A felújítás időszerű és indokolt. Az elmúlt 80 év fájó sebeket ejtett az épületen. Legfőképpen azt, hogy nincs ki imádkozzon a falak között. „Történelmileg így alakult,” mondja kísérőm kissé szabadkozva második látogatásomkor, és valahogy nincs érkezésem kifejteni, hogy tudta nélkül Kádár Jánostól idézett. Mert az épületbe lépve elakad a lélegzet. Egyrészt a porszagtól, másrészt attól a sok barbár építészeti beavatkozástól, amit az előző polgármester, előtte a téesz, előtte a pamutfonó szövetkezet elkövetett. A praktikum nagy úr.
Ha legközelebb romos zsinagógába hívnak, nem olvasom el előtte a hitközség történetét. Mert így jobban fáj látni, hogy a tóraszekrény helye előtt, ahol Goitein rabbi család négy generációja 1809-től egészen az elhurcolásig szolgálta a hitközséget, most szalma van leszórva. Koszos. Mert így jobban fáj látni az imatérből elkülönített, hullámpalával fedett részen nemrégiben még pulykákat tartottak. A madarak csőrmagasságig lekaparták, lecsipkedték a meszes vakolatot, vizeletszagúak a téglák. „Na ja, még jó, hogy nem disznóól volt, bár arra is jó volna,” jegyzi meg kísérőm.
A földszinten, a férfi hívők helyén csemperagasztóval, betonnal teli papírzsákok vannak és két gépkocsi. Az egyik szóra sem érdemes, a másik kerek orrú tűzoltóautó. Tűzpiros. Nem láthatott már ilyent az a 250 hőgyészi és 233 környékbeli zsidó honfitársunk, akiket a gettóból elhurcoltak. Az utolsó Goitein rabbi híveivel halt mártírhalált Auschwitzban.
Nézzük a tóratekercsek helyét. Kis épített mélyedés a falban. Befalazták. Jeruzsálem felé tájolták az építőmesterek és a hagyomány. Fehér porcelán biztosíték porosodik alatta.
Betelepítés a 18. században
Zsidók úgy kerültek Hőgyészre, hogy a török kiűzése után Claude Florimond de Mercy, a Bánság kormányzója telepített izraelita vallású lakosságot saját tolnai birtokaira a Habsburg Birodalom területéről a svábokkal egyidőben, kifejezetten ipar- és kereskedelemfejlesztési céllal. A bánsági betelepítéseknél a németajkú új lakosság külön kívánsága volt, hogy ne engedjenek be zsidókat az új telepekre, ez azonban a gróf saját falvaira nem vonatkozott. Mercy ragaszkodott ahhoz, hogy izraeliták is letelepedjenek a területen.1735-ben Tolnában már 42 zsidó család él. Hőgyészen 1778-ban már volt külön tanító, Fait Dávid, akinek 42 forint az évi fizetsége.
A tűzoltóautótól felnézve hiányos női karzatot látunk. Az északkeleti fele útban lehetett a traktorgarázs ajtó áthidaló gerendájának behelyezésénél, azért bontották el. Az egykori mikve ház felőli bejáraton felmenve sem szívderítő a látvány. Mállik a Dávid-csillagos festett mennyezet, néhol villanykörte foglalata lóg ki belőle; kora téeszkori bakelit anyag, de legalább esztétikusan a csillag közepére dübelezték. Ki-kibukkan a nádszövet.
Kopog a fapadló, minden lépésnél por száll fel. És hamu. Az egykori fafűtés maradványa. Az egész padozatot fel kellene szedni, a korhadt párnafákat kicserélni, újra rakni, lakkozni. Nem olyan nagy munka.
