Könyv

A sötétség árja

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról

Könyv

Markó Béla a reneszánszát éli. Nem mintha ő született volna újjá (bár azt írja: „még nagyjából újratermelődöm”), inkább csak az érdeklődés újult meg iránta, egyebek közt A haza milyen? című verse okán.

Új kötetében is, ahogy az eddigiekben, klasszikus, nagy költészetet művel, ahol a „nagy” a minőséget és egyúttal a léptéket is jelenti (a hosszabb szabadversben érzi kényelmesen magát). Tolnai, Tandori juthat még eszünkbe, hiszen ahogy Markónál, náluk is evidensen összefonódik az élet a költészettel, hozzátartozik a vers (írása, olvasása) a létezéshez, az anyagcsere-folyamat része. A költő témát lát mindenben és mindenkiben, sőt, a világ lényegében egy vers neki, és „lehet, hogy már én is egy vers vagyok csupán” (Mint aki poéta).

Markó „ragyogó gátakat épít a sötétség tenger-árja ellen”. Akár megmosolyognivaló is lehetne ez az egész, de szerencsére közben ő is el-elmosolyogja magát önmagán. De nem felszabadult, fölényes mosoly ez, inkább szerény és keserű. Nevetni ebben a kötetben az alvó tücsökként meghúzódó Isten nevet (Fagyott kert), aki egyébként egy másik, ugyancsak erős képben maga is nevetség tárgya, ahogy a keresztfán, mint valami gólyalábon ugrálva gyorsan távolodik a szemünk elől (Misztériumjáték). A kötet vége felé ízelítőt kapunk formaérzékenységéből is (Markó a szonettet szereti), de a főszerep inkább a hosszabb prózaverseké, amelyekben azért egynél több mondat esik a szabadságról, de annak inverzéről is. Ahogy például még a Ceaușescu-diktatúra idején egyik barátjával (az ő emlékének ajánlja a Csend című verset) úgy telefonoztak, hogy a lehallgató tisztet hosszú, makacs hallgatásukkal bosszantották.

Markó versei világosak, mint a tavasz, amelyről oly sokszor ír. Például a kötet egyik legemlékezetesebb darabjában (Szótár), amely­ben a Népstadionban koncertező Freddie Mercury a tenyeréből puskázva énekelte a Tavaszi szél vizet árasztot. „Mintha valakinek a markában lenne a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág” – kezdődik a vers, amelyben egy, a nyelvek határain túlmutató pillanatot jár körül. Markónál a tavasz egyszerre politikai, érzéki és vallásos élmény. Érzéki, mert – ahogy Az élet értelméről című versében írja – a természet sztriptíztáncos, és minden virágba boruló, életre kelő növény valamilyen működésben lévő testrész metaforája. Persze nála pár lépésből eljutunk bármitől egy női testhez („Eleinte még egészen kicsi a haza. / Egy női test. Egy érintés. Egy hang” – kezdi A haza milyen? című versét), de ugyancsak pár lépésből Istenhez is eljutunk. A Tavaszi passióban visszafelé játszódik le a passiójáték, és „lombot hajt a szenvedés, / és egyre több a vérvörös szirom, / de ez még mindig csak a készülődés, / végül a szegek tűnnek elő sorra / fényesen, mint egy-egy különös madárcsőr.”

Ugyanakkor ezekben a tavaszokban és nyarakban már „láthatóak az eljövendő tél nyomai”. „Kikanalazta Isten a gyerekkoromat, / alig hagyott valamit a tányérja alján” – írja a Maradékban. A Téli napnyugta pedig egyike az utóbbi idők legszebb, öregségről írt verseinek. Markó jellemző módon a verssorok elfelejtésétől, a képzelet képességének elvesztésétől jobban tart, mint a nyomasztó végtelentől. Nagyon erős a Szocreál ciklus is a részvét tűnődő verseivel, olyan életbe vágó kérdéseket boncolgatva, hogy meddig terjedhet a szánalom. A kórházból kiadott Lajos bácsi, a koldus Anna, az Amarcordból (talán túlságosan is) ismerős Maruca, vagy a valamilyen szláv nyelvű, pókerarcccal kártyázó házaspár a strandon még egyértelműen részesül a részvétből, ahogy a velük szóba kerülő migránsok, menekültek, hontalanok is. De részesülhetnek-e a részvétünkben a varjak, a gólyák? Vajon számot tarthat-e együttérzésünkre az elütött menyét, főképp így feltéve a kérdést: mit tegyünk, ha egy menyét szalad az autónk elé, és tudjuk, ha a kormányt félrerántjuk, akkor meghalunk, vagy más embereket ölünk meg? És mit csináljunk, ha minden jó szándékunk ellenére, véletlenül mégis rombolunk, ölünk, mint a Hatalom című versben akár csak egy csigát? Van valami reménytelen abban, hogy a sirályok „még remélnek” (Fekete-fehér). És van öröm akár a pusztulásban is, ahogy Rembrandt is örülne a koldus Annának. Mert „ha ennyire egyszerűen ábrázolható a nyomorúság, / annak csak örülhet a festő” (Szocreál).

Ezt a nagyszerű kötetet olvasva nekünk is van okunk az örömre. Ugyanakkor az, hogy épp ennek a Petőfivel, Adyval és Illyéssel rokon költészetnek van megint reneszánsza: hát, az nem feltétlenül örömteli.

Kalligram, 2020, 184 oldal, 3500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.