Egyik képviselőházi karcolatában a kormánypárti Mikszáth Kálmán méltatta az aranyszájú grófot, a dualista korszak parlamenti életének egyik főszereplőjét, a hosszú életű Apponyi Albertet (1846–1933), aki ma leginkább onnan lehet ismerős, hogy Trianonban neki jutott a nagy, de eleve kudarcra ítélt szerep: visszatartani a világháborúban győztes hatalmakat Magyarország körülnyírásától. Pedig máshonnan is ismerhetnénk ezt az egyedi arcélű és mégis korjellemző személyiséget, mondjuk, a Zeneakadémia létesítése körül szerzett elvitathatatlanul bokros érdemei vagy épp kultuszminiszteri működésének jóval vitatottabb teljesítménye révén.
S persze ismerhetnénk, azazhogy felismerhetnénk Apponyit Krúdy Gyula Vörös postakocsijának lapjain is, ahol a Madame Louise-nak elkeresztelt Pilisy Róza (Pest Rózsája) egy bizonyos Ferdinánd gróf pártfogásának köszönheti, hogy Szervita téri kis virágáruslányból „nagy nő” lett. „A nemes gróf mindent komolyan vett az életben. Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhítat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette. […] Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louise-nak bérelt, és fejét a nő ölébe hajtotta. – Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.” Így ironizált Krúdy 1913-ban a fölismerhetőségig elrajzolt Apponyin, aki ekkoriban túl volt már a miniszteri bársonyszéken, a képviselőházi elnökségen, negyedszázadnyi ellenzéki vezérkedésen és vagy fél tucat párton.
Egy ilyennyire mozgalmas pálya még akkor is érdemes lehet az utókori olvasó figyelmére, ha az Apponyi emlékiratait tartalmazó kötetből most éppen az a szakasz maradt ki, amely a gróffal kapcsolatban, mint fentebb említettük, ma elsőre az eszünkbe jutna. Az 1920-as békekonferencia visszaemlékezői leírása ugyanis Apponyi egy külön munkáját alkotja (Élmények és emlékek, 1933), s a friss kötet kiadója, a Helikon, illetve összeállítói (Soós Viktor Attila és Kovács Attila Zoltán) valamely okból beérték a Pantheon által 1922-ben és az Akadémia által 1934-ben megjelentetett memoárrészekkel.
Az Emlékirataim így is érdekes, helyenként izgalmas vagy épp megmosolyogtató olvasmány, s nyilvánvalóan értékes forrás a dualista korszak kutatói számára. A szélesebb közönséget azonban, úgy lehet, ma már csak igen kevéssé foglalkoztatja Apponyi ernyedetlen, de a megalkuvást azért jól ismerő küzdelme a közös hadsereg magyar jellegének kidomborításáért, a magyar királyi udvartartásért, s valószínűleg éppígy viszonyul a katolikus gróf hadakozásához is, amelyet Éberhárd ura, Pilisy Róza kitartója és legalább egy törvénytelen gyermek atyja a polgári házasság intézményének bevezetése ellen folytatott.
A korszak politikai életének kibeszélhetetlen és valósággal intézményesített görcse, azaz Ferenc József császár és király makacs túlhatalma, s különösen az ezt utólag is kényszeresen körültisztelgő alattvalói hiperlojalitás képlete viszont már korántsem csupán a történészek számára lehet érdekes. A parlamentáris politizálás, a történelemcsinálás általános, s így akár öröknek is vélhető jellegzetességeit pedig minden mai olvasó felismerheti, s még tanulságosnak is ítélheti majd Apponyi emlékezéseiből.
A 2016-os olvasó, tekintsen bár amúgy mégoly kritikusan Apponyi személyére vagy épp a dualista korszak második felének egész politikusi gárdájára, azt is érdeklődéssel, sőt némi jó érzéssel szemlélheti, hogy az önérzetes arisztokrata, dacolva nyilvánvaló hiúságával, mekkora teret hagyott visszaemlékezéseiben az önbírálat passzusainak. Igaz, ennyi pártalakulást megjárva, a konzervatív aulikus indíttatástól a 48-as függetlenségi párt elnöki tisztségéig eljutva, nehéz is lehetett volna az önkritikát mellőznie Apponyinak, ám a jelen magyar politikusi garnitúrájának ismeretében azért ma mégis egészen üdítő élmény őszintén beismert tévedésekről, felsülésekről és tévutakról olvasni.
Helikon, 2016, 472 oldal, 5999 Ft