Mesterember biztosan akadna hozzá. 1929-ben 8 zsidó iparos volt a községben; üveges, asztalos. A zsinagógának szépnek kell lennie. Itt imádkozott minden szombaton a gazdálkodó Weisz Adolf, a téglagyáros Gottlieb, a bőrgyáros Weltmann, a szeszfőzdés Löwenstein, a szódagyáros Goldschmied, a nagykereskedő Löwenstein, a kiskereskedő Ranschburg, valamint Stern Salamon, Stern Sándor, Trebitsch Zsigmond fuvarosok és sokan mások. És itt voltak a doktor urak, a 19. második felétől Fischer Illés, Nachod Simon, Betlehem Fülöp, Kohn Ármin, Hirsch Sándor, Holndonner Adolf, Kaufmann Lajos. Néhányan a közeli temetőben nyugszanak, ahová nyaranta Amerikából is jönnek leszármazottak. – Dolgos népek voltak – mondja kísérőm. – A svábok is, a zsidók is, itt senki nem lébecolt. Ohne lazsálás. Mindenki megtermelte, megkereste, ami a családnak kellett, és ami fölös volt, azt szétosztották olyannak, aki rászorult a segítségre. Mesélik az öregek.
Együttélés
Est tolerabilis, írta 1810-ben Kolb tisztelendő úr a hőgyészi zsidó közösséggel való együttélésről. Hőgyészre Hessen tartományból, Fulda környékéről telepítették a lakosságot, a zsidóság Galíciából, cseh, morva területről és a Felvidékről érkezett. Kétszázötven évig élnek együtt. Egyetlen feljegyzés sem említ összetűzést Hőgyész nemzetiségei között, a zsidó, sváb és magyar lakosság békében élt egymással. A 19-20. század fordulóján a község lakosságának körülbelül 10 százaléka volt izraelita vallású, a képviselő-testületben ez az arány 20 százalék volt, választott képviselő is volt zsidó ember A legnagyobb adót fizető (virilista) 16-ok között azonban a zsidó közösség 5-10 tagja vett részt a község ügyeiről szóló döntésekben.
Az északi bejárat öntöttvas kilincse eredeti. Sok kéz csiszolta simára. Ezt a kilincset markolta az 1848-as összeírás szerinti 106 család: a rabbi, a samesz, 5 tanító, a sakter, az orvos, az orvos-sebész, 7 szabó, 3 varga, 1 szűcs, 1 sapkás, 6 boltos, 1 borkereskedő, 9 bőrkereskedő, 2 sókereskedő, 1 lisztkereskedő, 1 gabonakereskedő, 1 tejkereskedő, 2 vajkereskedő, 1 vadkereskedő, 2 halkereskedő, 1 dohánykereskedő, 1 rongykereskedő, 2 üveges, 1 avit vasáruló, 1 olajütő, 1 pálinkafőző, 2 mészáros, 1 ezüstműves, 28 házaló, 2 rongyszedő, 1 szerző, 2 kolduló.
A neológ-orthodox hitvita Hőgyészt csak annyiban érintette, hogy 1861-ben kivált egy kisebb csoport és külön orthodox közösséget hozott létre a többiek status quo ante álláspontjával szemben. A különállás 1865-ig tartott, amikor ez egész hitközség az akkor alig 30 éves Élijahu Menachen Goitein rabbi bölcs, béketeremtő vezetésével az orthodoxiához csatlakozott. A zsinagógát is sokan keresik fel, külföldiek is, elszármazottak, Izraelből, mindenfelől. Stefán György helytörténész mindenkinek nagyon lelkesen meséli a hitközség történetét.
– Már csak a külföldi látogatók miatt is jó lenne, ha tudnának mutatni valamit a zsidó múltból nekik, ne csak a temetőt – mondja Máté Szabolcs polgármester. – Tartozunk ezzel a múltunknak meg a jövőnknek is. Tanultam egy szót. Micve. Jócselekedet. Önkéntes munkát és pénzt ajánlottak már, ha nekilátunk. Önerőnk nincsen rá, a tűzoltóautót tudjuk eladni és koldulni. Lejmolni. Most már tudom, hogy ez is jiddis szó. Lelkes helybeliek létrehoztak egy Facebook-oldalt, hogy lássák, mik az érzelmek. Egyetlen gyalázkodó bejegyzés sem érkezett, 53-an lájkolják helybeliek, ami elég jó arány. Ezért határoztuk el, hogy ezen az oldalon indítunk gyűjtést. Az elszármazottak, vagy bármely jóérzésű ember adományát szívesen fogadjuk az önkormányzat számlájára, csak jelöljék megjegyzésként, hogy „zsinagóga.” Ezt az utolsó fillérig az épület állagmegóvására, felújítására fordítjuk. Felvettük a kapcsolatot a hitközséggel, hátha közösen többre megyünk. Lehetne belőle kiállítóterem, koncertterem, zsidó közösségi tér. Pályázatokra várhatnánk, de errefelé azt mondják, hogy segíts magadon, Isten is megsegél. Hátha…
Megyünk tovább a női karzatról nyíló kis helyiségekbe. Gyönyörű kilátás nyílik a tolnai völgyre. Örüljünk, mondja látogatónk, hogy kitörtek az ablakok, mert így nem penészesedtek be a gerendák, ezért maradt meg jó állapotban a tetőszerkezet.
