Magyar Narancs: Tettamanti Béla eredetileg restaurátor szakra jelentkezett, Marabu könyvtáros volt, ön nyomdászként kezdte. Karikaturistaképzés vagy szakirány nem létezik. Taníthatatlan lenne?
Sajdik Ferenc: Azt hiszem, erre valószínűleg születni kell. Érdekes módon elég sok nyomdász volt közöttünk, Brenner Gyuri is nyomdászként kezdte. Pusztai Pali, aki a híres Jucika-sorozatot (háromkockás frivol comic trip – a szerk.) csinálta, vasutas volt, forgalmista. Balázs-Piri Balázs pedig mérnök. Persze akadt azért, aki a képzőművészeti főiskoláról érkezett a pályára, de ők inkább a naturális megjelenítéshez ragaszkodtak. Nekem viszont Byssz Róbert – régi karikaturista, az ő helyére kerültem a rádióújsághoz – nagyon határozottan azt tanácsolta, hogy ne menjek a főiskolára. Azt mondta, a főiskolán csak rontanak a karikatúrákon. Valahogy úgy kezdődik, hogy az ember hályogkovács módjára elkezd rajzolni. Hetven százalék az ötlet, a többi a stílus.
MN: Az ön nagy iskolája a Ludas Matyi volt, 1965-ben került a laphoz. Az ott töltött három évtized alatt két vezetést is megélt, Tabi László és Árkus József főszerkesztőségét. László Ferenc e lap hasábjain megírta a Ludas Matyi történetét (lásd: Az élccsapat, 2006. december 21.; Vese, velővel, 2007. január 25.), amelyből kiderült, hogy a Patyolat, a BKV, a rádió és a tévé, illetve a vendéglátóipar rovására megengedett volt a viccelődés, de a magasabb szintekkel, a nagyobb vadakkal nem lehetett szórakozni.
SF: Amikor odakerültem, már nem igazán kellett politikai karikatúrákat készíteni, de Árkus idejében volt egy-két ilyen jellegű botrány, el is küldték őt fejtágítóra. Később a résztvevőktől azt hallottuk vissza, hogy nagyon örültek Árkus jelenlétének. Mert Árkus elvtársnak friss Playboy-ai voltak, azokat lapozgatta a fejtágítón, miközben az előadó a politikáról értekezett. Volt egy tévéműsora, a Parabola, gondolom ahhoz kellettek a magazinok, a szakmai felkészüléshez. Közte és Tabi László között nagy volt a különbség. Tabi olyan volt, mint egy osztályfőnök. Jóban voltunk ugyan, de megkövetelte a távolságtartást. Árkus azonban mintha egy lett volna közülünk.
MN: Volt, hogy egy-egy rajzát visszautasította a főszerkesztő?
SF: Persze hogy volt, de öreg rókák voltunk, mindenki tudta, meddig mehet el. Tudtuk, hol a fal, nem mentünk neki fejjel. Volt egy politikai és egy pikánssági határ is. A Jucika-rajzok például Lettországban és Észtországban be voltak tiltva a sikamlósságuk miatt. Pedig hát igazán szolid rajzok voltak. Egyszer én is belefutottam egy esetbe, de nem a pajzán vonalon. A címlapot a szerkesztőség mindig közösen találta ki, ha ilyenkor állatok kerültek szóba, már tudtam, hogy veszélyben vagyok. Ha például csinos nő kellett a címlapra, már láttam is Pusztai Pali arcán, hogy kezd elkeseredni. Rögtön tudta, hogy neki kell megcsinálni. A címlapkészítésért senki sem lelkesedett, mert akinek kiadták, az leadta csütörtökön a rajzát, majd mehetett be pénteken is. Február eleji lapszámra készültünk, medvés címlap kellett, persze rám sózták. A szöveg valami olyasmi volt, hogy épp most jön ki a medve a barlangból. A bökkenő csak az volt, hogy az oroszok nemrég vonultak be Afganisztánba. Árkus behívott, hogy ez így nem fog menni, változtassuk meg a szöveget. Én azzal érveltem, hogy hagyjuk így, nagy dobás lesz. Végül átírták valami másra.
MN: A Pom Pom meséi a Ludasban futó sorozatából, a Jövő század állataiból nőtt ki. Volt, ami átkerült ezekből a lényekből a mesékbe?
