KÖNYVELLÉKLET - Interjú

„Összefonódik az újrakezdéssel”

Áfra János költő, műkritikus, szerkesztő

Könyv

Negyedik önálló kötete, az Omlás egyszerre összegzés, rendszerezés és visszatekintés. Erről a különös helyzetről, a vizualitás fontosságáról és a mesterséges intelligenciáról is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Az új kötetedben elsősorban olyan verseket olvashatunk, amelyek a korábbi könyveidből valamiért kimaradtak. Mekkora időszakot ölelnek fel az Omlás szövegei?

Áfra János: Nagyjából tíz évet. Fontos számomra, hogy egy könyv valamiképp egységet alkosson, de jobb, ha ez organikusan alakul. Az első kötetem, a Glaukóma viszonylag könnyen összeállt, mert a szerepversekkel rátaláltam egy problémára: meg lehet-e szólalni olyan emberek helyett, akik valamiért fontosak voltak az életemben? Eleinte az is biztosan hatással volt rám, hogy az utóbbi egy-két évtizedben divatba jöttek a konceptkötetek, de számomra sokkal autentikusabb, ha át tudom adni magam a készülő szövegek akaratának, hallgatva a versek belső törvényszerűségeire. A második könyvem, a Két akarat egy kapcsolat lezárulásának és az elengedés folyamatának látlelete. Ott eredetileg egészen mást terveztem, de engedtem, hogy a tapasztalatok tereljenek. Ugyanakkor párhuzamosan íródtak olyan versek is, amelyek nem illettek ebbe a kötetbe, és ugyanez történt a Rítus verseinek születése idején, amelyet egy mágikus, ráolvasásszerű nyelv határoz meg. A kimaradt, olykor esszéversszerű írásoknak kötetben nem találtam a helyüket, egészen mostanáig.

MN: Van olyan régebbi vers, amelyet időközben átírtál?

ÁJ: Olyan van, amelyet rövidebbre húztam, átalakítottam, de a versek többsége radikálisan nem változott. Inkább a kontextusok fényében új értelmet nyertek. Az Omlásban a korábbi köteteimben tárgyalt problémakörök sűrítve térnek vissza. Néhány éve, még a pandémia előtt jártam például az ukrajnai Europe Island irodalmi fesztiválon, és súlyos vakbélgyulladásos tünetek miatt ottragadtam, és abban a kijevi kórházban műtöttek meg, ahol a csernobili katasztrófa áldozatait is kezelték. Ez már csak azért is érdekes, mert „csernobili gyerek” vagyok, valószínűleg az atomerőmű-baleset miatt születtem egy évvel később gyomorszájszűkülettel és dongalábbal. A kinti élményeimről szóló szövegek a háború miatt azonban utólag teljesen átpolitizálódtak. A globális történések irányíthatatlan erővonalai kitörölhetetlen nyomot hagytak a háború előtt írt verseken.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.