Interjú

„Tudtuk, hol a fal”

Sajdik Ferenc grafikus, karikaturista

Képzőművészet

Nemrég töltötte be a 90-et, de nem pihen. A Ludas Matyinál töltött évtizedekről, a Charlie Hebdóról, a nemzetközi helyzetre fittyet hányó medvékről és természetesen Pom Pomról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Tettamanti Béla eredetileg restaurátor szakra jelentkezett, Marabu könyvtáros volt, ön nyomdászként kezdte. Karikaturistaképzés vagy szakirány nem létezik. Taníthatatlan lenne?

Sajdik Ferenc: Azt hiszem, erre valószínűleg születni kell. Érdekes módon elég sok nyomdász volt közöttünk, Brenner Gyuri is nyomdászként kezdte. Pusztai Pali, aki a híres Jucika-sorozatot (háromkockás frivol comic trip – a szerk.) csinálta, vasutas volt, forgalmista. Balázs-Piri Balázs pedig mérnök. Persze akadt azért, aki a képzőművészeti főiskoláról érkezett a pályára, de ők inkább a naturális megjelenítéshez ragaszkodtak. Nekem viszont Byssz Róbert – régi karikaturista, az ő helyére kerültem a rádióújsághoz – nagyon határozottan azt tanácsolta, hogy ne menjek a főiskolára. Azt mondta, a főiskolán csak rontanak a karikatúrákon. Valahogy úgy kezdődik, hogy az ember hályogkovács módjára elkezd rajzolni. Hetven százalék az ötlet, a többi a stílus.

MN: Az ön nagy iskolája a Ludas Matyi volt, 1965-ben került a laphoz. Az ott töltött három évtized alatt két vezetést is megélt, Tabi László és Árkus József főszerkesztőségét. László Ferenc e lap hasábjain megírta a Ludas Matyi történetét (lásd: Az élccsapat, 2006. december 21.; Vese, velővel, 2007. január 25.), amelyből kiderült, hogy a Patyolat, a BKV, a rádió és a tévé, illetve a vendéglátóipar rovására megengedett volt a viccelődés, de a magasabb szintekkel, a nagyobb vadakkal nem lehetett szórakozni.

SF: Amikor odakerültem, már nem igazán kellett politikai karikatúrákat készíteni, de Árkus idejében volt egy-két ilyen jellegű botrány, el is küldték őt fejtágítóra. Később a résztvevőktől azt hallottuk vissza, hogy nagyon örültek Árkus jelenlétének. Mert Árkus elvtársnak friss Playboy-ai voltak, azokat lapozgatta a fejtágítón, miközben az előadó a politikáról értekezett. Volt egy tévéműsora, a Parabola, gondolom ahhoz kellettek a magazinok, a szakmai felkészüléshez. Közte és Tabi László között nagy volt a különbség. Tabi olyan volt, mint egy osztályfőnök. Jóban voltunk ugyan, de megkövetelte a távolságtartást. Árkus azonban mintha egy lett volna közülünk.

MN: Volt, hogy egy-egy rajzát visszautasította a főszerkesztő?

SF: Persze hogy volt, de öreg rókák voltunk, mindenki tudta, meddig mehet el. Tudtuk, hol a fal, nem mentünk neki fejjel. Volt egy politikai és egy pikánssági határ is. A Jucika-rajzok például Lettországban és Észtországban be voltak tiltva a sikamlósságuk miatt. Pedig hát igazán szolid rajzok voltak. Egyszer én is belefutottam egy esetbe, de nem a pajzán vonalon. A címlapot a szerkesztőség mindig közösen találta ki, ha ilyenkor állatok kerültek szóba, már tudtam, hogy veszélyben vagyok. Ha például csinos nő kellett a címlapra, már láttam is Pusztai Pali arcán, hogy kezd elkeseredni. Rögtön tudta, hogy neki kell megcsinálni. A címlapkészítésért senki sem lelkesedett, mert akinek kiadták, az leadta csütörtökön a rajzát, majd mehetett be pénteken is. Február eleji lapszámra készültünk, medvés címlap kellett, persze rám sózták. A szöveg valami olyasmi volt, hogy épp most jön ki a medve a barlangból. A bökkenő csak az volt, hogy az oroszok nemrég vonultak be Afganisztánba. Árkus behívott, hogy ez így nem fog menni, változtassuk meg a szöveget. Én azzal érveltem, hogy hagyjuk így, nagy dobás lesz. Végül átírták valami másra.

