Bonyhádon korábban is megfordultunk már, erről itt írtunk. Kissé borúsra és porosra sikerült a kép, „mintha csupa búval aszott ember lakna a városban”, ami persze biztosan nem így van. Ezért fogadtuk el két, magát megnevezni nem kívánó lokálpatrióta férfiú meghívását, hogy ugorjunk neki Bonyhádnak még egyszer. Sajnos sok boldogságot ezúttal sem láttunk, de amit igen, az sehr interessant.
A Völgységi Múzeumban kezdjük a sétát. A zsinagóga kulcsát várjuk, amit egy tévés stáb vitt el éppen. Kifejezetten kérve vagyunk a főnökség által, hogy addig meg se közelítsük az objektumot, amíg az operatőr ott tüsténkedik. Addig végiggyalogolunk a helytörténeti kiállításon. Az emeleti előcsarnokban a zománcgyár termékeit látjuk a falakon, köztük a Veritas Drogéria kötszeres reklámtábláját, a Ritzel testvérek temetkezési cégének cégérét, az Első Magyar Általános Biztosítótársaság Főügynökségének díszes feliratát, valamint Suchard reklámot és egyéb kuriózumokat. Nyomdagépeket. Ötvenhatos, Kossuth-címeres zománctáblát a Központi Nemzeti Tanács nevével (legfeljebb pár napig lehetett épület falán); látunk bútorokat, a betelepített felvidéki magyarok emlékeit, múzeumi enteriőröket. Aztán szabad utat kapunk és elindulunk a nagy zsinagóga felé.
Heti piac van, péntek, árusok rögtönzött asztalokon a szabad ég alatt kínálják az ilyen kirakodókon megszokott árut: kéziszerszámokat, háztartási felszerelést, alsó- és felsőneműt, lábbelit, játékot. A zsinagóga főbejáratát két „pult” között közelíthetjük meg; led fénycsövek, partvisnyelek, lombfúvó, sajtreszelő, ablakszigetelő csík és hétrészes ágyneműszettek alkotják a sorfalat.
Egyszer volt…
Megilletődve lépünk be az 1796-ban elkészült épületbe, amely egykor Magyarország legnagyobb zsinagógája volt. Balra a kisebb ajtó felett eredeti felirat, a Hitk. Tanácsterem, ahova sajnos nem tudunk bemenni, mert az a kulcs nincs itt. Jobbra azonban a zsinagóga termében (ami a szocializmusban volt magtár, takarmánybolt, cipőgyári doboztároló és autóalkatrész raktár is) egy tíz évvel ezelőtti kiállítás meghagyott képeit látjuk. „Elfeledett arcok.” 1177 bonyhádi zsidó embert deportáltak, a háború utáni első évben már csak 205-en voltak. Az 1956-os forradalom idején mind elhagyták az országot.
A bonyhádi hitközségek Magyarország negyedik legnagyobb zsidó közösségét alkották. Rituális fürdőjüket keresztény előkelőségek is használták, többek között Perczel Mór honvéd tábornok édesapja, mint azt a gondosan vezetett pénztárkönyv mutatja. Az egyházszakadás és a bonyhádi zsidó közösség sokasodása okán az ortodoxok 1924-ben építettek maguknak új zsinagógát. Ma is áll, bár némi átalakuláson ment át. Önkormányzati tulajdon, bérbe adták.
A frigyszekrény helyén most piros rekamié, selyemernyős állólámpa, és két befóliázott bútorlap áll, a bima talán a két barna fotelnél lehetett. A bordázott alumínium lemez mennyezet alatti teret Jeruzsálem felől éri a fény az egyetlen megmaradt eredeti ablakon át. A temetőben Wolf Boskovitz csodarabbi sírja körül mállanak a homokkő sírkövek. Az egykor messze földön híres jeshiva helyén kisebb műhelyek vannak.
Állunk az egykori zsidó kereskedők utcájának elején (ma Szent Imre utca), és az egykor errefelé elhangzott sokféle köszönésre gondolunk. Egy szó sem hallatszik azonban, csak mi megyünk le, az Arany Oroszlán szálloda pusztuló épülete felé. Arra is gondolunk továbbá, hogy mi lehetett volna Bonyhádból is, ha nem rondít bele a helyi közösség természetes fejlődésébe a politika, ha nem viszik el az iparosokat, a gyárosokat, az orvosokat, a patikáriust, a fotográfust, a szabókat, a suszterokat, a mindenkit, aki nem felel meg a politikusok lakosság-ideál képének. A török utáni néptelenségben letelepedő német eredetű Perczel család biztosan nem így gondolta, mert ők engedélyezték, kezdeményezték, hogy zsidók lehessenek a birtokukon, Bonyhádon és az előny kölcsönös volt. Nem mennénk bele hosszas gazdaságtörténeti és geneológiai fejtegetésekbe, csak annyit mondanánk, hogy amikor Perczel Béla (a családban a harmadik), aki oldalági rokona volt a honvédtábornok Mórnak, 1909-ben megalapítja dominó- és zománctábla üzemét, üzleti partnerre talált bonyhádi zsidókban.
