Magyar Bálint az orbáni uralom modelljét döntően annak a viszonynak alapján alkotja meg, ad neki nevet, amely a hatalomra törők, majd a hatalom gyakorlóinak vagyongyarapodása között fennáll. Mintegy "fizikai" szinten megmagyarázva a Fidesz párt irányítóinak és tág holdudvarának Magyarországát. Ezt a vagyont a nagyfokú, egy évtized alatt kialakított koncentráció jellemzi. Nem a szerves fejlődés következtében, és nem egymástól függetlenül nőtt hatalmasra, hanem a vagyonosodók között létrejött politikai szövetség átláthatatlan működtetésének a segítségével. Ahogy a bűnözők titkos társaságai egész üzletágakat az irányításuk alá vonnak. Mivel a rendszerváltást követően már történt állami vagyonelosztás, az újraelosztás csak kriminalizált formákban valósulhatott meg. Ezért Magyar Bálint modelljének, vele a mai Magyarországnak a maffiaállam nevet adta. Minden átfogó jellemzője (magyar polip, szervezett felvilág, szolgáló nemesek és udvari beszállítók rendje, privatizált parazita állam) ebből következik.
| ||
Magyar szerint modellje az orbáni uralom lényegét ragadja meg. Holott csak szociológiai leírás. Ezen nem változtat, hogy a politikai értékszerkezet dolgában utal a keleties, még a nyugat perifériájától is messze eső vonásaira, a megfelelő helyzetleíró nyelv hiányára, a szimbolikus közösségképző politizálás fontosságára. A modellből lényegében hiányzik a szereplők szemléletének, világnézetének, azaz a kulturális meghatározottságnak a szerepe, ami miatt ez a modell egyáltalán lehetséges. Pedig nincs politikaszemlélet világnézet nélkül, legyen az kiforrott vagy ösztönösen képviselt. Ez nem szociológiai kérdés. Annak érdekében, hogy leírásának teljeskörűsége ne sérülhessen, lényegében elutasít minden összehasonlítást bármilyen egykori mintával, legyen az a Horthy-korszak, latin-amerikai kvázi vagy valódi diktatúra, netán fasizmus. Az ilyen összevetések szerinte legfeljebb részleges érvényűek. Olyan nominalista koncepcióról van szó, mely kizárja a teljes politikai általánosítást.
Mindennek ellenére! Magyar vállalkozása úttörő: elsőként próbálja igazán megérteni az orbáni politikai jelenséget és rendszert, amely gyakorlatilag a tanácstalanságig megbénította a mai politikaelemzői mezőnyt. Mély és termékeny: ezt bizonyítja az általa most közreadott tanulmánygyűjtemény. Modellje kiváló ellenzéki hívószavakat is eredményezett a hatalmat kisajátító rendszer ellen folyó küzdelemben (maffiaállam és maffiakapitalizmus, fideszes család és családi VIP-páholy, hideg- és tranzitállamosítás). E harc rövid távú kilátásai azonban ettől még nem lesznek jobbak. A tanulmányok alapján is kimondatlanul kiderül, hogy a mai keretek között minden ellenzéki tevékenység gazdaságilag is, a média-hozzáférés szempontjából is és a választási rendszer diszkriminatív jellege következtében is szinte kizárja a békés átmenet lehetőségét.
Vállalkozásának elmélyítésére vele egyetértő húsz szerző tanulmányait szerkesztette kötetbe.