Nem kéne ide csak úgy 20-30 millió, és már egészen méltó hely lehetne.
Megtaláltuk az utolsó hőgyészit, aki még héber imákat mondott a faluban. Ha nem is itt a zsinagógában, mert az a háború után már nem nyitott ki, a hitközség nem szerveződött újjá. Lecsúszik a Mercedes ablaka, nézzük az út másik oldalán a szülői házat. Egy 60 év körüli férfi mondja: – Nem volt rabbi. Nálunk volt az ima, egy külön szobában. Ide jöttek. Itt volt a bar mitzvóm. Mindenki itt volt. Azóta meghaltak. Én is elmentem innen. Hatodikban az osztálytársaim lezsidóztak, megvertek, a számba köptek. Nem tudtam, miért. Aztán abbahagyták. Hetedik-nyolcadikban már nem csinálták. Én a nagy templomban most voltam először, de jó lenne, ha felújítanák.
De miből? Hőgyész arra számít, hogy a gyűjtésből legalább elkezdhetik a felújítást, elvégezhetik a legfontosabb munkákat. Továbbá eladnák a tűzoltóautót, amit a falu testvérközségtől kaptak körülbelül harminc éve. Azóta csak bemutatókra vették elő, ki van vonva a forgalomból, de „egy aksitöltés, és pöccre indulna, spéci német szerkezet ez”, mondja kísérőm. „Itt helyben van egy jó műhely, ahol régi autókat újítanak fel, mindent meg tudnának csinálni.”
Nézem a tűzpiros, kissé poros autót. Nem vagyok nagy autószakértő. De a hegycsúcsos logó ismerős valahonnan. Telefon elő. Térerő van, a Google a barátom. „Német autó logó 1955.” Megvan a márka: Magirus-Deutz. Nézzük tovább. Az 1864-ben alapított Magirus gyár fő profilja a tűzoltóautó volt. Ezt a szériát 1951-ben kezdték gyártani és futott egészen 1964-ig. Van ilyen eladó, jó állapotban, közel húszezer euróért. Az testvérek között is hétmillió forint (garázsajtó-befalazás, vakolás, ablakok, karzat, villany). Magirus-Deutz vezérképviselet ma is van Budapesten. A gyár a második világháború alatt is működött, a hadseregnek gyártott járműveket. (Melyik német autógyár nem?) Nagyon ismerős a logó. Tovább böngészek. Történelmi képek jönnek. Egy. Kettő. Fekete-fehérek. Sok. A logó ugyanaz. Nem tudhatta a német adományozó, hogy a tűzoltókocsi Hőgyészen zsinagógában fog parkolni. Nem tudhatta az önkormányzat, hogy miről ismert még ez a német autómárka.
Magirus-Deutz logó volt azokon a bútorszállító teherautókon, amiket a nácik mobil gázkamrává alakítottak át.
Mit lehet erre mondani?
Hőgyész egy másik pusztuló műemlékével, az Apponyi-kastéllyal ebben a cikkünkben foglalkoztunk:
Kedves Olvasónk!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Ezt a rovatát vidéki újságírók írják szűkebb környezetük országosan is fontos eseményeiről. Életbevágónak tartjuk, hogy Magyarország lakói értesüljenek olyan helyi történetekről és véleményekről, amelyeket a kormányhatalom eltitkolni igyekszik.
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
Nézzen be a magyarnarancs.hu-ra mindennap: itt ingyenesen megtalálja a nap legfontosabb híreit, és még sokkal többet! De a nyomtatott heti Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt. S ha tetszett, amit olvasott, kérjük, támogasson minket.
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
