Legendásan lusta vagyok, erről már többször írtam, életelemem a pihenés. Többször vitába keveredtem már orvosokkal és a sport szerelmeseivel is abban a témában, mennyire hasznos a kellő idejű lustálkodás. Elméletem szerint a test olyan, mint egy szép táska vagy talán mint egy gép: minél jobban kíméljük, óvjuk, annál több ideig őrzi meg a formáját. Azzal persze senki nem száll vitába, hogy fontos az alvás, a lazítás, de többen támadják a teóriámat a kelleténél. A sportolók (vagy a szimplán sportos emberek) azzal érvelnek, hogy a szervezet teljesen más: kell neki a mozgás, attól lesz jól karbantartott. Egy időben még arra is próbáltam ügyelni, hogy az arcizmaimat se eddzem agyon: a túl sok nevetés is káros például, éppúgy az aggodalmaskodás, ráncokat vés a fejre, ami miatt egy idő után minden, de minden rá lesz írva a fejünkre. Gondoljunk bizonyos öreg nénikre, akiknek szinte alapvonásává vált a méltatlankodó vagy a dühös arckifejezés! Vagy gondoljunk az úgynevezett jóságos orcákra! Szerintem az arcnak jobb a semlegesség – nem feltétlenül jó, ha egyből levágják rólunk, hogy például mindenen nevetünk, és ezért nem hívnak el komoly társaságba. Úgy vélem, elég jól csinálom a dolgot, nem igazán vannak ráncaim, bár ez a géneknek is betudható. Egyszer például interjút kellett készítsek egy nővel, aki arctornával foglalkozik. Remekül nézett ki a hölgy, csodáltam erős, ruganyos vonásait – hát még mikor kiderült, hogy húsz évvel idősebb annál, mint gondoltam. Egyszóval elképzelhető, hogy elméletem egy kis átgondolásra szorul. Ám lehet bármi az igazság: egyszerűen nem szeretnék a sok pihenésről lemondani. Igyekszem úgy szervezni az életemet, hogy a munkákat három-négy (végső esetben hat) koncentrált napban (amelyekbe besűrítek minden tennivalót) elintézzem, és a többin enyém a világ. Legjobban azokat az időszakokat kedvelem, amikor tényleg nem csinálok semmit, csak fekszem és zenét hallgatok, olvasok. Belemerülök a kádba vagy sétálgatok – szép lassan, nehogy túlságosan elhasználódjanak az izmaim. Az a mázlim, hogy valahogyan nem hízom, ez csoda, főképp amiatt, hogy az ágyban imádok enni. Beviszem a falatokat kora délután, és az utolsó ízek valamikor hajnaltájt fogynak el… Mindig bámulom azokat, akik mondjuk fenn tudnak tartani egy családot, dolgoznak, elmennek úszni, és marad idejük a kultúrára is. Nekem igazándiból elég naponta egyetlen tevékenység (ez néha kimerül a felöltözésben). Nick Hornby Egy fiújában találtam meg a kulcsmondatot, ami igen sokszor az eszembe jut. Will, az aranyifjú filozofál ily módon: „Az élet olyan sok időt felemészt; hogyan lehetséges, hogy valaki ugyanazon a napon dolgozik is, meg mondjuk fürdik is? Gyanította, hogy egy-két ismerőse él bizonyos nem túl gusztusos kompromisszumokkal.” Sajnos legtöbben nem vagyunk aranyifjak (aranyleányok), de a vágy (legalábbis bennem) hatalmas erre… És egyszerűen nem érzem azt, hogy elpocsékolnám az időmet. Annyit ad egy-egy ilyen átmerengett, átgondolkodott, átlazított nap, hogy nincs az a tevékenység, ami sokkal inkább boldogítana. Ha nincs meg a pihenésem, nem marad energiám, kedvem, lendületem az alkotáshoz sem. Olyan ez, mintha sokáig állnék a trambulinon – egyfajta feszített, ugrás előtti nyugalom ez (vagy más hasonlattal: vihar előtti csend). És ha majd tényleg öreg leszek, ráncos és csúnya, akkor is jó lesz – mert otthon úgysem látja ezt senki más.
Figyelmébe ajánljuk
Milyen rendszer az, ahol az emberrablók fizetik a kenőpénzt? Budapesten vetítették az iráni rendező Arany Pálma-díjas filmjét
A Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon játszották Dzsafar Panahi Csak egy baleset cínű alkotását, amely hétköznapi emberek története az iráni rezsimben, egy végtelenül izgalmas thrillerben feldolgozva. Kritika.
Fiúk a barakkból
Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.
Szellemes
Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.
Lehetnénk jobban is
Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.
Rákosrendezőt elbukta, a Belügyminisztérium épületét vihette az emírségekbeli befektető
Magyarország borvirágos ábrázata: Nagy Feró a rendszer arcává vált
A kamu Magyar Péter-videók és -szövegek a korábbi fideszes kampányok logikus folytatását jelentik
„Ők nem láthatatlanok”
A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.
Polgár Csaba: „Van pénz, de ezzel inkább az ideológiát szolgálják ki, és nem a kultúrát”
A szándékos tudatlanságról: miért nem akarunk politikai szempontból érzékeny tényeket megismerni?
Az egykori zsidó lakosságnak állít emléket a magyar kisebbség Nagyváradon
„Ez az identitásom része”
Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

