József Attiláénál tökéletesebb, hibátlanabb költői életművet nem ismerek. A tökéletesnél is tökéletesebb versek káprázatos sorát írta, amikben még a ritka hibák is éppen ott vannak, ahol szükség van rájuk: jelezni, hogy az Isten jobbat teremtett volna. Hatott is rám, meg is borzongatnak a versei mind a mai napig. Húszéves koromban a Tiszta szívvelt tartottam az Ideális Versnek. Harminc felett a kései költeményeitől érzékenyülök el. Mégsem volt a kedvenc költőm egy percre sem. Nem értem.
Kezdjük profánul, és haladjunk a szent irányába. Így méltó a tárgyhoz.
Az utóbbi időben robbanásszerűen elterjedt egy csúnya szó a magyar nyelvben, a lúzer. Messze túlmutat a jelentésén: azt jelzi, hogy a mi társadalmunk szétvált győztesekre és vesztesekre, és ezt a tényt a nyelv szentesítette. Versenyek folynak, melyekben mindenki kénytelen részt venni.
Lúzerek lúzerezik
egymást, rettegve-parázva, nehogy a jelző éppen rajtuk tapadjon meg a végén. De sosincs vége, miközben egyre inkább e szerint a verseny szerint működnek a szerelmek, a házasságok, ettől akarja megvédeni a szülő a gyerekét: nem kell győznie, csak lúzer ne legyen! De győztesből kevés van - új szó se kell rájuk. Itt vannak viszont a lúzertömegek.
Csak most, a kétezres évek elején kezdem felfogni, hogy miféle világban is élt József Attila. Nyugaton soha nem szűnt meg a verseny, de Magyarország pihent jó ötven évet. Én azokban a pihenőévekben születtem, és bennük töltöttem az életem nagyobbik részét. Egy olyan kétes biztonságban, ahonnan nézve nehezen érthető, mitől is élethalálhelyzet a következő: Lám, ösztönöm helyes nyomon / járt, amikor bejött az ember. / "Kikapcsolja a villanyom" - / ez zúgott bennem, mint a tenger. // A kés ott volt az asztalon / - éppen a ceruzám hegyeztem - / ha ezt az embert leszurom, / tudom, mindennel kiegyeztem.
Nem mintha a pihenőévekben ne lettek volna mindennapi gondok, nagyon is voltak, de hogy életre-halálra szólnának, nem látszott soha - ez valahogy mindig rejtve maradt. Belebetegedni a körülményekbe, azt igen, azt lehetett, de a kiélezett helyzetek, a szégyellni való piszkos kis ügyek jórészt titokban maradtak, nem beszéltünk róluk. Nyílt sisakkal küzdeni, s végül alulmaradni - nemigen volt ilyesmire alkalom. (Győzni végképp nem.) Nem is készültem fel a létharcra. Jól tudtam, hogy csak veszítenék. Ne kerülgessük tovább: lúzer vagyok, és József Attila, a tökéletes költő is lúzer volt. Örök vesztes. Annak ismerte a legtöbb kortársa, és végső soron ő is így gondolhatta.
Halála után a vesztesek védőszentje lett, a vigasztalójuk. És a dilettáns költők menedéke. Esendő embernek mutatkozik a verseiben, nem hérosznak. Héroszokkal azonosulni munka. Ezzel szemben részt venni a József Attila-kultuszban - ez egy belátható, mondhatni otthonos emberi (dilettánsi) életprogram: ó, hiszen Attila csak ember akart lenni, és boldog! Szégyen vagy nem szégyen - viszolyogtam József Attila kultuszától, sőt, utánzóitól meg az Attilázástól.
Egy időben megpróbáltam haragudni a kortársaira, akik hagyták elveszni. Később, amikor már lett némi fogalmam arról, milyen lehet egy József Attilát elviselni a hétköznapi életben, már őrájuk sem haragudtam. Nyilván úgy kellett vele történnie mindennek, ahogy történt. Sokáig, évekig hidegen hagyott a sorsa. Mást kerestem a költészetben.
Titkokat, hóbortokat,
romantikus túlzásokat. Ilyesmit József Attilánál nem találtam. Amennyire hibátlan, számomra annyira titoktalan is a költészete. Mindent kibeszél. Mániásan normális. József Attilának - legalábbis az én József Attila-figurámnak - nincsenek hóbortjai a költészeten kívül.