MN: A Pom Pom meséi a Ludasban futó sorozatából, a Jövő század állataiból nőtt ki. Volt, ami átkerült ezekből a lényekből a mesékbe?

SF: Már egy-másfél éve rajzoltam a lapba a sorozatot, minden héten kinyögve egy pár állatot. Sivó Máriának, a Corvina kiadó szerkesztőjének támadt az az ötlete, hogy mesekönyveket is lehetne ezekből csinálni, de kellett egy író, aki életet lehelne az ötletekbe. Mind a ketten Csukás Istvánra gondoltunk. Végül csak a Benzinszívó Szúnyog került át a Pom Pomba, az összes többi Csukás kitalációja.

MN: A Pom Pomban először Körmendi János volt Gombóc Artúr magyar hangja, utána Csákányi László. Kellett valamit alakítani a csokoládézabáló madár külsőségein a színészváltáskor?

Budapesti otthonában 2013-ban

Budapesti otthonában 2013-ban

Fotó: MTI/Kovács Tamás

SF: Nem kellett. Hihetetlenül profi színészek voltak. Csákányi is nagyon jó volt, de a Körmendi hangja nekem egy fokkal jobban tetszett. A színészválasztás a rendező, Dargay Attila érdeme volt.

MN: A Pom Pom meséi a Magyar Televízió megbízásából készült. A jogokkal ki rendelkezett?

SF: Egy ideig náluk voltak a jogok, aztán a rendszerváltás után született egy rendelet, amely visszaadta az alkotóknak a jogokat. De ha kivesznek egy kockát a rajzfilmből, az a televízióé. És ha ismétlik, akkor kap az ember néhány száz forintot. De mindennek, amit ezen kívül rajzolok, a joga az enyém.

MN: Csukás Istvánnal harmonikus munkakapcsolatot ápolt. A barátságukat sem a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél, sem a politikáról alkotott nézeteik nem tépázták meg?

SF: A Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél csak ugratás volt a Pistától, hogy nesze, ezt rajzold meg. Én meg megrajzoltam. Mi soha két rossz szót nem szóltunk egymásról. És nem is gondoltunk. Egyszer azzal hívott, hogy most kössem fel a gatyám, mert írt egy színdarabot Gombóc Artúrról, ennek az egyik figurája pedig a Nulla Kilométerkő. Én terveztem a darabhoz a jelmezeket is, hát, valahogy megcsináltam. Politikáról pedig soha nem esett szó köztünk, pedig hát hetente, kéthetente beszéltünk. Így is néha, ha csöng a telefon, reménykedem, hogy a Csukás Pista hív, de hát hiába várom.

MN: Mint mondta, a hazai karikaturisták közül Kaján Tibor munkásságát tartja a legtöbbre, a külföldiek közül pedig a francia Sempét kedveli.

SF: Sempé filozófiai mélységekig hatol a rajzaiban. Kedves, jó munkái vannak. A könyvét a Saint Tropez-i nyaralókról különösen kedvelem.

MN: A francia karikatúrakínálat másik végén helyezkedik el, amit a Charlie Hebdo képvisel. Ismeri a rajzolóikat?

SF: Mellbe vágott a tragédia, különösen mert Wolinskit (Georges Wolinski karikaturista – a szerk.), aki ott volt az áldozatok között, személyesen is ismertem még Berlinből. Tudtunk egymásról, követtem a rajzait, valószínűleg ő is látta az enyémeket. Nagyon kedves ember volt. Én egyébként nem kedvelem, amikor a karikatúrák ennyire kigúnyolnak másokat, arra mindig is nagyon vigyáztam, hogy senkit se sértsek meg a rajzaimmal.

MN: Követi a hazai karikaturisták fiatalabb generációinak működését?

SF: Nem nagyon követem, mert én még mindig újságrajzolónak vallom magamat, és már csak nagyon kevesen vannak, akik még rendszeresen dolgoznak lapokba. Megszűntek a közös szerkesztőségek. A rajzfilmeseket látom néha, a kecskemétieket – nagyon ügyesek, nagyon jók.

MN: Most dél van. Ma már rajzolt?

SF: Még nem, de csak azért, mert későn szoktam felkelni. Eljön az ideje. Egyszerre két-három félét is rajzolok, de mivel most aktuálisan Dunakeszire (ahol Sajdik a gyerekkorát töltötte – a szerk.) várnak tőlem egy kiállítást, leg­inkább erre készülök. Azt a régi Dunakeszit szeretném megidézni, próbálok elmélyülni, igyekszem előkeresni az emlékeimben, mi lehetett a gyerekkoromban.

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.