Olyannyira, hogy a Perczel zománcgyár 1911-ben megrendelést kapott Jeruzsálem háromnyelvű utcanévtábláinak elkészítésére. Egy korai aliázó kereskedő révén racionalizálási és hibacsökkentési céllal 1934-ben a bonyhádi gyárnak fióktelepe nyílt ugyanott. Sajnos sem a Völgységi Múzeumban, sem az üzemben nem találtunk jeruzsálemi utcanévtáblát, nem úgy aukciós oldalakon, ahol 1700-3000 dollár közötti áron lehet kapni eredeti bonyhádi táblákat (fehér alapon fekete héber, arab, angol átírású latin betűs felirat az eredeti). Ugyanígy készültek Isztambul utcanévtáblái is 1916-ban, arab betűkkel, amiket aztán 1928-tól latin betűsre cseréltek Atatürk reformjai szerint.
Sárga bögre görbe bögre
Az üzem, ahová bebocsáttatásunkat ezúton is köszönjük, mert egyébként nem látogatható, több átalakulást követően ma is működik. Igaz, termékváltás történt, mert jó ideje már a zománcozott edények adják a termelés nagy részét, de megmaradt az eredeti termékvonal, a táblakészítés is. Alig tettük be a lábunkat a gyár kapuján, úgy érezzük, megcsapott a hetvenes évek aurája. Az udvaron régi présgép lefestve, lezsírozva, ahogy kell. Ipari műalkotás. Jobbra megyünk, a panelekből összerakott irodaházba, ami éppen üres, mert spórolás van, az irodisták otthonról dolgoznak.
A falakon viszont a zománctáblagyártás történetének legszebb darabjai lógnak, a 20-as 30-as évek csúcsreklámjai, kisebb-nagyobb hirdetőtáblák. Schmoll paszta. Vim háztartási súrolószer, Unicum, Albus pasta, Henkell, Julius Meinl, Dreher, Unicum, Mercedes Benz stuttgarti üzem, plusz Perczel Béla saját reklámja, amely szerint művészi zománctáblákat készít. Bekeretezve lóg a folyosón az eredeti cégbejegyzési irat. Sokáig csodáljuk a gyűjteményt, aztán elindulunk az üzem felé.
Nem akarunk termelési riportba átmenni, de végigmegyünk a folyamaton. A zománc leegyszerűsítve üvegréteg, fém felületre égetve. Művészi megfelelője a tűzzománc (lásd még: a Szent Koronán található ábrázolások), ipari változata többek között a kis piros zsíros bödön a nagymama stelázsijáról és a katicás bádogbögre (meg a BMW-embléma többek között).
Az üzemben meleg van, természetesen, mert működnek az égetőkemencék.
Látjuk, hogyan lesz az alapozott fém edényből zománcozott lábos, márványos belsejű tepsi, öblös, barna kacsasütő. Úgy, hogy vízbázisú, sűrű masszába mártják a bekenendő felületet, a felesleget hagyják lecsöpögni, a maradékot ráégetik. Szorgos kezek pakolják a tepsiket éppen, amelyekben nemsokára talán jóféle pásztorpiték sülnek, a fazekakat, amelyekben haggisok (birkagyomorból készülő hagyományos skót kolbász – a szerk.) főnek, mert ezek a brit piacra mennek. A zománcedény, különösen a vastagabb falú egyébként indukciós főzőlapon is használható.
Az egyik nagy terem falán fent hatalmas fali panelt látunk. Kérdezzük, mi célból. Válasz: acélból. Már el is felejtettük, hogy anno sparhelt és tűzhely fölé hőálló falvédőnek tettek ilyeneket. Van egy nagy királykék is az étkezőben, egyszerűségében gyönyörű.
