Korábbi ozorai és ságvári tapasztalataink alapján, amikor is a cikk honoráriumát egy az egyben elvertük vásárfiára, most előrelátóbbak voltunk, végeztünk némi költség-haszon elemzést és úgy védekeztünk a dőzsölés és egyéb csábulások ellen. Ezért egy szál bankkártyával vágtunk neki, egy fitying készpénz nem sok, annyi sem volt nálunk. Ezt a következetesség jegyében később megbántuk, de az égiek úgy akarták, hogy a gyalog, negyed óra alatt bejárható környék egyetlen bankautomatájából sajnos éppen kifogyott a cash.
A parkolóban háromszor kellett körözni, mire felszabadult egy hely, ez némiképp rontotta az élményt, szóval vásárlátogatás előtt a nagy levegő és „nyugodt vagyok, ráérek” önszuggesztió hasznos tud lenni. Sokan vannak, laza szlalomozással nyomulunk a tömegben. A bejáratnál rögtön őstermelő zöldséges standja fogad, de a jobb felső polcon meglátjuk az őstermelői banánt és inkább másfelé vesszük az irányt.
Az első sorban elsősorban régiségeket árulnak. A teljesség igénye nélkül: a népi vonalon vájdlingokat, szakajtókat, csuprokat, bokályokat (cserép boroskancsó – a szerk.), vasvillákat (vazsvellákat), bicskákat, bödönöket, szépmamák eszcájgját, lenvászon terítőit, sőt eredeti mosószappant is. Olyan jó, mint az új, kiveszi a legmakacsabb foltokat is, homokba kell egy kicsit mártani, ahogy a régiek szokták állítólag.
Az első stand, ahol megállunk a numizmatika és az ékszerek talpalatnyi területe. Van mindenféle érme, amerikai ezüst egydolláros, középkori rézpénzek, papír pengők. És régi fényképek, képeslapok. Érdekes arcok, sok történet. Nincs szívünk beleolvasni az anzikszokba, megfordítani a fotográfiákat, kikémlelni régen halott szép lányok és délceg katonák személyes üzeneteit. Az eleven lányok, asszonyok azonban veszik az antik ezüst ékszert, előttünk bonyolódott egy üzlet, egy pár szép fülbevaló kelt el harmincötezer helyett harmincnégyezer-ötszázért. Szecessziós (jellegű?), elegáns, míves munka. Vannak nyakláncok medállal, gyönggyel, olyanok, amelyek nem köszönnek vissza az ékszerüzletekben. Nekünk egy áttört ezüst könyvcsipesz tetszett, de ugye a fogadalom…
Vannak könyvek is, A francia forradalom története 1901-ből, és egyebek. Bakelitlemezek főleg a nóta műfajból, de kínálkozik Liszt, Bach, barokk áriák és Brandenburgi versenyek-album az egyebek között.
A szántódi felhozatal más, mint az ozorai és a ságvári, ahol a használati érték az elsődleges szempont. Itt a nosztalgia és a dekorativitás imponál. Vannak mindenféle mütyürök, házszámok, régi kólás üveg, zománcozott táblák. Köztük dr. Csete Béla belgyógyász főorvos hétfői, szerdai, pénteki rendeléséről tájékoztató (a design alapján már hiába keresnénk a főorvos urat Mohácson).
És vannak thonet székek, négy darab, karfás. Díszpárnák. Sütis bádogdobozok. Konyhai porcelánok. Mindenféle bögre és pohár. Falvédők. (Például ilyen szöveggel: „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza.”)
Egy jópofa romkocsmát vagy bölcsészodút fél óra alatt be lehetne rendezni legalább négy stílusban innen. Rusztikusban, szecessziósban, retróban és szocreálban.
Megyünk végig a soron, kancsók és tekenők, szakajtók, sarló, kalapács és mindenféle régi herkentyű mellett. Van persze modern holmi is, slagok, csőtoldók, gumicsizmák, ilyesmi. De ez inkább használtcikk piac. Ezer apró cikk.
