A pszichoanalitikus leninizmus felé

Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája

Könyv

A kötethez a címnél valamivel közelebb visz a borítóról lemaradt alcím (A forradalom előtti Oroszország túlságosan is emberi tragikomédiája), amely már nem utal filmekre. A könyv törzsét kitevő alapos, a filmeket jelenetről jelenetre követő elemzések ugyanis valójában nem filmtörténeti vagy filmelméleti kontextusba ágyazódnak, és nem a poétikai mélyrétegek felfejtése felé haladnak.

Ellenkezőleg: Varga az értelmezés során egy föld-levegő rakéta sebességével és magabiztosságával hagyja maga mögött a konkrét műveket és a tízes évek kultúráját, annak érdekében, hogy a világ tragikomédiájáról, "mai korunkról", "napjaink válsághelyzetéről" tehessen megállapításokat. A hat oldalon elintézett bevezetőben találjuk a fő célokat kijelölő mondatszörnyet: "A balzaci és nietzschei kulturális emlékek antinómiájának értelmezését és a bennük foglalt élmények további transzformációinak nyomon követését a forradalmi helyzetek előtti, Brecht szavaival 'jövendő - társadalmi - földrengéseket' előrejelző, előrezgéseiket jelentő kulturális és lelki 'komplexusok' feltárására igyekszem használni". Az ambiciózus feltárás alaptézise - "a kapitalizmus a talpáról a feje tetejére állítja a világot" - ehhez képest frappáns, fő kérdése pedig pofonegyszerű: miként vihető véghez a világot, a társadalmat és az emberi lelket helyére rántó forradalom, "a magasabb indítékok győzelme az alacsonyabbak felett". Saját szerepét mindebben Varga a "pszichoanalitikus leninizmus" kidolgozásában jelöli meg.

Azonban az nem derül ki pontosan, hogy e világjobbító eseménysor lehetőségeinek pontosan mi köze van a pszichologizáló melodrámát expresszív látványvilággal vegyítő Jevgenyij Bauer filmjeihez, és hogy minderről a szerző miért éppen a tízes évek orosz melodrámáit faggatja. Ugyanis a logikai ugrás áthidalására felskiccelt segédhipotézis - "az elmúlt évszázad sehova sem vezetett, körben forgott" és "ma az emberiség ott tart, ahol száz év előtt egy nép" - minimum merész, főleg, hogy Varga nem tesz erőfeszítéseket indoklására, ráadásul az állítást hivatkozás nélkül hagyja. Mert az, hogy a kétségtelenül dekadens orosz melodrámák társadalomképe a szerzőt a jelenkor világpolitikai folyamataira emlékezteti, nem tekinthető alapos érvelésnek, ahogy az a retorikai fogás sem hat a meggyőzés erejével, hogy a menetrendszerűen felcsendülő ihletett válságtirádákban a kapitalizmus és a tőke fogalmak közelében rendre a következő szóképek lepik el a szöveget: "fertőzet", "parazita", "bomlasztás", "techno-fasiszta apokalipszis", "végső genocídium", "rágógumi-kérődzés", "transzatlantidióta", "lelki eldurvulás".

Varga Anna - a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának oktatási dékánhelyettese, a Mozgókép Tanszék vezetője - a műalkotásokat üveggömbként vizslató módszerének segítségével újra és újra ugyanazt állapítja meg a filmekről: azok vagy megjósolják és leképezik az elkerülhetetlen forradalmat, vagy - nem meglepő módon - megelőlegzik a filmtörténet későbbi állomásait. A tízes évek orosz némafilmje így egyszerre énekli meg a történelmet, előlegzi Antonionit, az Elemi ösztönt és A texasi láncfűrészes mészárlást. Joggal nevezhetjük elemzői túlkapásnak azt is, hogy Varga a pszichoanalitikus filmelmélet közhelyét felmutatva Hitchcock Szédülésének mélyelemzése során összegzi mondandóját.

A szöveg szerkesztői törődésért kiált. A nyolc fejezet nem fejt ki az egész könyvön átívelő gondolatmenetet, és a részek felcserélhetősége, a nehézkes nyelvezet, a feleslegesen bonyolított mondatok, a néhol szónokias hangütés, a pontatlanul hivatkozott filmcímek tovább nehezítik a kacskaringós esszé megértését, ahogy a lapok alsó sarkában futó pörgettyűs kézimozi sem teszi emészthetőbbé a könyvet.

L'Harmattan, 2011, 325 oldal, 2900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.