SF: Már egy-másfél éve rajzoltam a lapba a sorozatot, minden héten kinyögve egy pár állatot. Sivó Máriának, a Corvina kiadó szerkesztőjének támadt az az ötlete, hogy mesekönyveket is lehetne ezekből csinálni, de kellett egy író, aki életet lehelne az ötletekbe. Mind a ketten Csukás Istvánra gondoltunk. Végül csak a Benzinszívó Szúnyog került át a Pom Pomba, az összes többi Csukás kitalációja.
MN: A Pom Pomban először Körmendi János volt Gombóc Artúr magyar hangja, utána Csákányi László. Kellett valamit alakítani a csokoládézabáló madár külsőségein a színészváltáskor?
| ||
SF: Nem kellett. Hihetetlenül profi színészek voltak. Csákányi is nagyon jó volt, de a Körmendi hangja nekem egy fokkal jobban tetszett. A színészválasztás a rendező, Dargay Attila érdeme volt.
MN: A Pom Pom meséi a Magyar Televízió megbízásából készült. A jogokkal ki rendelkezett?
SF: Egy ideig náluk voltak a jogok, aztán a rendszerváltás után született egy rendelet, amely visszaadta az alkotóknak a jogokat. De ha kivesznek egy kockát a rajzfilmből, az a televízióé. És ha ismétlik, akkor kap az ember néhány száz forintot. De mindennek, amit ezen kívül rajzolok, a joga az enyém.
MN: Csukás Istvánnal harmonikus munkakapcsolatot ápolt. A barátságukat sem a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél, sem a politikáról alkotott nézeteik nem tépázták meg?
SF: A Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél csak ugratás volt a Pistától, hogy nesze, ezt rajzold meg. Én meg megrajzoltam. Mi soha két rossz szót nem szóltunk egymásról. És nem is gondoltunk. Egyszer azzal hívott, hogy most kössem fel a gatyám, mert írt egy színdarabot Gombóc Artúrról, ennek az egyik figurája pedig a Nulla Kilométerkő. Én terveztem a darabhoz a jelmezeket is, hát, valahogy megcsináltam. Politikáról pedig soha nem esett szó köztünk, pedig hát hetente, kéthetente beszéltünk. Így is néha, ha csöng a telefon, reménykedem, hogy a Csukás Pista hív, de hát hiába várom.
MN: Mint mondta, a hazai karikaturisták közül Kaján Tibor munkásságát tartja a legtöbbre, a külföldiek közül pedig a francia Sempét kedveli.
SF: Sempé filozófiai mélységekig hatol a rajzaiban. Kedves, jó munkái vannak. A könyvét a Saint Tropez-i nyaralókról különösen kedvelem.
MN: A francia karikatúrakínálat másik végén helyezkedik el, amit a Charlie Hebdo képvisel. Ismeri a rajzolóikat?
SF: Mellbe vágott a tragédia, különösen mert Wolinskit (Georges Wolinski karikaturista – a szerk.), aki ott volt az áldozatok között, személyesen is ismertem még Berlinből. Tudtunk egymásról, követtem a rajzait, valószínűleg ő is látta az enyémeket. Nagyon kedves ember volt. Én egyébként nem kedvelem, amikor a karikatúrák ennyire kigúnyolnak másokat, arra mindig is nagyon vigyáztam, hogy senkit se sértsek meg a rajzaimmal.
MN: Követi a hazai karikaturisták fiatalabb generációinak működését?
SF: Nem nagyon követem, mert én még mindig újságrajzolónak vallom magamat, és már csak nagyon kevesen vannak, akik még rendszeresen dolgoznak lapokba. Megszűntek a közös szerkesztőségek. A rajzfilmeseket látom néha, a kecskemétieket – nagyon ügyesek, nagyon jók.
MN: Most dél van. Ma már rajzolt?
SF: Még nem, de csak azért, mert későn szoktam felkelni. Eljön az ideje. Egyszerre két-három félét is rajzolok, de mivel most aktuálisan Dunakeszire (ahol Sajdik a gyerekkorát töltötte – a szerk.) várnak tőlem egy kiállítást, leginkább erre készülök. Azt a régi Dunakeszit szeretném megidézni, próbálok elmélyülni, igyekszem előkeresni az emlékeimben, mi lehetett a gyerekkoromban.