Alapja a hit
Az első, "elméleti" részben Szelényi Iván szellemesnek, hasznosnak, inspiratívnak nevezi Magyar maffiafogalmát, de ennél többet a "Kapitalizmusok a kommunizmus után" c. áttekintő tanulmányában nem is foglalkozik vele. A magyar rendszert a kelet-európai posztkommunista formációk egyikeként írja le. Ara-Kovács Attilának is érdeme, hogy kitekint az Orbánéhoz hasonló, a nyitott társadalmak belső rendszere ellen lázadó külföldi kezdeményezésekre (Berlusconi, Kaczynski, Putyin). Állítása szerint Orbán ezek tanulságaiból próbál rendszert építeni. Hogy ez miért sikerült ennyire, arra nincs válasz. Pétervári Zsolt röviden utal rá, hogy a képviseleti demokráciába vezető rendszerváltás "nem párosult a társadalom mélyszerkezetének nyugatosodásával". Leszögezi, hogy a "hatalompárti felzárkózási hagyomány domináns", de inkább a hatalomgyakorlás módszereivel foglalkozik, és "maffiaszerű posztkommunista hálózati képződményről" beszél, amelyben "maffia-normarendszer" uralkodik. Arra nem tér ki, hogy a lakosság jelentős részének mindez nem látszik feltűnni, vagy ha lát is belőle valamit, ami nincs ínyére, az lényegében nem változtat a politikai-választói beállítódásán. Csepeli György az előzmények dolgában még a dualizmusig is visszamegy, elismeri, hogy az identitási problémák dolgában a "nemzeti" szó "kiváltképpen alkalmas a lelkek mozgósítására", de azon túl, hogy a maffiaállam fenntartója maga a nemzet, nem foglalkozik azzal, miért éppen a "nemzet" ennyire sikeres hívószó, ráadásul maffiózók részéről. Hiszen ahogy a pénznek nincs szaga, a szokásos maffiák se éppen nemzettudatosak.
A jogrendszerrel foglalkozó második részben Fleck Zoltán tanulmánya összegzéseként azt írja, hogy "utaltam a maffiaállam... kulturális gyökereire", de az előző részekben inkább a nem demokratikus uralmak jogfelfogásának az általános jellemzőit vette sorba. Ennek alapja az a hit (írhatta volna: eszmeiség), hogy "uralmuk a dolgok természetes rendje, nincs legitim alternatíva", és emögött "homogénnek tételezett társadalmi támogatottság húzódik". Csak "tételezett" volna? E részben szerepel pontos látlelet a feudalizált orbáni rendőrség tulajdonságairól (Krémer Ferenc), a szervezett bűnözés fogalmának jogászi áttekintése nemzetközi összefüggésekben (Bárándy Péter-Bihari Mihály) és az Európai Unió tehetetlenségének elemzése a posztkommunista államokkal szemben (Lattmann Tamás).
A gazdasági és szociálpolitikai részben Laki Mihály a maffiaállam fogalma előtt ígéretes jövőt lát, de lényegében csak mozgósító kifejezésnek tartja: "...igazi haszna... a befogadó (olvasó, hallgató) oldalán jelentkezik." Ezt követően a nagyvállalkozók alázatos együttműködési gyakorlatára mutat rá anélkül, hogy érdemben ennek okait tárgyalná. Részletező tanulmány szól a sarcoló különadókról (Soós Károly Attila).
Csillag István a családi vagyonosodást vizsgálja, amit a politikai vállalkozásként funkcionáló párt tesz lehetővé. "Egészen eredeti tőkefelhalmozásról" és a "maradék állami vagyon kimazsolázásáról" ír. Eredménye a visszafordíthatatlannak szánt "hideg államosítás", és a hozzá vezető folyamatban nyilvánul meg a maffiaállam ethosza. Ezzel lényegében nem gazdaságszociológiai, hanem kulturális toposzt fogalmaz meg. Nem közgazdász feladata lenne azzal foglalkozni, milyen az a közeg, amelyben ilyen nemzeti sajátosság kitermelődhet.
Konkrétan az Orbán család vagyonosodását írja le Becker András. A bankrablásból álló bankpolitikáról Várhegyi Éva, a rezsicsökkentés és a különadók rációjáról pedig Major Iván értekezik szakszerűen. Juhász Pál megvilágítja, hogy az agrárpolitika "történelemformáló ostobaságáért" a felelősség más-más okokból a bal- és a jobboldalt egyaránt terheli, részletesen azonban e kettős ostobaság mélyebb, lelki-tudati alapjairól nem beszél. Krémer Balázs valamivel hangsúlyosabban reflektál az orbáni rendszer más, nem maffiaállami magyarázataira. Azért nem tartja a tekintélyuralmi diktatúrák analógiáit relevánsnak, mert a rájuk emlékeztető részelemek "nem állnak össze konzisztens... politikai rendszerré" Magyarországon. Tényleg?