De mindezek együtt sem magyarázzák meg az ambivalens viszonyt, ami hozzá fűz, sem pedig azt a lelkiismeret-furdalást és halvány ingerültséget, ami mindig megvolt bennem vele szemben. Egyszerűen szeretni nem tudom József Attilát - az én József Attila-figurámat legalábbis, aki felváltva rimánkodik és pöröl a szeretetért. Pedig elvárnám magamtól, és elvárnák mások is. De nem megy, nyilván, mert kötelező. A leginkább még Latinovits Zoltánt hallgatva sikerül. ' úgy szavalta, mintha Adyt mondana. Pontosabban: mintha maga Ady szavalta volna József Attila verseit. Adyról pedig nem jut eszembe, hogy feltétlenül szeretnem kéne, vagy hogy bármit is elvárna tőlem. De József Attilát nem szeretni - egy kicsit olyan ez, mint megtagadni egy vallást.
Gyerekkoromban, otthon két kis fa dombormű lógott a falon: egy betlehem a Szent Család-dal és egy másik családi jelenet: egy álló nő teknőben mos, és egy fiú őt nézi sámlin ülve. Ennek a képnek az aljában idézet volt: A mosástól kicsit meggörnyedtÉ Az apám faragta mind a kettőt. Most, hogy visszagondolok erre, azt hiszem, akkoriban a kis Jézust azonosítottam József Attilával, és mindkettőjüket az apámmal: így nézhetett ki gyerekkorában. Később egyszer az angolkisasszonyok templomában egy öreg pap azt prédikálta, hogy József Attila kis híján katolizált. Ezt akkor nem hittem el (a kommunista költő verzió túl erős volt), de évekkel ezután már nem lepett meg, amikor megtudtam, hogy a harmincas-negyvenes évek legelső József Attila-kultusza még krisztusi sorssal ruházta fel a költőt. Ezt a vonalat a háború után persze nem forszírozták, de április tizenegyedike, a költészet napja mégiscsak egyfajta valláspótléknak tűnik: mintha csak azért hozták volna létre, hogy egy húsvétpótló tavaszi ünnepet kreáljanak József Attila tiszteletére. Tőle pedig nem állt távol a megváltói póz.
Egy jó költő úgy válhat naggyá az utókor szemében, ha a sorsa és a költészete egységbe kerül egymással. Ez az egységbe kerülés titokzatos folyamat - nem lehet persze kijelenteni, hogy itt ez a halott költő, ennyi és ennyi százalék a költészete, a többi pedig a sorsa.
Az utókor mégis megpróbálja klisék szerint formálni a költői sorsokat. És többnyire maguk a költők is el-eljátszanak a gondolattal, milyen típusú halál állna nekik a legjobban. Hogy életük és életművük együtt is jelképezzen valamit, váljon műalkotássá, vagy legyen belőle mítosz - ha egy mód van rá. Nem hiszem, hogy létezik magyar költő, aki soha nem játszott el gondolatban Petőfi sorsával.
Mennyi lehetett a póz József Attila megváltói attitűdjében? Térey János interjújában (Elviselhetetlen, Magyar Narancs, 2005. január 27.) ez áll: "Istenkísértés kimondani, de József Attila eleinte mintha stréber módon törekedett volna a végérvényes megfogalmazásraÉ" József Attila előtt - még egy istenkísértés! - amikor már mindennel leszámolt, s csak a betegsége súlyosbodására számíthatott, egyetlen lehetőség még ott állt: meg-tervezni a halálát, és ezzel tetőzni be a művet. Példának ott volt előtte Petőfi vagy Balassi sorsa, vagy éppen Ady csöndes halála, ami éppen akkor történt, amikor vége lett a régi Magyarországnak. Milyen költőhalál hiányzott még akkor a magyar irodalomból? Hiányzott még a krisztusi halál - hiszen Radnóti még élt.
De József Attila megváltói attitűdje mégsem póz volt. Végigélt egy szenvedéstörténetet a megváltásért: aki saját magát megváltja, az mindenkit megvált. És végrendeletszerű a kinyilatkoztatás élete legvégén: ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél. Ez a két sor az elszenvedett vereség bejelentése: a megváltás nem sikerült. A költészet megváltása sem. De József Attila ehhez állt a leg-közelebb: a költészet benne elér-te egyik csúcsát, és ezért - mint annyi mást a huszadik század közepe után - a költészetet is el kell kezdeni újra.
Kemény István
