Könyv

A sötétség árja

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról

Könyv

Markó Béla a reneszánszát éli. Nem mintha ő született volna újjá (bár azt írja: „még nagyjából újratermelődöm”), inkább csak az érdeklődés újult meg iránta, egyebek közt A haza milyen? című verse okán.

Új kötetében is, ahogy az eddigiekben, klasszikus, nagy költészetet művel, ahol a „nagy” a minőséget és egyúttal a léptéket is jelenti (a hosszabb szabadversben érzi kényelmesen magát). Tolnai, Tandori juthat még eszünkbe, hiszen ahogy Markónál, náluk is evidensen összefonódik az élet a költészettel, hozzátartozik a vers (írása, olvasása) a létezéshez, az anyagcsere-folyamat része. A költő témát lát mindenben és mindenkiben, sőt, a világ lényegében egy vers neki, és „lehet, hogy már én is egy vers vagyok csupán” (Mint aki poéta).

Markó „ragyogó gátakat épít a sötétség tenger-árja ellen”. Akár megmosolyognivaló is lehetne ez az egész, de szerencsére közben ő is el-elmosolyogja magát önmagán. De nem felszabadult, fölényes mosoly ez, inkább szerény és keserű. Nevetni ebben a kötetben az alvó tücsökként meghúzódó Isten nevet (Fagyott kert), aki egyébként egy másik, ugyancsak erős képben maga is nevetség tárgya, ahogy a keresztfán, mint valami gólyalábon ugrálva gyorsan távolodik a szemünk elől (Misztériumjáték). A kötet vége felé ízelítőt kapunk formaérzékenységéből is (Markó a szonettet szereti), de a főszerep inkább a hosszabb prózaverseké, amelyekben azért egynél több mondat esik a szabadságról, de annak inverzéről is. Ahogy például még a Ceaușescu-diktatúra idején egyik barátjával (az ő emlékének ajánlja a Csend című verset) úgy telefonoztak, hogy a lehallgató tisztet hosszú, makacs hallgatásukkal bosszantották.

Markó versei világosak, mint a tavasz, amelyről oly sokszor ír. Például a kötet egyik legemlékezetesebb darabjában (Szótár), amely­ben a Népstadionban koncertező Freddie Mercury a tenyeréből puskázva énekelte a Tavaszi szél vizet árasztot. „Mintha valakinek a markában lenne a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág” – kezdődik a vers, amelyben egy, a nyelvek határain túlmutató pillanatot jár körül. Markónál a tavasz egyszerre politikai, érzéki és vallásos élmény. Érzéki, mert – ahogy Az élet értelméről című versében írja – a természet sztriptíztáncos, és minden virágba boruló, életre kelő növény valamilyen működésben lévő testrész metaforája. Persze nála pár lépésből eljutunk bármitől egy női testhez („Eleinte még egészen kicsi a haza. / Egy női test. Egy érintés. Egy hang” – kezdi A haza milyen? című versét), de ugyancsak pár lépésből Istenhez is eljutunk. A Tavaszi passióban visszafelé játszódik le a passiójáték, és „lombot hajt a szenvedés, / és egyre több a vérvörös szirom, / de ez még mindig csak a készülődés, / végül a szegek tűnnek elő sorra / fényesen, mint egy-egy különös madárcsőr.”

Ugyanakkor ezekben a tavaszokban és nyarakban már „láthatóak az eljövendő tél nyomai”. „Kikanalazta Isten a gyerekkoromat, / alig hagyott valamit a tányérja alján” – írja a Maradékban. A Téli napnyugta pedig egyike az utóbbi idők legszebb, öregségről írt verseinek. Markó jellemző módon a verssorok elfelejtésétől, a képzelet képességének elvesztésétől jobban tart, mint a nyomasztó végtelentől. Nagyon erős a Szocreál ciklus is a részvét tűnődő verseivel, olyan életbe vágó kérdéseket boncolgatva, hogy meddig terjedhet a szánalom. A kórházból kiadott Lajos bácsi, a koldus Anna, az Amarcordból (talán túlságosan is) ismerős Maruca, vagy a valamilyen szláv nyelvű, pókerarcccal kártyázó házaspár a strandon még egyértelműen részesül a részvétből, ahogy a velük szóba kerülő migránsok, menekültek, hontalanok is. De részesülhetnek-e a részvétünkben a varjak, a gólyák? Vajon számot tarthat-e együttérzésünkre az elütött menyét, főképp így feltéve a kérdést: mit tegyünk, ha egy menyét szalad az autónk elé, és tudjuk, ha a kormányt félrerántjuk, akkor meghalunk, vagy más embereket ölünk meg? És mit csináljunk, ha minden jó szándékunk ellenére, véletlenül mégis rombolunk, ölünk, mint a Hatalom című versben akár csak egy csigát? Van valami reménytelen abban, hogy a sirályok „még remélnek” (Fekete-fehér). És van öröm akár a pusztulásban is, ahogy Rembrandt is örülne a koldus Annának. Mert „ha ennyire egyszerűen ábrázolható a nyomorúság, / annak csak örülhet a festő” (Szocreál).

Ezt a nagyszerű kötetet olvasva nekünk is van okunk az örömre. Ugyanakkor az, hogy épp ennek a Petőfivel, Adyval és Illyéssel rokon költészetnek van megint reneszánsza: hát, az nem feltétlenül örömteli.

Kalligram, 2020, 184 oldal, 3500 Ft

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.