Csak nekik
A maffiaállam szimbolikus közegével foglalkozó tanulmányok (4. rész) közül Gábor György hosszú tanulmánya ("A kisajátított Isten országa") mintegy rejtett cáfolata annak a kötetben többször is megjelenő felfogásnak, hogy érdemben nincs szó valamiféle koherens szellemiségű tekintélyuralmi, diktatórikus rendszerről. Kimutatja, sorozatban idézve Orbánt, ahogy a pártvezér következetesen meghatározza saját, az isteni autoritásból eredő pozícióját. Világosan kiderül, hogy hatalomgyakorlásának nagyon is létezik eszmeisége, még ha csak az egyik, az archaikus vallási kultúrában gyökerező összetevőjéről van is szó itt.
Bozóki András a hierarchikusan szerveződő nemzeteszmény szimbolikus hívószavai alapján elemzi az uralom szellemi-politikai építőköveit, a "kultúrharc helyett a kultúra elleni harcot". Velük biztosítható a weberi tradicionális legitimitás. A legális-racionális legitimitással a kötet 2. és 3. részében olvasható tanulmányok imponáló színvonalon foglalkoznak, a karizmatikus legitimitás egyik elemét pedig Gábor György tanulmánya írja le.
A "médiapolip" működésével Vásárhelyi Mária, a keresztapai (orbáni) álmok tárgyaival, a stadionok építésével Kozák Márton foglalkozik. Figyelemre méltó felismerése, hogy a maffiaállam futballja nem a szórakoztatóipar, hanem a szándékolt "oktató-nevelő munka" része, amivel ő is, akárcsak Gábor és Bozóki, azt a gyanút erősíti, hogy mégiscsak valamiféle világnézeten alapuló politikai rendszer alakult ki Magyarországon. Világnézet csak úgy létezik, ha beágyazódik az eszmetörténet folyamatába, annak meghatározott áramlatába. Ez feltehetően nem is tárgya a maffiakoncepciónak. A szimbolikus politizálás Magyarnál elsősorban mint a baloldali taktika hiánya jelenik meg, amely nem tudott "szimbolikus-közösségi mezőt is formáló tényezővé tenni". Azaz inkább csak mint puszta eszköz, tervezendő használat, holott a célközönség kulturális fogadókészsége nélkül hatóképessége aligha lehetséges. Csepeli kitér a deformált politikai jellem kérdésére, identitáshiányra, de végső konklúziója az, hogy a maffiaállam "a közvetlen haszonélvezőkön kívül" nem képes homogenizálni. Csak nekik lenne deformált jellemük, identitáshiányuk?
*
Magyar Bálint modellje jó a rendszer vagyoni-hatalmi leírásához. A kötet tanulmányai sokat elmondanak az orbáni uralom szociológiájáról, a "hogyanról" (ami a civilizációja), de alig néhány részletet a kultúrájáról (ami a szellemisége, és a "hogyan" létrejöttének "miértjéhez" vezetne közelebb). Tünetértékű a modellel leírt rendszer elfogadottságának a mértéke. Ez nem puszta belenyugvás a megváltoztathatatlanba. A politikai kultúrából következő egyetértésről van szó. És az is tünetértékű, hogy nem e többségi egyetértés okainak, hanem csak az általuk keltett szociológiai felszínnek a modellje és részletes leírásai születnek meg. A részlegesség jeleként.
Eredményes ellenállási stratégia csak akkor lesz, ha a "miért" is felismerődik.
Noran Libro, 2013, 426 oldal, 3990 Ft