Befordulunk a sarkon és halljuk, hogy a következő árus hatástalanított elöltöltős puskát kínál azzal, hogy olyan volt Winnetou barátjának, Old Shatterhandnek is. Nem köttetik üzlet, puska visszakerül a réz vállfák, a Buddhák és a feszület mellé. Igazán nagy a vallási béke a kecskelábú deszkaasztalon, mert ugyanott menóra eladó, de van hanukia is, tömör sárgaréz negyvenezerért, igaz, egy kicsit letört a sámesz, „De egy ügyes ötvös meg tudja csinálni, csókolom!” Kezünkbe adják, hogy érezzük a súlyt. Vajon honnan kerülhettek ezek a tárgyak elő? És hogyan kerültek oda? Több darab is van, legalább nyolcvan évesek.
Aztán kitelepült egy egész turkáló, fogasokon és asztalon halmozva az áru, lehet válogatni. Női, férfi, gyerek ruhahalom, angol/amerikai/európai mérettáblázat, ha szükség lenne rá és próbafülke. Otthonkák, macinadrágok, shortok, bő szoknyák, népi és urbánus szabás, csak legyen idő és türelem keresgélni.
A második könyves standnál rácsodálkozunk a témák változatosságára. Az orosz páncélosok történetétől versesköteten és lektűrökön és egyéb, könyvnek látszó tárgyakon át művészeti albumig van itt minden, 500 forint per darab.
Elhaladunk egy szőtteseket áruló stand mellett, ahol kiakasztva látunk egy eredeti lenvászon alsószoknyát, tán még keményítve is van. Szép darab néptáncosoknak.
A vásznak után legott megismerkedünk Arkhimédész feleségének törvényével. Vörösréz lemezzel bélelt, nagyjából ellipszis alakú dézsát árulnak ugyanis, afféle feredőkádat furgon platójáról, mert kivenni nehéz. Nézegetjük erősen. Az a jó az ilyen vásárokon, hogy jobban és szebben szóba állnak egymással az emberek, mint vásáron kívül. Az árus kérdi, tetszik-e. Mondjuk, tetszik, de hol van rajta a lefolyó. Azt majd a beállító mester fúrja ki, ahova a luk jól esik neki, jön a válasz és rögtön a kérdés, hogy ismerjük-e a fent említett törvényt. Nem ismerjük, de megtudjuk. „Minden vízbe mártott test… súrolja ki maga után a kádat!” Megjegyezzük.
De nem ezért rohantunk készpénzt kivenni, hanem az abakuszért. Legalábbis azt hittük, hogy abakusz. Mert mifelénk így hívták az iskolai „golyós számológépet”. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat, de soha ne is tévedjünk ennél méretesebbet. Mondja az árus, hogy az Kárpátaljáról van, még a szovjet időkből és úgy hívják, hogy szcsoti. Az alsó három sor a tizedeseké, a négygolyós sor nem hiányos, az egynegyed, egyketted, háromnegyed és egy egész jelölésére szolgál. Nem azt mondjuk, hogy ölni tudnánk ezért, mint a Nobel-békedíjért (az nincs a vásárban, de Lenin érdemrend és „Kiváló dolgozó” jelvény volt), de nagyon régen szeretnénk ilyet. Igazából a magyar iskolákban használatos változatot, amilyent kis korunkban az olajos padlójú első ában markolásztunk, de ha az nincs… Megígérjük, hogy keresünk bankautomatát és visszajövünk. Nem jött össze, sajnos. Technikai hiba vagy mifene.
