Képzőművészet

Az elmúlt években feltűnően sok volt a láthatóan nem túlgondolt, a giccs bemutatásától sem visszariadó töltelék kiállítás a Ludwig Múzeumban. Ezek mellett azért láthattunk néhány hiánypótló életmű-kiállítást, illetve a környező, volt szocialista országok művészetét bemutató tárlatot. Az intézmény vállaltan egyik ki­emelt feladatának tartja a Közép- és Kelet-Európai művészeti színtér kutatását és bemutatását, Albánia és Koszovó után most Permanens forradalom címmel az ukrán képzőművészet nagyjából utóbbi másfél évtizedéből nyílt válogatás.

Június 10-én, életének 77. évében elhunyt Birkás Ákos festőművész.

Alig használt, még ki sem volt fordítva.

Csató pályája Király Gáboréval együtt indult; a kétezres évek elején meglepően friss, archaikus, expresszív és szinte brutális képi nyelvvel jelentkeztek, s mint „csoport” számos közös kiállításon szerepeltek. Míg Király (kisebb megszorítással, de) „úgy maradt”, Csató folyamatosan építi festészeti nyelvét, nem véletlen, hogy 2013-ban elnyerte a rangos Esterházy-díjat.

Megkerült a monumentális bronzszobor mutatóujja.

Múzeumot épített nacionalista ereklyékből, de Trianon centenáriumán nem pont úgy fognak hozzányúlni a témához, ahogy ő. Kiállítása folyamatosan utazik a világban, Magyarországon csak rövid ideig lehetett látni. Az irónia hatá­rairól, a kormány irredenta gesztusairól és a politikai művészet lehetőségeiről beszélgettünk könyve, A műhegyektől a politikai vallásig megjelenésének apropóján.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a tervezőgrafika tanszék meghívására workshopot és előadást is tartott a New York-i School of Visual Arts professzora. A művésszel a délszláv háborúról, az amerikai adórendszer művészetet támogató vonásairól, a toleranciáról és a diszlexiáról beszélgettünk.

A látogatók két évtizeden keresztül bámulták a hamis képeket.

Ember Sári 2009-ben végzett a MOME fotó szakán, mára az egyik legismertebb fiatal magyar képzőművész.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen látható kiállítás a 2016-ban ugyanitt megrendezett Fotó/Modell folytatásának tekinthető; most az egyetem könyvtárából, levéltárából és művészeti gyűjteményéből válogatott anyag az 1860-as évektől az 1910-es évek közepéig tartó időszakra fókuszál.

Annak, ami Ózddal történt a rendszerváltás környékén és azóta, két nagy dokumentátora és művésze van: Almási Tamás és Benkő Imre. Mindketten hosszú éveken át követték a város és a helyiek sorsát, de Benkő bizonyult kitartóbbnak.

A Ludwig Múzeum kiállítása egy nemzetközi programban (CAPP – Collaborative Arts Partnership Programme) Magyarországon megvalósult projekteket mutat be. Az kapcsolja össze őket, hogy mindegyik valamilyen közösséggel szoros együttműködésben jött létre, és a kiállításon ezen munkafolyamatok dokumentációi és kézzelfogható eredményei láthatók.

Mától két hétig tart nyitva.

Nem elírás; a furcsa cím az AQB Project Space-ben kiállító művészek – Gerber Pál, Hecker Péter és Keresztesi Botond – vezetéknevének magánhangzóiból áll össze. A nagybetűs írásmód jelzi, nem kispályás művészekről van szó, a magánhangzók egyesítése pedig azt, hogy a szokásos, csoportos (vagy két/három/ négy művészt felvonultató) kiállításokkal ellentétben itt a művészek munkái nem válnak el egymástól, hanem együtt szerepelnek.