Elsősorban, mert nem szeretek objektív ítéletalkotói szerepben gondolkodni semmiről, legfőképpen nem egy verseskötetről, különösen nem akkor, ha az illető költő személye és a versei saját, kamaszkori traumám okán közelebbről és mélyebben érintenek, s ezért most ráébresztettek arra is, hogy a műalkotás mint az alkotójától független entitás lehet ugyan módszertani javaslat egy olvasási, értelmezési protokollra, ám a valóságban a tényleges olvasó azonnal rácáfol erre az ideára, mihelyt a maga egzisztenciális-ismereti kontextusában érzékeli az elébe került művet. Varga Mátyás a magyar katolikus egyház talán legpatinásabb, ugyanakkor legprogresszívebb szellemiségű fellegvárának, a pannonhalmi bencés kolostornak a szerzetes lakója, és tanára a kolostor oldalába épített középiskolának, ezért a költészetét akarva sem tudhatja az ember ettől a körülménytől függetlenül olvasni.
Varga Mátyás a parsifal, parsifal című előző kötetéhez hasonlóan e mostani versekhez is talált egy horizontális, metafizikai keretet, Gesualdo Tenebrae című manierista remekművét, azét a Gesualdo hercegét, aki féltékenységében meggyilkolta a feleségét és annak a szeretőjét, amikor rajtakapta őket. Fontos körülménynek tartom még, hogy a Tenebrae igazi katolikus, liturgikus zenemű, a húsvét három napját fogja egybe, és ezt a tagolást Varga Mátyás is átveszi tőle a Nagycsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat fejezetcímekkel, a verseket magukat azonban számozatlanul és cím nélkül hagyva. Ezt hihetetlenül izgalmas gesztusnak érzem, hiszen ezáltal az egymást követő rövidebb, olykor kicsit hosszabb versbeszéddarabok szokatlanul magas szabadságfokon szólalhatnak meg - aminek a mértéke természetesen az olvasón is múlik. Mert miközben Varga a motívumait a legprofánabb köznapokból, profán akcentussal szólaltatja meg, versegységei mégsem válnak transzparensen maguktól értetődővé, a költő meghagyja e motívumkomplexumokat véletlenszerűségükben, történetességükben, epizoditásukban. S ami sokszor talán még ennél is fontosabb: sutaságukban, esetenként ügyefogyottságukban, mutálásukban. Egyáltalán, Varga Mátyás versbeszédei rokon hangzásúak a legfiatalabb költőnemzedék elitjéével - nem véletlenül tartják őt, tudtommal, nagyon nagy becsben ezek a fiatalok, és viszont: az az érzésem, Varga is ezt a nemzedéket érzi magához a legközelebb.
Példának beidézem a kötet második versét, amelyben mind e fentebb említett vonásokat magán viseli a szabad ritmusú, mégis tercinákba rendezett versbeszéd: "amikor belépsz majd a / barlangszerű térbe (le- / hetne hatalmas orvosi // váróterem, de akár / templom is) szemed / csak lassan szokja meg // a félhomályt, mégis / hamar rájössz, más / emberek ülnek itt. // nehéz szaguk zavar. / olyanok, mintha egy- / másból lennének. // mögötted egy nő ma- / gában beszél. előbb / ösztönösen figyelsz, // próbálod kivenni a / szavakat, de hirtelen / megijedsz: mert // mégsem szeretnél / megtudni semmit / abból, ami rád vár." Kiugrik nekem ebből a beszédből az a mondat, hogy "nehéz szaguk zavar. olyanok, mintha egymásból lennének". Ez az egyszerre naiv, ugyanakkor tudatosan, provokatívan, lustán infantilis hasonlat alapjában ellentétes a Pilinszky-féle gyermek ártatlanságkultuszával, keletkezésbűvöletével. Varga ebben a hasonlatában erősebben hangsúlyozza a keletkezésben, a tenyészetben azonnal megorronthatott rothadást és enyészetet, ami spirituálisan beleillik a Gesualdo-féle, manierista horizontba is, és amit markánsan példáz az idézett vers indítása is, a barlangszerű térbe történő belépéssel. Amely barlang éppúgy lehet orvosi váróterem, mint templombelső; lényegi jegye a félhomály, amely a születő gyermek szemén, tekintetén is megjelenik, továbbá a haldoklóén, ahogy erről Földényi F. László beszélt egy kitűnő esszéjében.
Tüzetesebb olvasásra a vers többi motívuma is önálló életre kel, szerves közösségbe kerülve így a többi motívum szellemével: "mögötted egy nő magában beszél. előbb ösztönösen figyelsz, próbálod kivenni a szavakat, de hirtelen megijedsz". A versbeszéd maga, ugye, továbbra is tüntetőleg igénytelen, inkább valami minimalista prózára emlékeztető, ám amit mond, az annál súlyosabb. Az a nő ugyanis, megfelelvén a fenti alternatívának - templom vagy orvosi váróterem -, vagy egy rózsafüzérét morzsoló, fejkendős nénit feltételez, vagy egy várandós asszonyt, mondjuk, aki a tulajdon hasához beszél. Ennek fényében (jobban mondva, félhomályában) pedig már végtelen egzisztenciális súlya támad a hirtelen ijedelemnek, hiszen a versalany reflexszerűen a tulajdon létrejöttének, létbe vetődésének a körülményeivel, illetve a számára felmérhetetlen tétjével szembesül, aminek a puszta perspektívájától visszahőköl.
Pedig a templom és az orvosi rendelő is valamiképpen jóshely, a templom az üdvtörténeti megítéltetésé, az orvosi rendelő a testünk perspektívájáé, ezért a fentebb infantilis akcentusúnak mondott, ám annál erősebb hatású hasonlat ("olyanok, mintha egymásból lennének") mintha valami örökké tartó apokalipszis szégyenmatériáját volna hivatott ábrázolni, amivel a versalany reflexszerűen vonakodik egybeolvadni.
A további versek is mintha ezt a vonakodást, egyszersmind fékezhetetlen odavonzódást variálnák, többnyire titokzatosan előadott töredékbeszédekben, amelyekben az olvasó találkozik egy-egy centrális helyű vagy jelentőségű s a tiszta, fogalmi artikulációt csaknem megelőző metaforamasszívummal. Vagy abszurdabban mondva: metaforamatériával. Mint egy marék sárral. Amitől pedig a versek, különösen többszöri olvasásra, nagy erőre kapnak, mélységük, dimenziójuk, terük támad, amelyben a költői autoritás és a versalany testiségei, szaga, bőre, testnedvei mint megannyi szertebitangoló szinekdoché bomlasztja magát a beszédet, amely ezáltal maga is testi tünetekként kezd hatni az olvasóra.
Kötetízelítő dolgozatomat itt megszakítom, lejárt a terjedelmem. A hajnali 3 Gesualdo ihlette kötetszerkezete mint eredetileg szintén megsebzett horizont biztosítja a hollétet ezeknek a különböző testsúlyú, vertikális monológoknak, amelyeknek mintha épp az volna a feladatuk, hogy a föléjük idézett égboltra is emelgessék föl a tekintetüket, vagy ha ehhez nehéz a fejük, a rúdlámpájukkal adják le morzejeleiket. Ahogy a drága emlékezetű Arisztid atya mutogatta meg nekünk, két barátomnak és nekem, amikor húszévesen odalátogattunk az ő meghívására. Rúdlámpájával pásztázta keresztül-kasul nekünk az eget, a januári fényű csillagokat 1968-ban.
Magvető, 2013, 80 oldal, 2290 Ft
