Hull a hó, megáll az utcán, tömör, otthon is esik, olvasom, de otthon nem szeretem a havat. Itt jó, nézem bentről, aztán belesétálok, pár perc múlva már nyomom sincsen. Lassan olyan borzalmasan nézek ki, hogy magamra sem ismerek, ezer rétegbe burkolom magam, a csizmám is mintha tévedésből került volna rám, de szuper bundás és vízhatlan, tényleg arra való, hogy rójam benne az utcákat.
Sokszor vagyok Berlinben januárban, és hozzátartozik a téli városhoz ez az egész. Négy éve lehetett (vagy öt, akkor Thomas még nem a Schönhauser Allénál lakott, hanem Weddingben), iszonyú nyomorult lelkiállapotban látogattam meg, akkor már hónapok óta a legsötétebb depresszióban voltam. Ő is látta, hogy nincs velem mit kezdeni, megérkezésem után csak hallgattuk az Element of Crime akkor megjelent albumát, a Delmenhorstot. (Atyaég, rákerestem, 2005-ben jelent meg, az hét év, már fel sem tűnik…) Szóval hét éve elindultam a hóesésben, kedvenc helyemre, a Karl Marx Alléhoz.
Órákon át csak mentem és mentem, és egy ponton azon kaptam magam, hogy már nem gondolok semmire. Jóra se, rosszra se, a lényeg ez, kiürül a fejem, irány nincs, terv nincs, végül is csak az hajtott vissza a lakásba, hogy már borzalmasan fáztam, egyedül meg nem volt kedvem üldögélni sehol. Úgy véltem, ha bemennék egy bárba, akkor visszatalálnék a kiindulási pontomhoz, rögvest akadna valaki, akinek a vállán kisírhatnám magam, valaki, aki szívesen hallgatná egy magányos nő panasztirádáit. Thomasszal meg olyan könnyű, ő mindig tudomásul veszi, ha valamiről nem akarok beszélni, vagy ha egyáltalán nem akarok beszélni, jó volt tudni, hogy hazamehetek bátran, nem lesz faggatózás. Volt viszont meleg tea és finom vacsora, hamar ágyba dőltem. Reggel egy cetli várt, hogy van még kávé, melegítsem fel, és hogy ő, Thomas, úgy látja, még egy kis magány jót tenne nekem.
Nem melegítettem meg a kávét, vittem magammal hidegen az ablakhoz, befújt a jeges szél, bejött vele némi hó is, rá a pizsamámra, a kávénak borzalmas íze volt, de azon kaptam magam – láttam az ablaküvegen –, hogy mosolygok. Önkéntelenül, máig sem tudom, miért. És elindultam még egy hosszú, tisztító sétára, és este már beszélgetni is lehetett velem. Rá két hétre verset is írtam az egészből, ma eszembe jutott a lezárása. („A kávé jéghideg, és kint a szél / egy győztes, tomboló másnapra ébred. / Jó így, apró jelekből észrevenni / milyen lesz újra élveznem, hogy élek.”) Nem tudom, miért.
Talán a minősítetlen kávé, talán a havazás vagy maga a város teszi. Az elmúlt napok hihetetlen könnyedsége, a hangulat, mintha egy nagy-nagy nyaraláson lennék (telelésen, tudom), kicsit elhiszem, hogy ez örökké így lehet. (Nem lesz. De megfogadtam, hogy erre egy ideig nem gondolok.) Mindenesetre kezdek megint magamhoz térni. Holnap azért még rásétálok egyet. Szükségem van minden biztató jelre.
