Folyóirat

Múltunk 2013/3.

  • - barotányi -
  • 2014. január 12.

Könyv

Nem csak emlékezetpolitikai okokból fontos a közelmúlt kelet-európai történelmének feldolgozása, és amúgy sem érdektelen áttekinteni, hogyan vélekednek a kutatók arról, amit a publicisztikák és napirend előtti felszólalások néhány mondatban szoktak elintézni.

A Múltunk politikatörténeti folyóirat legutóbbi számában például Bartha Eszter vázolja fel, mit is gondol a történettudomány a szovjet rendszerek totalitárius jellegéről, s miként alakult át az a leegyszerűsítő kép, amelyet Hannah Arendt és társai nem kis részben a frankfurti iskola hatására alakítottak ki. Szovjetológusok generációinak adott munkát a totalitárius iskola állításainak finomítása vagy egyenesen cáfolata - lásd: a bolsevik párt monolitikus, zárt rendszerré alakítja a hatalmat, felszámolja a társadalmi élet minden formáját, a terror és tömeges represszió megtervezett s végig a párt irányítása alatt áll, az egyén az ilyen rendszerekben pusztán akaratától megfosztott báb, vagy fanatizált hívő stb. Meglehet, ezek hatásos megállapításoknak tűnnek, csakhogy nem igazán állják ki a történeti kritika próbáját. A kutatók nem pusztán némely gyilkos társadalmi kampányok (például a kuláktalanítás) alulról is gerjesztett dinamikáját tárták fel, de azt is, hogyan segítik a "népi" igények a terror terjedését. A magyar származású Gábor T. Rittersporn és társai azt is kétségbe vonták, hogy a nagy terror előre átgondolt és megtervezett akciósorozat lett volna, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a helyi hatalmi viszonyok, a pártapparátus anarchisztikus viszonyainak vizsgálatára. Hangsúlyozzuk, mindez csak egy fontos tanulmány a folyóirat desztalinizációval foglalkozó tematikus blokkjából - s ezen kívül is olyan érdekfeszítő dolgozatokat olvashatunk, mint alkalmi szerzőnkét, Zeidler Miklósét korunk emlékezetpolitikai hőse, gróf Bethlen István miniszterelnök "megpiricskeltetéséről", illetve a bekapott saller kalandos utóéletéről.

282 oldal, 900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.