Pécsi tojásszén, ezzel fűtök én
A következő üzemrész a régi, eredeti Perczel-épületek egyike lehet. Itt kapott helyet a táblagyártás is. Iroda 1. felirat mellett műszaki előkészítő, itt kezdődik a vizuális hedonizmus. Ilyen táblácska, olyan táblácska, amolyan táblácska. Reklám, házszám, címeres, tájékoztató, falvédő, közlekedési, kocsmai vicces. Grafikai szempontból bármit meg lehet zománcból csinálni, amit dekorműanyagból, de szebb és tartósabb. Ellensége csak a mechanikai sérülés, mert az üveg törékeny, ugye. A folyosó végi teremben állunk a táblakemence előtt, és egyszer csak kinyitják az ajtót. Gyors fotó a pokoli hőségre, és megyünk tovább.
Emelet. Iroda és mintaraktár. Falakon, polcokon, minden felületen egykori megrendelések. Ferrari. Lamborghini. Agip. Harley Davidson. Írószergyár. CCCP.
Szamaras agitprop.
Jeruzsálem Palace Hotel. Löwenbrau. Ördögfigura szíves közlése: pécsi tojásszén, ezzel fűtök én. Dr. Oetker és az „Ötker” utcanév- és házszámtáblái. Maserati. És van Názáreti is, kegytáblák formájában. Óraszámlapok. A magyar ipartörténet kaleidoszkópja lenne kábé, ha egyszer valahol rendeznének ebből a raktári anyagból egy jó kis kiállítást. A Magyar Kereskedelmi Vendéglátóipari Múzeumban csak pár régi darab van. Egyébiránt a Perczel cég készítette a MÁV „Kihajolni veszélyes” feliratú tábláit és a Budapesti Központi Járásbíróság (ma: Pesti Központi Kerületi Bíróság) terem- és ajtótábláinak tenderét.
Egyébiránt a zománctábláknak komoly gyűjtőrétege van. Antik piacokon szép áron kelnek el még az egykori orvosi rendelést hirdető egyszerű fehér zománctáblák és a zománcozott reklámbögréknek is, mint azt a korábban egy cikkünkben megírt szántódi kirakodóvásárban láttuk.
Lefelé a lépcsőfordulóban megcsodáljuk a vaskeretes ablakot; megesküdnénk hogy eredeti, még az alapító idejéből. Befotózzuk a mögötte húzódó lemezfeldolgozó csarnokkal, ahol a zománcozandó edénytestek készülnek. Kemény, de szép látvány. Gépzsírszag és fegyelem, figyelem. Komoly szakemberek kezelik a soktonnás présgépeket.
Alászolgája
Otthagyjuk a zajt, kilépünk a Bonyhád múltját meghatározó üzemből; nem beszélünk államosításról és arról sem, ami utána következett. Szakszervezet van, a fluktuáció kicsi. Gyalog indulunk vissza a városba, mert autós kísérőnknek időközben feladata akadt. A kétkilométeres úton társadalmi kísérletet végzünk. Kipróbáljuk, hogyan reagálnak az emberek, ha régi szokás szerint ismeretlenül is rájuk köszönünk. Kezétcsókolom. Jó napot. Körülbelül hússzor, a napszaknak és nemnek megfelelően. Egy visszaköszönést kapunk, egy idős hölgytől, aki láthatóan nem ismer minket, de a köszönés az köszönés. Köszönünk a polgármester asszonynak (Fidesz) is annak rendje és módja szerint a hivatal előtt, és kérdeznénk, hogy mi újság Bonyhádon meg egyebeket, de besiet az épületbe. Utánamegyünk, érdeklődünk, hogyan lehetne hivatalosan kontaktálni, ha már nemhivatalosan nem sikerült, mire azt a választ kapjuk, hogy most nincs ügyfélfogadás, amúgy meg minden infó megvan a város honlapján. Megnéztük és a szembeötlő képek, hírek alapján megállapítottuk, hogy a személyi kultusz élt, él és élni fog (ha csak valami közbe nem jön). Így aztán el is ment a kedvünk a kérdezősködéstől.
Hogy egyik szavunkat a másikkal össze ne keverjük, a zománcgyárból lefelé útba ejtettük a könyvtárat, az alapító, (a családban a harmadik) Perczel Béla lakóházát. Kikértük Steib György-Tarcsay István: A Bonyhádi Zománcgyár története című művét és kifotóztuk a releváns részeket. Nagykabátban, mert a könyvek nem fáznak, ezért csak a szeparált recepciót fűtik, kedves könyvtáros kisasszony oson be kötetekért a hidegbe. Kis pléd van bekészítve a számítógépek elé.
Járunk még egyet a belvárosban, és azon jár az eszünk, vajon miért nem látunk a bonyhádi utcákon jókedvű embert.
