrohullám,
a harmadvonalbeli "Ja, Günter, spritzen!" típusú keletnémet, bajszos, Bundesliga-frizurás pornó-világ és az a kultúrsokk is, amit a David Hasselhoff-koncert okozott a berlini fal leomlásának ünnepségén.
De hogy kibökjem végre, kikről van szó, első helyen az abszolút emblemoparadigmatikus figurának számító Peachesről kell szólnom, akiket a New York Daily News a tíz legvadabb női előadó közé sorolt, nem kisebb popdívák társaságában, mint Courtney Love, Lil' Kim, Madonna vagy Britney Spears. Iggy Poppal közös duettjük a Kick It zombie-filmbe öntött klipjébe bárki belebotolhat már az MTV-n, ami mellesleg az agresszív feminista mázat sem nélkülöző Fatherfucker címet viselő, második korongjáról szól. Zenei és szövegi minimalizmusában talán egyik legelbűvölőbb száma a Shake Y'er Dix, de tulajdonképpen bármelyik sorát idézhetnénk, ahol a férfiakat a szexuális segédeszközök használatára, míg a nőket a három irányból érkező kéj kiaknázására bátorítja!
Mint általában, mégis izgalmasabbak a sztárság árnyékában lévő együttesek, például a Cobra Killer, amely a Peachesszel és a Sonic Youth-szal is turnézott, úgyhogy erősen megkérdőjelezhető Annika és Gina digitális-hardcore duójának másodvonalbelisége. Nehéz elképzelni, hogy az önmeghatározása szerint "avant-punk pszichedélikus pingpongszeméttel" és japán szörnyfilmekkel átitatott szövegekkel operáló Gina V. D'Orio miként tengette gyermekéveit egy bolgár zenészcsaládban Nyugat-Berlin szívében, Charlottenburgban. Kis barátnője, Kwikest Annika Trost pedig egész nap hula-hoppkarikázni tanult Berlin-Spandau kertvárosban, mígnem majd 12 évesen rájött, hogy ő Keith Moon (a The Who kultdobosa) reinkarnációja. Mindketten számtalan elektronikus vagy
hand-made hiszti-punk
zenekar tagjai voltak (Throw that beat in the Garbagecan, Sex X Groupies), mígnem sok-sok év után véletlenül összetalálkoztak egy észak-amerikai turnén, és közös bandát alapítottak 1998-ban, aminek azóta már több albumot köszönhetünk, így például a 2002-es The Third Armpit címűt, olyan "opus magnusokkal", mint a Tattoo My Name On Your Ass vagy a Born To Porn.
Aztán itt lenne még a Chicks On Speed overallos gesamtkunst-artcore kommandója, akik újságpapírból fabrikált kosztümökben énekelnek arról, hogy mennyire nem tudnak gitározni. Valószínűleg a lányok maguk sem döntötték el, hogy a CoS igazi zenekar-e, vagy csak egy a közös képzőművészeti ihletettségű projektjeik közül. Ennek ellenére a Red Hot Chili Peppers Hyde Park-i koncertjének előzenekaraként dobáltatták le magukat a színpadról, sőt mi több, ötperces mikrokoncerttel örvendeztették meg a norvég herceget egy nyilvános parkban. 1997-ben poénból, ahelyett, hogy a müncheni művészeti akadémia óráira jártak volna, zenekart alakítottak. Bár Melissa New York-i, Alex-Murray ausztráiliai, Kiki müncheni érdekeltségű, hasonlóan sokirányú érdeklődésük sodorta őket a zenéhez a design, happening és performansz felől. Nemhiába konzultál velük a ma már a magát atyaúristennek képzelő Carl Lagerfeld is az éppen aktuális trendről. 2003-as "99cents" című lemezükkel (ami természetesen jóval drágább 99 centnél) a popkapitalizmus ellen tiltakoztak, mondván, 99 centje mindenkinek lehet, bezzeg Jeff Koons festménye csak a kiváltságosoknak... People and Places című számukban aztán
anyázzák
még rendesen Berlinen kívül az összes többi létező várost, továbbá az unalmas dj-fiúkat meg a konzum indie-rock fanokat, és persze bájos, örök anakronisztikusságban a sznobokat, akik aszerint mérik a műalkotásokat, hogy bekerültek-e egy múzeumba. Mellesleg ezen a lemezen már olyan sztárokat is vendégszerepeltetnek, mint a Peaches vagy a sorban következő Miss Kittin.
Az elektrósabb szcénára evezve óhatatlan belebotlunk Miss Kittinbe, Grenoble egyetlen valamirevaló zenészébe. Jellemző, hogy a szinte nulla német nyelvtudású Miss Berlinben lett ismert. De nagyszüleit látogatva még mindig megnézi velük a Derricket. Továbbá az Alexanderplatzon lengyel punkokkal mosatja le mindennap a BMW kabrióját, és az azóta egyre jobban fogyatkozó Ramones régi számait bömbölteti az autómagnójából: Just Wanna Sniff Some Glue! És ha a rendőrök megbüntetik gyorshajtásért, azzal védekezik, hogy a vécére siet. Mindemellett az egy időre társául szegődött Hackerrel olyan megaslágereket jegyeznek, mint az 1982 vagy a Frank Sinatra, ami a felső tízezer limuzinos, pezsgő- és kaviárszagú közösülési szokásairól szól, talán a Szex és New York DVD-gyűjteménytől ihletve. És elsiratja belgrádi vendégszereplése után a fiatalon megölt szerb kormányfőt, Zoran Djindjicet, a szerb Kennedyt - bár a nevére már nem is emlékszik...
És akkor még nem is szóltam a bűbájos berlinette-ről, Ellen Allienről és a shitkatapult kiadóról. S félek, már nem is fogok.
Fenyvesi Aaron
