A heverészés fontosságáról

  • 2012. február 14.

KOmplett

„Majd bánni fogod a sok elveszett időt – mondta nekem L. pár napja –, mikor öreg leszel, ráncos és csúnya.” Délután három volt, a redőny természetesen le volt eresztve, semmi természetes fény nem hatolt be a szobába. Én még persze az ágyban feküdtem. De ez a fenyegető jóslat sem tudott kirobbantani onnan.

Legendásan lusta vagyok, erről már többször írtam, életelemem a pihenés. Többször vitába keveredtem már orvosokkal és a sport szerelmeseivel is abban a témában, mennyire hasznos a kellő idejű lustálkodás. Elméletem szerint a test olyan, mint egy szép táska vagy talán mint egy gép: minél jobban kíméljük, óvjuk, annál több ideig őrzi meg a formáját. Azzal persze senki nem száll vitába, hogy fontos az alvás, a lazítás, de többen támadják a teóriámat a kelleténél. A sportolók (vagy a szimplán sportos emberek) azzal érvelnek, hogy a szervezet teljesen más: kell neki a mozgás, attól lesz jól karbantartott. Egy időben még arra is próbáltam ügyelni, hogy az arcizmaimat se eddzem agyon: a túl sok nevetés is káros például, éppúgy az aggodalmaskodás, ráncokat vés a fejre, ami miatt egy idő után minden, de minden rá lesz írva a fejünkre. Gondoljunk bizonyos öreg nénikre, akiknek szinte alapvonásává vált a méltatlankodó vagy a dühös arckifejezés! Vagy gondoljunk az úgynevezett jóságos orcákra! Szerintem az arcnak jobb a semlegesség – nem feltétlenül jó, ha egyből levágják rólunk, hogy például mindenen nevetünk, és ezért nem hívnak el komoly társaságba. Úgy vélem, elég jól csinálom a dolgot, nem igazán vannak ráncaim, bár ez a géneknek is betudható. Egyszer például interjút kellett készítsek egy nővel, aki arctornával foglalkozik. Remekül nézett ki a hölgy, csodáltam erős, ruganyos vonásait – hát még mikor kiderült, hogy húsz évvel idősebb annál, mint gondoltam. Egyszóval elképzelhető, hogy elméletem egy kis átgondolásra szorul. Ám lehet bármi az igazság: egyszerűen nem szeretnék a sok pihenésről lemondani. Igyekszem úgy szervezni az életemet, hogy a munkákat három-négy (végső esetben hat) koncentrált napban (amelyekbe besűrítek minden tennivalót) elintézzem, és a többin enyém a világ. Legjobban azokat az időszakokat kedvelem, amikor tényleg nem csinálok semmit, csak fekszem és zenét hallgatok, olvasok. Belemerülök a kádba vagy sétálgatok – szép lassan, nehogy túlságosan elhasználódjanak az izmaim. Az a mázlim, hogy valahogyan nem hízom, ez csoda, főképp amiatt, hogy az ágyban imádok enni. Beviszem a falatokat kora délután, és az utolsó ízek valamikor hajnaltájt fogynak el… Mindig bámulom azokat, akik mondjuk fenn tudnak tartani egy családot, dolgoznak, elmennek úszni, és marad idejük a kultúrára is. Nekem igazándiból elég naponta egyetlen tevékenység (ez néha kimerül a felöltözésben). Nick Hornby Egy fiújában találtam meg a kulcsmondatot, ami igen sokszor az eszembe jut. Will, az aranyifjú filozofál ily módon: „Az élet olyan sok időt felemészt; hogyan lehetséges, hogy valaki ugyanazon a napon dolgozik is, meg mondjuk fürdik is? Gyanította, hogy egy-két ismerőse él bizonyos nem túl gusztusos kompromisszumokkal.” Sajnos legtöbben nem vagyunk aranyifjak (aranyleányok), de a vágy (legalábbis bennem) hatalmas erre… És egyszerűen nem érzem azt, hogy elpocsékolnám az időmet. Annyit ad egy-egy ilyen átmerengett, átgondolkodott, átlazított nap, hogy nincs az a tevékenység, ami sokkal inkább boldogítana. Ha nincs meg a pihenésem, nem marad energiám, kedvem, lendületem az alkotáshoz sem. Olyan ez, mintha sokáig állnék a trambulinon – egyfajta feszített, ugrás előtti nyugalom ez (vagy más hasonlattal: vihar előtti csend). És ha majd tényleg öreg leszek, ráncos és csúnya, akkor is jó lesz – mert otthon úgysem látja ezt senki más.

Figyelmébe ajánljuk