Gyász

„Tiszta, egyértelmű közlés”

Szkárosi Endre

Könyv

Ezt a beszélgetést tavaly nyáron rögzítettük, és arra készültünk, hogy a felvett anyagot hamarosan kiegészítjük – erre már nincs lehetőség.

Magyar Narancs: Legutolsó köteted, az Égzsák csak látszatra hagyományos könyv.

Szkárosi Endre: Az az alcíme, hogy Régi és új hangköltemények, ezért nyilvánvaló volt, hogy ha ilyen válogatást készítek, akkor annak szükségképpen CD-n vagy más hanghordozón is meg kell jelennie. Gondolkodtam azon is, hogy kizárólag hangoskönyvként jelenjen meg, de mivel Magyarországon a hangoskönyv alatt általában azt értik, hogy egy színész felolvas egy regényt, inkább a CD-mellékletes hagyományos könyvformátum mellett döntöttem.

MN: Ez szokatlan a hazai irodalmi gyakorlatban.

SZE: Mindig abban a költészetfelfogásban hittem, amely szerint minden költészetté válhat; a zenétől az akción át a tárgyköltészetig. Ennek megfelelően alakult a pályám, és az elmúlt sok évtizedben e változatosság jegyében jelentek meg a könyveim, a lemezeim is. A 2018-as Véletlenül nem jártam itt, és most az Égzsák is abból az elhatározásból született, hogy szeretnék valamiféle foglalatot adni az eddig dolgaimnak. A hagyományos költők erre mondják, hogy „válogatott versek”, az én esetemben ez kissé bonyolultabb.

MN: Miért?

SZE: A korábbi műveimet – ahogy mondani szoktam – jelkomplex alkotásoknak tekintem, és ebből következően gyakran nem a szöveg a legfontosabb. Volt olyan könyvem – a 2007-es Merülő Monroe –, amely erősen bipoláris volt, tehát olyan szöveges és képi elemekből állt, amelyeknek megvolt a maguk szerkezeti egyensúlya. Vagy említhetném a Bizánc című versemet, az ugyan szövegvers, de úgy adom elő, hogy ceruzát dugok a számba, tehát torzítom a beszédet – ez pedig hangfelvétellel együtt működik. Ez azt jelenti, hogy a különböző kötetekből nem tudnék csak úgy kivenni valami szöveget, majd a másikból egy képet… Végül arra jutottam, hogy a sorírásos verseimet külön kötetbe, a hangköltészeti darabokat egy másikba, a vizuális költeményeimet pedig egy harmadikba rendezem. A Véletlenül nem jártam itt már ennek jegyében született, az Égzsák pedig a folytatás. Úgy tervezem, hogy lezárásként egy-két év múlva a vizuális versek válogatását-felújítását is kötetbe rendezném.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.