Könyv

A sötétség árja

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról

Könyv

Markó Béla a reneszánszát éli. Nem mintha ő született volna újjá (bár azt írja: „még nagyjából újratermelődöm”), inkább csak az érdeklődés újult meg iránta, egyebek közt A haza milyen? című verse okán.

Új kötetében is, ahogy az eddigiekben, klasszikus, nagy költészetet művel, ahol a „nagy” a minőséget és egyúttal a léptéket is jelenti (a hosszabb szabadversben érzi kényelmesen magát). Tolnai, Tandori juthat még eszünkbe, hiszen ahogy Markónál, náluk is evidensen összefonódik az élet a költészettel, hozzátartozik a vers (írása, olvasása) a létezéshez, az anyagcsere-folyamat része. A költő témát lát mindenben és mindenkiben, sőt, a világ lényegében egy vers neki, és „lehet, hogy már én is egy vers vagyok csupán” (Mint aki poéta).

Markó „ragyogó gátakat épít a sötétség tenger-árja ellen”. Akár megmosolyognivaló is lehetne ez az egész, de szerencsére közben ő is el-elmosolyogja magát önmagán. De nem felszabadult, fölényes mosoly ez, inkább szerény és keserű. Nevetni ebben a kötetben az alvó tücsökként meghúzódó Isten nevet (Fagyott kert), aki egyébként egy másik, ugyancsak erős képben maga is nevetség tárgya, ahogy a keresztfán, mint valami gólyalábon ugrálva gyorsan távolodik a szemünk elől (Misztériumjáték). A kötet vége felé ízelítőt kapunk formaérzékenységéből is (Markó a szonettet szereti), de a főszerep inkább a hosszabb prózaverseké, amelyekben azért egynél több mondat esik a szabadságról, de annak inverzéről is. Ahogy például még a Ceaușescu-diktatúra idején egyik barátjával (az ő emlékének ajánlja a Csend című verset) úgy telefonoztak, hogy a lehallgató tisztet hosszú, makacs hallgatásukkal bosszantották.

Markó versei világosak, mint a tavasz, amelyről oly sokszor ír. Például a kötet egyik legemlékezetesebb darabjában (Szótár), amely­ben a Népstadionban koncertező Freddie Mercury a tenyeréből puskázva énekelte a Tavaszi szél vizet árasztot. „Mintha valakinek a markában lenne a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág” – kezdődik a vers, amelyben egy, a nyelvek határain túlmutató pillanatot jár körül. Markónál a tavasz egyszerre politikai, érzéki és vallásos élmény. Érzéki, mert – ahogy Az élet értelméről című versében írja – a természet sztriptíztáncos, és minden virágba boruló, életre kelő növény valamilyen működésben lévő testrész metaforája. Persze nála pár lépésből eljutunk bármitől egy női testhez („Eleinte még egészen kicsi a haza. / Egy női test. Egy érintés. Egy hang” – kezdi A haza milyen? című versét), de ugyancsak pár lépésből Istenhez is eljutunk. A Tavaszi passióban visszafelé játszódik le a passiójáték, és „lombot hajt a szenvedés, / és egyre több a vérvörös szirom, / de ez még mindig csak a készülődés, / végül a szegek tűnnek elő sorra / fényesen, mint egy-egy különös madárcsőr.”

Ugyanakkor ezekben a tavaszokban és nyarakban már „láthatóak az eljövendő tél nyomai”. „Kikanalazta Isten a gyerekkoromat, / alig hagyott valamit a tányérja alján” – írja a Maradékban. A Téli napnyugta pedig egyike az utóbbi idők legszebb, öregségről írt verseinek. Markó jellemző módon a verssorok elfelejtésétől, a képzelet képességének elvesztésétől jobban tart, mint a nyomasztó végtelentől. Nagyon erős a Szocreál ciklus is a részvét tűnődő verseivel, olyan életbe vágó kérdéseket boncolgatva, hogy meddig terjedhet a szánalom. A kórházból kiadott Lajos bácsi, a koldus Anna, az Amarcordból (talán túlságosan is) ismerős Maruca, vagy a valamilyen szláv nyelvű, pókerarcccal kártyázó házaspár a strandon még egyértelműen részesül a részvétből, ahogy a velük szóba kerülő migránsok, menekültek, hontalanok is. De részesülhetnek-e a részvétünkben a varjak, a gólyák? Vajon számot tarthat-e együttérzésünkre az elütött menyét, főképp így feltéve a kérdést: mit tegyünk, ha egy menyét szalad az autónk elé, és tudjuk, ha a kormányt félrerántjuk, akkor meghalunk, vagy más embereket ölünk meg? És mit csináljunk, ha minden jó szándékunk ellenére, véletlenül mégis rombolunk, ölünk, mint a Hatalom című versben akár csak egy csigát? Van valami reménytelen abban, hogy a sirályok „még remélnek” (Fekete-fehér). És van öröm akár a pusztulásban is, ahogy Rembrandt is örülne a koldus Annának. Mert „ha ennyire egyszerűen ábrázolható a nyomorúság, / annak csak örülhet a festő” (Szocreál).

Ezt a nagyszerű kötetet olvasva nekünk is van okunk az örömre. Ugyanakkor az, hogy épp ennek a Petőfivel, Adyval és Illyéssel rokon költészetnek van megint reneszánsza: hát, az nem feltétlenül örömteli.

Kalligram, 2020, 184 oldal, 3500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Holt lelkek társasága

  • - turcsányi -

A gengszterfilm halott, halottabb már nem is lehetne. De milyen is lehetne a gengszterfilm? Nyugdíjas? Persze, hogy halott.

Kaptunk vonalat

Napjainkban mindannyiunk zsebében ott lapul minimum egy okostelefonnak csúfolt szuperszámítógép, és távoli emléknek tűnik ama hőskor, amikor a mai szórakoztatóelektronikai csúcsmodelleknél úgymond butább, de valójában nagyon is okos és rafinált eszközök segítségével értük el egymást.

Bobby a zuhany alatt

Úgy kezdődik minden, mint egy Rejtő-regényben. Gortva Fülöp, akit délvidéki szülőföldjén „Fulop”-nek anyakönyveztek, és akit idegen földön mindenki (angol vagy francia kiejtéssel) Philippe-nek szólít, de magát leginkább a becenevén, Golyóként határozza meg, Pocok gúnynévvel illetett barátjával Miamiban – pontosabban az attól kissé északra fekvő Fort Lauderdale kikötőjében – felszáll a Fantastic Voyage luxushajóra.

„Ez a háború köde”

Egyre többen beszélnek Izrael gázai hadműveleteiről népirtásként, de a szó köznapi használata elfedi a nemzetközi jogi fogalom definíció szerinti tartalmát. A szakértő ráadásul úgy véli, ha csak erről folyik vita, szem elől tévesztjük azokat a háborús bűnöket és jogsértéseket, amelyek éppúgy a palesztin emberek szenvedéseit okozzák.

A szabadság levéltára

Harminc éve költözött Budapestre a Szabad Európa Rádió archívuma, s lett annak a hatalmas gyűjteménynek, a Blinken OSA Archivumnak az alapzata, amely leginkább a 20. század második felére, a hidegháborúra, a szocialista korszakra és annak utóéletére fókuszál.