Ez a 157 oldalas, első pillantásra történetek véletlenszerű egymásutánjának tűnő szöveg képezi a könyv első részét. Ezek között ott vannak az író érezhetően személyes történetei, de találunk legendákat, kultúrtörténeti anekdotákat is, olykor egyenesen párbeszédes formában. A narrátor egy író (az író? maga a szerző?), aki időben és térben ugrálva, látszólag összefüggéstelenül, véletlenszerű események sorozataként ábrázol, összeszőve a valóst a valótlannal. A mesélő olykor meg is szólít minket, kérdez, és van, hogy elküld a fenébe. Hozzánk beszél, figyelmünket irányítja, de mindvégig titokzatos marad. Mindenféle bevezetés nélkül csöppenünk bele a családtörténetbe. A történetek sodró erejűek, és egyikből könnyedén úszunk a másikba, ugyanúgy, ahogy a humor és az emelkedettség is váltakozik. Előbb még egy diófáról van szó, de aztán már Jászai Mari néz egy pókot, ott vagyunk Lőw rabbi szobájában, aztán vágtatunk az automobillal Budapestre, fejünkön a rabbi sipkájával, vagy az Ultonia fedélzetén utazunk Bíró Mórral együtt, aki ritkán bukkan fel a mesék között, mint egy szomorú árnyék. Temetés, éjszaka a hajón, ahol a remény csak annyi, hogy az utasok épen Amerikába érnek, ahol majd jobb lesz, vagy legalább más.
Mégis: van, ami összeszervezze a töredékeket. E gazdag, sűrű, szövevényes, humoros történetfolyamból az bomlik ki, hogy az író miképp nem tudta megírni a dédapja, Bíró Mór történetét, sem drámai formában, sem máshogy, és hogy mindez hogyan inspirálja őt a drámái megírásában. A dédapja történetét az író a kórházban haldokló nagyapjától hallja először, még gyerekként. Innen eredezteti saját kényszerét is a mesélésre. Amit elkezdeni nem volt egyszerű. Megtudjuk, hogy a szövegbéli író úgy akart nekiugrani a dédapjáról szóló írásnak, hogy először kiolvassa a Széchényi Könyvtárat. Évekig mániákusan csak magyar népmeséket olvasott, városi legendákat, politikai mendemondákat, tizenkilencedik századi összeesküvés-elméleteket, ponyvafüzetek százait. Eközben azon kapta magát, hogy megírta a Tótferit, egy Nick Carter-darabot, a Pájinkás Jánost, a Negyedik kaput, és A szerelem megszállott rabja, avagy mit tett Umáma Átikával?-t. Az egész regényt átitatja a színház levegője, utalások és példák formájában is megjelennek a színházi motívumok. Olyan apró műhelytitkokba látunk bele, amelyekre talán nem gondolunk egy előadást nézve, drámát vagy regényt olvasva. Az író cinkosává és alkotótársává válhatunk, továbbgondolhatjuk a szerző által elejtett ötletfoszlányokat. Egy-egy jelenet erejéig bepillanthatunk a lehetséges variációk egyikébe, amelyet az írói képzelet a végtelenből kiragadott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
