Könyv

A sötétség árja

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról

Könyv

Markó Béla a reneszánszát éli. Nem mintha ő született volna újjá (bár azt írja: „még nagyjából újratermelődöm”), inkább csak az érdeklődés újult meg iránta, egyebek közt A haza milyen? című verse okán.

Új kötetében is, ahogy az eddigiekben, klasszikus, nagy költészetet művel, ahol a „nagy” a minőséget és egyúttal a léptéket is jelenti (a hosszabb szabadversben érzi kényelmesen magát). Tolnai, Tandori juthat még eszünkbe, hiszen ahogy Markónál, náluk is evidensen összefonódik az élet a költészettel, hozzátartozik a vers (írása, olvasása) a létezéshez, az anyagcsere-folyamat része. A költő témát lát mindenben és mindenkiben, sőt, a világ lényegében egy vers neki, és „lehet, hogy már én is egy vers vagyok csupán” (Mint aki poéta).

Markó „ragyogó gátakat épít a sötétség tenger-árja ellen”. Akár megmosolyognivaló is lehetne ez az egész, de szerencsére közben ő is el-elmosolyogja magát önmagán. De nem felszabadult, fölényes mosoly ez, inkább szerény és keserű. Nevetni ebben a kötetben az alvó tücsökként meghúzódó Isten nevet (Fagyott kert), aki egyébként egy másik, ugyancsak erős képben maga is nevetség tárgya, ahogy a keresztfán, mint valami gólyalábon ugrálva gyorsan távolodik a szemünk elől (Misztériumjáték). A kötet vége felé ízelítőt kapunk formaérzékenységéből is (Markó a szonettet szereti), de a főszerep inkább a hosszabb prózaverseké, amelyekben azért egynél több mondat esik a szabadságról, de annak inverzéről is. Ahogy például még a Ceaușescu-diktatúra idején egyik barátjával (az ő emlékének ajánlja a Csend című verset) úgy telefonoztak, hogy a lehallgató tisztet hosszú, makacs hallgatásukkal bosszantották.

Markó versei világosak, mint a tavasz, amelyről oly sokszor ír. Például a kötet egyik legemlékezetesebb darabjában (Szótár), amely­ben a Népstadionban koncertező Freddie Mercury a tenyeréből puskázva énekelte a Tavaszi szél vizet árasztot. „Mintha valakinek a markában lenne a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág” – kezdődik a vers, amelyben egy, a nyelvek határain túlmutató pillanatot jár körül. Markónál a tavasz egyszerre politikai, érzéki és vallásos élmény. Érzéki, mert – ahogy Az élet értelméről című versében írja – a természet sztriptíztáncos, és minden virágba boruló, életre kelő növény valamilyen működésben lévő testrész metaforája. Persze nála pár lépésből eljutunk bármitől egy női testhez („Eleinte még egészen kicsi a haza. / Egy női test. Egy érintés. Egy hang” – kezdi A haza milyen? című versét), de ugyancsak pár lépésből Istenhez is eljutunk. A Tavaszi passióban visszafelé játszódik le a passiójáték, és „lombot hajt a szenvedés, / és egyre több a vérvörös szirom, / de ez még mindig csak a készülődés, / végül a szegek tűnnek elő sorra / fényesen, mint egy-egy különös madárcsőr.”

Ugyanakkor ezekben a tavaszokban és nyarakban már „láthatóak az eljövendő tél nyomai”. „Kikanalazta Isten a gyerekkoromat, / alig hagyott valamit a tányérja alján” – írja a Maradékban. A Téli napnyugta pedig egyike az utóbbi idők legszebb, öregségről írt verseinek. Markó jellemző módon a verssorok elfelejtésétől, a képzelet képességének elvesztésétől jobban tart, mint a nyomasztó végtelentől. Nagyon erős a Szocreál ciklus is a részvét tűnődő verseivel, olyan életbe vágó kérdéseket boncolgatva, hogy meddig terjedhet a szánalom. A kórházból kiadott Lajos bácsi, a koldus Anna, az Amarcordból (talán túlságosan is) ismerős Maruca, vagy a valamilyen szláv nyelvű, pókerarcccal kártyázó házaspár a strandon még egyértelműen részesül a részvétből, ahogy a velük szóba kerülő migránsok, menekültek, hontalanok is. De részesülhetnek-e a részvétünkben a varjak, a gólyák? Vajon számot tarthat-e együttérzésünkre az elütött menyét, főképp így feltéve a kérdést: mit tegyünk, ha egy menyét szalad az autónk elé, és tudjuk, ha a kormányt félrerántjuk, akkor meghalunk, vagy más embereket ölünk meg? És mit csináljunk, ha minden jó szándékunk ellenére, véletlenül mégis rombolunk, ölünk, mint a Hatalom című versben akár csak egy csigát? Van valami reménytelen abban, hogy a sirályok „még remélnek” (Fekete-fehér). És van öröm akár a pusztulásban is, ahogy Rembrandt is örülne a koldus Annának. Mert „ha ennyire egyszerűen ábrázolható a nyomorúság, / annak csak örülhet a festő” (Szocreál).

Ezt a nagyszerű kötetet olvasva nekünk is van okunk az örömre. Ugyanakkor az, hogy épp ennek a Petőfivel, Adyval és Illyéssel rokon költészetnek van megint reneszánsza: hát, az nem feltétlenül örömteli.

Kalligram, 2020, 184 oldal, 3500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.