"Én semmiből akartam 'valami' lenni" - írta egyik önéletrajzi művében, s valóban: Veres Péter mélyebbről indult és magasabbra jutott, mint jószerint bárki más a magyar irodalom történetében. Személyes sikere jelkép volt, annak minden két- és többértelműségével együtt.
Szegényparaszt és szerelemgyerek
A balmazújvárosi születésű Veres Péter többszörös hátránnyal indult az életben. Nem az irodalmi életben, hiszen attól élete első évtizedeiben fényévnyi távolság választotta el a mindössze négy elemit kijáró ridegparasztot. A debreceni kollégium felcsillanó esélye helyett így Veres számára az évezredes parasztsors ígérkezett: volt gyerekpásztor, gulyás, napszámos és részes arató, valamint sínfektető pályamunkás a vasútnál. Az ambíció és a könyvszomj azonban már a kezdetektől ott munkált Veresben, akiből utóbb a 20. század egyik nagy magyar autodidaktája vált. Mint politizáló földmunkás a szociáldemokratáknál lelt első politikai otthonára (s vele egy csábítóan gazdag egyleti könyvtárra), az I. világháború katonájaként pedig az olasz fronton szerzett tapasztalatokat: összehasonlító néprajzi, pszichológiai és véres tapasztalatokat egyaránt. Hazajutva értelemszerűen ő is kivette részét a forradalomból, s mint falujának egyik direktóriumi tagja, utóbb fogságot és évtizedes zaklatásokat is elszenvedett.
Veres harmincéves volt, amikor először sikerült a nagyobb nyilvánosság elé lépnie, ha nem is az irodalom, de a társadalomtudományi színezetű közviták terén. A többgyermekes apa, akinek irodalmi próbálkozásairól rendre udvarias, ám azért egyértelmű elutasítással szóltak a Népszava szerkesztői üzenetei, 1927 végén hosszú olvasói levelet írt Vámbéry Rusztemnek, a polgári radikális és marxista társadalomtudományi folyóirat, a Századunk szerkesztőjének. A teoretikus igényű levél, nem függetlenül írójának társadalmi hátterétől, nagy feltűnést keltett, s Vámbéry 1928 elején épp ezzel az írással nyitotta meg a demokrácia válságáról indított sajtóvitát. Verest ezzel felkapták a baloldali orgánumok a Népszavától az erdélyi Korunkig, s nem csupán írásait, de előadásait is nagy érdeklődéssel fogadták. A marxista, de a freudista terminológiát is így-úgy elsajátító és fogalmaikat ízes tájszólással kimondó paraszt igazi szenzáció volt, s a jó szónoki készséggel és erős becsvággyal megáldott Veres láthatóan élvezte a sikert. Illyés Gyula azonban visszatekintői kegyetlenséggel a beszélő kutya sikerével rokonította Veres első diadalait.
"Legendája előbb volt, mint alkotása (...) a parasztimádat leste már a testbeöltözött eszményt" - fogalmazott ugyancsak Illyés, s valóban: Veres még érdemi művek nélkül vált nagy reménységgé és jelképes alakká. Ez a debreceni Gulyás Pál verséből is jól kiolvasható: "Veres Péter betoppant, / csizmája nagyot koppant. / Messziről jött délelőtt, / hozta a friss levegőt. / Hozta kintről a fagyot, / hozta a csendőrszagot..." A balmazújvárosi parasztember, aki utóbb is élete végéig ragaszkodott csizmás és nyakkendő nélküli, állig begombolkozott megjelenéséhez, az új energiákat a néptől remélő irodalmi és politikai közvélemény számára a jövő emberének tetszett. S korántsem csupán a baloldalon, de a jobb-, sőt a szélsőjobb vidékein is. Így amikor 1936 elején végre megjelent első érdemi műve, Az Alföld parasztsága, azt Oláh György, a szélsőjobbos Új Magyarság vezércikkírója is zajosan üdvözölte.
Az időrendben a falukutató irodalom élére került műben Veres - folyamatos szűkítések révén - kísérletet tesz az alföldi ridegparasztság tudományos igényű leírására. A kevésszavú, szemérmes, racionális, a modern városi-polgári álkultúrától meg nem fertőzött parasztságot piedesztálra emelő írás azokon a pontokon a legérdekesebb, és ott tűnik a leginkább érvényesnek, ahol Veres élet- és tárgyismerete szerephez jut, míg a nagy általánosítások és az elméletalkotási próbálkozások erősen sérülékenynek mutatják a szociografikus igényű munkát. Mindenesetre Az Alföld parasztsága műfajánál fogva viszonylag összeszedett és fegyelmezett írásmű, s így mentes Veres életművének legnagyobb rákfenéjétől, az öntetszelgő és sokbeszédű bölcselkedéstől.
