„A fantázia nem a polcra való”

Esterházy Miklós képkeretező, író

Meséi vagy inkább misztikus jellegű elbeszélései az Öreghegyről, csigákról, Péterről, a Kapitányról, vagy épp a szúról szólnak. Írói ambíciói, az édesapja és a vidéki lét szépségei mellett képkeretezésről és kutyák mentéséről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mi ösztönzött arra, hogy megírd Az Öreghegy meséit?

Esterházy Miklós: Három éve költöztünk Budapestről Fehérvárcsurgóra, és nagyjából egyévnyi ittlét után kezdtem el írni ezeket a kis történeteket. Egyik jött a másik után, nagyon belelkesültem. Igazán intenzív, ihletett időszak volt, egyszerre fedeztem fel az új életterem és az írás örömét.

MN: A kötet darabjainak hangsúlyos része szól a természetről. Revelatív élményeket hozott a vidékre költözés?

EM: Kertvárosban nőttem fel, a kert, a természet gyerekkorom óta nagyon vonz. A vidékre költözés mégis hatalmas váltás: nagyobb teret kapott az életemben a kertészkedés és a természetjárás. Mi a falutól kijjebb lakunk, itt kevesebb a szomszéd és több a vad. Naponta látunk valamit, ami ámulattal tölt el. Lehet ez egy őzpár, ha megjelenik az úton, vagy egy ritka madár. Este pedig azt hallgatjuk, ahogy a róka próbálja szétcincálni a szemetest. Bár ez talán a budapestieknek is ismerős lehet.

MN: Lírai hangvételűek a történetek. Miért?

EM: Boldizsár Ildikó mesekutató, író szerint nagyon is magától értetődő, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, amikre korábban nem volt példa, mindennek nincs köze a líraisághoz. Ilyen dolgok ugyanis megtörténnek, amióta világ a világ, és épp azért van szükség mesemondókra, hogy hírt adjanak a láthatatlan világok történéseiről. Ez a gondolat tetszik nekem. Sok minden attól lesz valóságos, hogy gondolunk rá. Mindezt ezzel a könyvvel kézzelfoghatóan is megtapasztaltam, mert voltak olyan dolgok is, amik a könyv megírásának hatására váltak valóra. A kertünkben például sose volt vakondtúrás, míg meg nem írtam az utolsó történetet.