„A tündérmesék tönkreteszik a nőket”

Holly Smale író

  • Nagy Boldizsár
  • 2015. július 28.

Könyv

A modellből sikerszerzővé váló Smale üdítő színfolt volt az idei Oxford Literary Festivalon: az egyhetes rendezvényen, ahol évről évre a szakma legkiválóbb képviselői, köztük Booker- és Nobel-díjasok kapnak lehetőséget, a mosolygós, fiatal, nyakigláb írónő olyan volt a tömegben, mint vidám, vörös lufi egy fekete-fehér filmben. Önéletrajzi ihletettségű regénysorozatának hősnője a 15 éves, osztályelső okostojás, Harriet Manners, aki kétségbeesésében úgy próbál népszerűbbé válni, hogy modellkedni kezd. Angolos szellemessége, szokatlan karakterei és fordulatai miatt Smale történetei azonnal nemzetközi sikert hoztak: szakmai díjakat kapott, könyvei pedig Amerikától kezdve Törökországon át Olaszországig toplistásak. Magyarul nemrég jelent meg sorozata második kötete, a Geek Girl 2. – A lány, aki mindig mindent félreért.

*

Magyar Narancs: Amikor az első Geek Girl-könyv megjelent 2012-ben, a geek és a nerd szó nagyon népszerűek voltak, a kockaság kifejezetten divatosnak számított. Ezért írt egy okostojásról?

Holly Smale: Egyáltalán nem. Amikor 2008-ban írni kezdtem, a geekek még nem voltak menők, és amikor a regény négy év múlva megjelent Angliában, még akkor sem indult be a trend. A célom mindössze az volt, hogy elmeséljem egy furcsa, bogaras lány vicces történetét, akivel azonosulni tudok, és akinek hasonló kihívásokkal kell megküzdenie, mint nekem kamaszkoromban. Akkor nem találtam olyan könyvet, ami rólam szólt volna, így hát megírtam. Hogy közben a geekség népszerű lett, az szerencsés véletlen.

false

 

Fotó: Modo Publishing

MN: A hősnővel elég kegyetlenül bánnak az osztálytársai az első kötetben: az osztályteremben kézfeltartással jelzik, ki nem szereti, és mindenkinek magasba lendül a karja. Mit gondol, hogyan lehet a leghatásosabban kezelni egy ilyen szituációt?

HS: Most, felnőttként már tudok erről is humorral is beszélni és írni, de amikor a szóban forgó jelenetet írtam, bevallom, újra átéltem a saját kamaszkori élményeimet, és rám jött a szorongás. A humor mindig jó fegyver, de amikor épp bántanak, nehéz nevetni. Azt hiszem, a legjobb védekezés az, ha az ember hisz önmaga ép eszében. Ha elégedett vagy magaddal, akkor nem tudnak megbántani, és nincs feletted hatalmuk. De soha ne akard egyedül kezelni a helyzetet: kérj segítséget, beszélj arról, mi történik veled. És végül: soha ne gondold azt, hogy azért támadnak, mert valami gond van veled – azért csinálják, mert velük van gond. Ez a hozzáállás nekem rengeteget segített abban, hogy a hátam mögött tudjam hagyni a történteket, és szórakoztató regényeket tudjak írni róluk.

MN: Harriet kezébe veszi az élete irányítását, mégsem lesz belőle steril, kőkemény feminista hősnő. Élvezettel ruházta fel Harrietet hibákkal?

HS: Igen, nagyon fontosnak tartottam, hogy minden szereplőm összetett és emberi legyen, ahogy azt is, hogy ne feleljenek meg feltétlenül a sztereotip nemi elvárásoknak. A tündérmesék több száz éve borzasztóan káros hatással vannak a lányokra és a nőkre, mert ezekben vagy túlidealizálják vagy démonizálják őket. Abban a korban, amikor íródtak, az akkori társadalmi viszonyokat tükrözték vissza és erősítették meg. A nők nem lehettek aktívak, az volt a dolguk, hogy gyönyörűen és csöndesen meghúzódjanak a háttérben, takarítsák a házat, és várjanak a férfira, aki majd megmenti őket, és aki mellett boldogan élhetnek, míg meg nem halnak. Ma már nem ebben a korban élünk, és ezeknek a régi meséknek az üzenete mára elavulttá, sőt veszélyessé vált. Olyan lányokról kellene hallaniuk a gyerekeknek, akik aktívak, okosak, bátrak, és a saját útjukat járják.

MN: Harriet például elkezdett modellkedni, hogy kiszakadjon a bántalmazó környezetből. Önnek is ez volt a fő motivációja?

HS: Tizenöt éves voltam, amikor felfedezett egy ügynök, és felajánlott nekem egy modellmunkát New Yorkban. Képzeljen el engem szorongó könyvmolyként, akinek nincsenek barátai, és arról álmodozik, hogy regényeket ír és távoli helyekre jut el. Elképzelte? Na, én még annál is szerencsétlenebb és álmodozóbb voltam. Tehát mentem, a szüleim engedélyével, és két év modellkedés alatt kinyílt előttem egy egészen új világ. Rájöttem, hogy a kifutózás, a fotózások, a reflektorfény nem nekem való, és inkább a távolból szeretem csak szemlélni a divat világát, miközben végre tényleg írhatok, és a kedvemre utazgathatok.

MN: Mi a tapasztalata: ha valakinek olyan magányos a gyerekkora, mint önnek, és folyamatos megfélemlítésnek van kitéve, akkor hátránnyal indul felnőtt korában?

HS: Azt mondják, a magány lehet termékeny is, és igazuk van: én utólag nagyon hálás vagyok azért, hogy annyi időm volt olvasni, az élet nagy dolgain gondolkodni, és újra meg újra kitalálni önmagam. Nem azért mondom, hogy felvágjak, hanem mert tény: az a lány, aki iskolás koromban a legtöbbet zaklatott, ma egy átlagos, megkeseredett nő, én pedig, részben neki köszönhetően, boldog vagyok, mert azt az életet élhetem, amire mindig vágytam. Távolról sem tökéletes az életem, de az enyém, és szeretem. A mai napig ugyanaz a mindenre kíváncsi és bogaras geek vagyok, de már kevésbé vagyok gátlásos. Megnyugtatásul mondom: már vannak barátaim is! Szóval nem, nem tudják tönkretenni az önbecsülésünket és az életünket a zaklatók.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.