1937-ben megjelent önéletírása, a Számadás lapjain már jócskán akadnak ilyen
terjengős és önünneplő
passzusok, ám e könyv mégis Veres legértékesebb műve. A saját életét előadó parasztember hatalmas önérzete itt funkciót nyert, s az "édes" és "cigányosan" szép hangú irodalmi nyelvet megvető szerző figyelemre méltó próbát adott személyes nyelvi univerzumából, egyszerre irodalmon pallérozott és mégis földszagú prózájából. S túl a nyelven ott élt e könyvben egy olyan világ, amelynek belső leírásával eladdig adós volt a magyar irodalom, ha kárpótlásul mégannyira idealizálta is a magyar parasztot. Ez az "én tudom" (s egyúttal "én tudom") pozíció utóbb végigkísérte Veres életét, s holtáig kívülről és belülről egyaránt erősítette tekintélyét.
"Az ő erős, bizakodó alakja körül kell az új Magyarország három osztályának, értelmiségnek, parasztságnak, munkásságnak öszszeforrnia, mert nem tudok senki mást, aki mind e három osztálynak a szeretetét ennyire kivívta volna." Németh László írt így Veres korabeli népszerűségéről, amely a Szép Szó hasábjaitól a nyilas Összetartás csábító szirénhangjaiig roppant bizarr népfrontot sejtetett a csizmás ember mögött. Az író ott szerepelt az 1937. március 15-én megalakult, majd rövid úton kivérzett Márciusi Frontban (tovább gyarapítva ezzel rendőrségi bűnlajstromát), s bár eredetileg ellenezte a pártalapítást, 1939 júniusában ő is ott volt azon a homokszállító dereglyén, amely a Maroson úszva helyet adott a Nemzeti Parasztpárt megalakulásának. Elnökké itt még a Veressel voltaképp rivális, hisz hasonlóan echt hátterű parasztírót, Szabó Pált választották meg.
Veres mindeközben teljesítette a népi írók nem éppen tipikus, de azért kivételesnek sem tekinthető ideológiai bolyongásait. Így Fejtő Ferenccel a zsidókérdésről összevitatkozva érezhetően eltávolodott a baloldaltól, s 1939-es Szocializmus, nacionalizmus című művébe már tőrőlmetszett antiszemita gondolatmeneteket is elhelyezett. Például arról, hogy a legkülönfélébb népek "a zsidóval szemben általában biológiai ellenszenvet éreznek. Ne értsük félre, nem csupán fiziológiai ellenszenvet! Lehet a zsidó tisztább, finomabb, sőt szebb is, mégsem kell a vérnek és az ízlésnek." Kevésbé vérlázító, ám öntömjénező locsogásában még fárasztóbb volt következő műve (Mit ér az ember, ha magyar?, 1940). Itt levelek sorában oktatta a jövő vezéreinek remélt parasztfiúkat, kíméletlen és jogos bírálatra ingerelve a harcostárs Illyés Gyulát, aki a Nyugatban megjelentetett kritikájában mintegy futólag diagnosztizálta Veres egész pályafutásának egyik legnagyobb gyengéjét: "minden gondolatot, amit a levegőből kifog és megért, sajátjának hisz". S kritikája végén már-már a jós jövőbelátásával jelezte a Veres előtt álló két lehetőséget: "Ha magába száll, úgy száll a népbe, a valóságba: úgy lesz író is, népvezető is. A másik út a jókat mondogató paraszthoz vezet, a tragikus pojácához."
Ezekben a viharos években jóval kisebb feltűnést keltett Veres első novelláskötete, a mindennapi élményeket tehetséggel megidéző Gyepsor (1940), amelynek földmunkás szereplői - ha mind Veres módjára gondolkoznak is - a nyelvi és kulturális elnyomatás alatt is őrzik saját szavajárásukat és erkölcsüket. E figurák közül azután több is végigkísérte Veres parasztregényeinek sorát, egyszerre felmutatva és meghamisítva a falu átalakulásának drasztikus történelmi folyamatát.
Miközben sokan - és nem minden alap nélkül - a szélsőjobbon is a magukénak érezték már Verest, ő azért bal felé is fenntartotta kapcsolatait, s ennek utóbb nagy hasznát vette. Merthogy a némi munkaszolgálat, majd foghúzásokkal legitimált kórházi bujkálás árán átvészelt 1944-es esztendőt követően felvirradt a politikus Veres Péter napja.
A kommunisták áldásával
ugyanis a szeplős múltú Veres az addig csak formálisan létezett Nemzeti Parasztpárt elnökévé lépett elő, s a koalíciós években majd' mindvégig hű szövetségesnek bizonyult, oldalán a kettős párttagságú Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel (s a többi "gatyás kommunistával"). Bár az NPP eredménye mind az 1945-ös, mind az 1947-es választáson jóval alulmúlta a várakozásokat (6,87, majd 8,76 százalék), a népszónokként remeklő Veresre magas tisztségek vártak. Így ő lett a földosztás felett őrködő Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke, 1947-ben pedig előbb újjáépítési, majd egy szűk esztendőre honvédelmi miniszter lett. Ez utóbbi posztján kevés hasznát vette első világháborús tapasztalatainak, s leginkább önérzetes csetlés-botlásával keltett feltűnést. Díszszemléken rögtönzött hosszú szónoklatai előtt például rendre elfelejtett "Pihenj!"-t vezényeltetni, aminek eredményeképpen hallgatóságának körében sorozatos volt az ájulás. Legemlékezetesebb kezdeményezése a demokratikus "kend" megszólítás seregen belüli bevezetésére vonatkozott, ám törekvését végül nem koronázta siker. Miniszteri pályafutásának a kommunistákkal való egyetlen érdemi összeütközése vetett véget, midőn a kisgazdák felmorzsoltatását követően Veres kísérletet tett paraszti táborának kiszélesítésére. A paraszti jövendő (1947) című vitairatában megpróbált ugyanis a paraszti gazdálkodás szabadsága mellett érvelni, jócskán elszámítva a kommunisták szándékait meg a saját maga és pártja súlyát.
