Kiállítás

Végtelen történetek

Péli Barna: Fraktális tévedés

Képzőművészet

Talán száz méterre a Szabadság téri förmedvénytől található a Higgs Mező galéria és kávézó. A nyitott és visszafogottan modern (bár semmiképpen sem steril) térben látható kiállítás ékesen bizonyítja, hogy a Párkányi Raab-féle giccsparádé és Melocco "leples bitangjai" ellenére is van magyar szobrászat.

Még akkor is, ha a szobrászok tehetséges és (közép)ifjú nemzedékének - amelyet Kovách Gergő, Kotormán Norbert, Szalay Péter, Halász Péter Tamás és Uglár Csaba képvisel (a kimaradtaktól elnézést kérek) - nincs köztéri munkája. Ennek oka nem csupán a konzervatív (csak a figuratív munkákat, köztük mondjuk a kutyussal játszó cuki kislányt és bármely Szent Istvánt elfogadó) közízlésben kereshető, hanem a szoborállítás felelősségét a vállukon cipelő politikusok gyávaságában is. (Ebben az országban teljesen értelmezhetetlen az a több mint száz évvel ezelőtti vita, amely Rodin párizsi, a meztelen és kövér Balzacot ábrázoló szobrának tervezett felállítását kísérte - még ha a mű végül nem is valósult meg.)

Pélinek ugyan - Galbovy Attilával közösen - már volt köztéri munkája: 2001-ben, a Liszt Ferenc téri Ady-szobor tövében. Persze a pár napig álló alkotás nem az örökkévalóság szándékával készült (ehhez a felhasznált anyagok sem voltak alkalmasak), inkább egyfajta felhívásként vagy figyelemfelkeltésként; a mű a maga bonyolult, bár vicces módján arra kérdezett rá, hogy miként viszonyulunk a köztéren elhelyezett szobrokhoz/emlékművekhez.

A két különböző profilú, a már megszűnt Dovin galériában és a szintén (és kétszeresen is) tönkretett Tűzraktérben is gyakran szereplő művész munkáinak három jellemző vonásuk van. Egyrészt műveiket gyakorlatilag szemétből építik fel: alapanyaguk a purhab és a préselt szivacs. Másrészt munkáik figuratívak - meszsze eltávolodva a szépség, a harmónia és csendes nagyság klaszszikus normatívájától. Ezek az alakok vagy figurális fragmentumok már önmagukban is különösek és zavarba ejtők: miként is viszonyuljunk olyan művekhez, amelyek egy tökét vakargató vagy egy fürdődresszben feszítő, mi több, kerékpározó férfit "ábrázolnak", nem beszélve a távirányítós autóra rögzített női fejről? Harmadrészt Péli az utóbbi időben készült műveit szoborcsoportként installálja: egyfajta bonyolult kapcsolati hálóba illesztve a nézővel egy szintre helyezett, de az embernagyságnál kicsit nagyobb műveket.

A Higgs Mezőben látható kiállításnak több előzménye van. Míg a korábbi kiállításán - például Szárnyas polip (2009), Vastag tej (2011) - szereplő figurák közötti viszony inkább virtuális volt, mint testi, a tavalyi Szocmózis vagy a májusban az Epreskertben kiállított Adott szó esetében már valódi "tömegjelenetről" beszélhetünk. Mindegyikük közös jellemzője azonban, hogy úgy ígérnek történetet a befogadó számára, hogy közben negligálják a "narratíva egyenes vonalú végigvezethetőségét". Magyarul: a művészettörténészek szerint a munkák a nézőnek nem egyetlen, hanem végtelen sok szálon futó, az egyértelmű értelmezést elvető/felülíró, posztmodern sztorit kínálnak. Nem véletlenül hasonlítja e műveket Német Szilvi a hiperlinkekhez, illetve azon kísérleti filmekhez, amelyekben a "végső vágás" helyett több, egyenrangú és egymástól függetlenül, folyamatosan módosuló változat létezik. A filmes analógia azért is jó - szemben a már elcsépeltnek tűnő, bár azért használható borgesi könyvtárhasonlattal és a "minden egész darabokban" belátásával -, mert rávilágít arra, hogy miként érdemes néznünk Péli ezen munkáit. Szobroknál amúgy sem elvárás (sőt), de itt nem csupán nincs egyetlen, kitüntetett nézőpont, hanem (mint egy jobb filmben) minden újabb beállítás átírja az elvárásainkat, hiszen a szoborcsoport körbejárása során állandóan egymásnak ellentmondó, új részletek válnak hangsúlyossá. Maga a cím - Fraktális tévedés - is erre, a kiszámíthatatlanságra utalhat, hiszen (leegyszerűsítve) a kaotikusnak tűnő alakzatok (fraktálok) létrejötte mögött mindig megtalálható valamiféle tipikusság vagy elvárhatóság (törvényszerűség).

A kiállításon nyolc alak (vagy töredékes, csonkolt figura) szerepel: két földön fekvő "gólem", egy agyonnyomott figura, négy, a piedesztálról lerántott "hősöket" birizgáló alak és egy szemgolyóitól megfosztott néző. Ezt persze csak mindig változó részletekből rakhatjuk össze, ráadásul a munka amúgy is mozog, hiszen a szürkésfehér alakokat Péli az alapszínekkel (piros, kék, sárga) "megfestett" figurákkal "pettyezi". A műben - akárcsak korábbi munkáin - használati tárgyak is szerepelnek: a sárgás "gólem" nemi szervét fedő, valódi törülköző és egy kék játékautó.

A szívszorítóan abszurd jelenetet körbejárva sorra jut eszünkbe a szobordöntögetés tradíciója, a káosz, az anarchia, a háború, a kín és szenvedés képe, az új idők dala (a fiatalság lázadása az öregek ellen) vagy az embertelen ember víziója. Azt viszont folyamatosan érezzük, hogy értelmezésünk csak töredékes lehet. Idegesítő, de egyben nagyon inspiráló érzés. Hisz ritkán érezzük úgy, hogy megvezettek, hogy képtelenek vagyunk eldönteni: van-e egyáltalán a művek mögött történet, vagy sokkal inkább épp ezernyi van.

Higgs Mező, Bp. V., Hercegprímás u 11., nyitva augusztus 16-ig

Neked ajánljuk