A máshol hangja

Szkárosi Endre (1952–2022)

Elsőre még azt is lehetett gondolni, hogy valamiféle (neo)avantgárd csalafintaságról, fikció és valóság határait megkísértő performance-ról, egy Simon Mágus-hommage-ról van szó.

Aztán mégis rá kellett jönnünk, hogy az élet abszurdabb a művészetnél. Szkárosi Endre meghalt. Épp az egyetemre menet olvastam a hírt, és közben kapkodtam a fejem, hátha meglátom alakját átsuhanni az udvaron az olasz tanszék felé. Pandémia és háború, a megkérdőjelezhetetlennek hit alapok folyamatos felszámolódásában élünk napról napra, de úgy tűnik, még mindig vannak olyan veszteségek, amiket még csak elképzelni sem tudunk. Pár hete még együtt voltunk egy doktori védésen, és azt tervezgettem, hogy valamikor becsöngetek hozzá a Lehel téren, hogy folytassuk a barokk és avantgárd kapcsolatáról elkezdett nyári beszélgetésünket. Ezt most már csak monológként tudom majd megtenni, Endre szellemét és különleges hangját képzeletbeli visszhangkamrámban egyedül felidézve.

Irodalomtörténész, italianista, műfordító, egyetemi tanár, 2018 és 2021 között a Szépírók Társaságának elnöke, a (neo)avantgárd hagyományokat képviselő költő, zenész, performer. Mennyi minden volt ő egyszerre, ugyanakkor mennyire keveset jelentenek ezek a szavak az ő teremtő jelenléte nélkül. Számomra mindig példaértékű volt, ahogy ezeket a látszólag heterogén szerepeket Endre személyes aurája kreatív egységbe szervezte. A magyar kultúrában (főként az irodalmi életben) mindig van egyfajta gyanakvás a szerephalmozással szemben, mintha csak az egzisztenciális, illetve mediális-műfaji „magány” hitelesíthetné a teljesítményt. Mintha az írói elköteleződés ára a közösségtől való individualista eloldódás lenne: a papírba zárt élet narcisztikus börtöne. Én mindig vonzódtam ehhez az önbüntető programhoz, ugyanakkor a művészet közösségi és határsértő gyakorlatként való művelése épp ennyire izgatott. Számomra ebben (is) fontos impulzust jelentett Endre, illetve az általa képviselt neoavantgárd attitűd, mely interaktív kalandként tekintett a kultú­rára, hiszen a szerepek, műfajok, médiumok, tudásformák közti átjárhatóságot az együtt alkotás, az „egyéni törekvéseket bevilágító kollektivitás” utópiájában képzelte el.