A politika első, majd második vonalából kikerülve Veresnek íróként is le kellett tennie a garast az új rendszer mellett. Ezt a feladatát az 1950-es, Próbatétel című kötetével teljesítette, amelyért megkapta a Kossuth-díj arany fokozatát s vele Révai József elismerését: "Veres Péter (...) szinte az alkotás kényszere alatt fejlődik a paraszti realizmusból a szocialista realizmusba." A címadó novellában a kommunista szövetkezeti paraszt, Kis Gábor a válsághelyzetben lép elő közösségének hivatott vezetőjévé, s a Sztálin nevelő példáját előhozó kötet többi írása is kiérdemelte a Szabad Nép méltatását, amelyet Gimes Miklós jegyzett: "az új falu s az új falu új emberei művészi színvonalon életre kelve jelennek meg". Hasonló méltatást és egy újabb Kossuth-díjat termett két évvel később a Pályamunkások, amelyben ha szerephez is jut az író mint a
"fizikai munka poétája",
azért a mából visszaolvasva fontosabbnak tűnik a múltat a jelennel összemérő esti mesélgetések őszintétlensége és - meglepő módon - álparaszti hangja. A feladat "olyan nagy, széles és mély, sűrített és mégis szétágazó, hogy csak nagy könyvekben, igazi realista regényekben lehet róla igaz és teljes - vagy legalábbis azt megközelítő képet adni" - mérte fel Veres, s ebből regénytrilógia lett, amely a Három nemzedék összefoglaló címet nyerte. Az erősen széttartó és roppant bőbeszédű trilógia azután némiképp meghúzva és az időközben kínossá vált mozzanatoktól megtisztítva immár A Balogh család története gyanánt keresett magának új helyet, ám ha a szerelemleírások érdemelnek is némi figyelmet, a trilógia egésze ebben a formájában is meddő olvasmány.
Az 1954 és 1956 között az Írószövetséget elnöklő, s ekkorra országos Péter bácsivá emelkedő író egy vitacikkel és egy szatirikus kisregénnyel adta hozzá a magáét a Nagy Imre által megindított új szakasz irodalmi életének kritikus hangvételéhez. Az utóbbi, az 1953-as Almáskert az értelmetlen bürokratizmus és a klikkekbe tömörülő karriervadászok leleplezését végzi el: humortalanul, ám annál vonalasabban. Az író (illetve történetének Kossuth-díjas igazgató-mesélője) mindenkin átlát, mindenkit pár mondattal "kiértékel", s így a történet feltartóztathatatlanul robog a pártszerű kritika üdvös és mindent megtisztító hatásának végbizonyítása felé.
1956. október 23-án elnökként Veres Péter olvasta fel a Bem-szobornál a magyar írók kiáltványát, ám az események pillanatok alatt idejétmúlttá tették a forradalmas nap e mozzanatát. Veresnek a Petőfi Párt néven újjáalakuló NPP október 31-i gyűlésén kijutott a kritikából, ám azért így is kihagyhatatlan volt az írókkal gazdagon kistafírozott Szellemi Irányító Testület tagjainak sorából. Szerepe mindazonáltal periferiális maradt, s így az 1956-ot követő megtorlásoktól sem volt személyes félnivalója. Lehetőségeihez mérten igyekezett óvni írótársait, ahogyan 1945 után is egyik mentora volt a fenyegetett íróknak Németh Lászlótól a szélső antiszemita Erdélyi Józsefig.
Aktív politikai szerepet ezután már nem kapott, s talán nem is keresett. Íróként leginkább vitacikkekkel (morálról, kispolgári kultúráról, frizsiderszocializmusról, népesedésről...), valamint bölcselkedő naplójegyzetekkel jelent meg a nyilvánosságban. Ez utóbbiak közül az olvasmányait roppant sajátos szemszögből elemző kis írásai érdemelnek figyelmet: a realizmust és a paraszti morált minden szerzőn számon kérő, meghatóan és egyszersmind fárasztóan terjengős okoskodásával. Az író, aki csatornázott villája mellé budit építtetett ("a magyar paraszt nem lakik együtt a szarával"), holtáig járta az országot, s rendszerint lenyűgözte környezetét. Személyes hatása a mából is rekonstruálható, ám úgy lehet, már mégoly empatikusan közelítve sem átélhető.