És még nem értek véget a meglepetések, mert a cserzett és festett bőröket meg bőrvarró cérnát áruló stand mellett, nem messze a kék autótól, amelyen gobelin falikárpitot kínálnak, szőnyeg van kiterítve. Kettő is. Egy kisebb nomád kilim és egy közepes türkmén darab. Kézi csomózás, elég szép. Az árus éppen arról beszél egy vevőjelölttel, hogy hogyan kell tisztítani. Inkább tisztítóba kell adni, ahol tudják szakszerűen kezelni, nehogy összemosódjanak a növényi festék színei vagy ilyesmi. Mi a mélybordó és kék-fekete árnyalatú balouchi és afghani szőnyegekért vagyunk oda, de negyvenezerért elvihetnénk ezt a türkmén darabot.
A mohácsi kereskedő ponyváján egyébként igazi kincsek vannak. Gyöngyház dísztárgyak, régi mosdókancsók tállal, kőporcelánok és egy pár igazi Wedgewood porcelán plakett őfelsége II. Erzsébet uralkodásának ezüst jubileumára, 1977-ből. Királykék. Hat-hét fontért találjuk aukciós oldalakon. Szép darab.
És jár vele a Szabadság. Mármint a Munkáspárt egykori lapja. Abba lenne csomagolva, ha megvennénk. Mert a nagyon kedves árusnak abból van nagyobb készlete. Egy halom régi újságpapírt mutat, van közte Népszabi és Kurír is, de legfelül a Szabadság, telejegyzetelve magvas politikai gondolatokkal. A soron következő ív éppen azt közli Magyarország NATO csatlakozásáról, hogy gyásznap ez a mai, és Soros. Kapunk egy köteget ajándékba, piros lámpánál, a siófoki dugóban kezdjük olvasgatni majd, és háromszor is megnézzük a dátumot, tényleg nagykorú-e a lap, mert a szöveg olyan, mintha a megyei agitprop újság legfrissebb száma lenne a kezünkben.
Megcsodálunk még egy bizsukínálatot. Szép darabok sorakoznak a ponyván, 4-5 ezerért válogathatnánk a századelőtől a hetvenes évekig terjedő készletből. Lassan végigérünk az összes standon, még a táblácskáknál időzünk egy kicsit, van köztük sok jópofa poénos is.
A kommersz holmit kihagyjuk. Következik a növény- és élelmiszer osztály, a palántások, zöldségesek, tejesek, húsosok. Kérünk engedélyt zöldséges standot fotózni, mert gyümölcsben lenne ugye a szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, itt meg piros a paradicsom, nem sárga, fehér a fokhagyma (füzérje ezerötért), zöld a kaliforniai paprika meg a bazsalikom, és mindenen látszik, hogy nem bóti. Mellettük füstölt áru, magyar angolszalonnák és egyéb disznóságok áfamentesen.
A mézes standnál pedig ismerősökkel találkozunk. Péterrel, a törökkoppányi méhésszel és kedves párjával, akikről a ságvári vásáros cikkünkben írtunk. Ott éves bérletük van, Szántódra akkor jönnek, amikor nem esik jól, mármint az eső. Felidézzük, milyen finom volt az Erdőjáró néven árult mézes lekvárjuk. Sajnos sajtóhibát vétettünk, ötezer tő eper helyett csak ötszáz van, egy nullával véletlenül megszaladt a kezünk az akkori jegyzetben. Mi kérünk elnézést.
Kifelé ballagunk a vásárból, megállít a sajtos egy kóstolóra. Mondjuk, hogy készpénznek híján vagyunk, de nem baj, csak vigyük jó hírét. Visszük. Kis kocka kecskesajtocskát Mckóstoltunk, és nem tört bele a nyelvünk, sőt…
Mindent láttunk, mindent végigjártunk három fertály óra alatt. Maradtunk volna még, de lógott az eső lába, és visszaígérkeztünk a nem-abakuszért. Fent említett eredménnyel.
Mindazonáltal aki szombat-vasárnap délelőtt arra jár, és ideje engedi, nézzen be a szántódi vásárba. Célszerű a miénkkel ellentétes utat bejárni, a bejáratnál balra fordulni inkább, a tejnél kezdeni, mézzel folytatni és így tovább.
