| Petrik Iván: felettébb különös
(esernyő) Isten sír és ilyenkor az emberek az utcára sietnek fejük fölé fémvázra feszített szövetdarabokat tartanak összegyűjtik a könnyeit így imádkoznak égre mutatva ezüstujjaikkal
(kukáskocsi) nem lehet minden az övék anélkül hogy tudnának róla lényegük a lemondás csak a múlékony részeket kebelezhetik be a többit félreteszik másnak hús alól a csontot borból az üveget cukorból a zacskót gyümölcsből a magot
az időt álló dolgokat egy helyre gyűjtik és jönnek fényes ruhában az adószedők óriásautójukkal járnak háztól házig hogy fölhalmozott javaiktól megfosszák őket kik könnyet sem ejtenek ezért
|
Petrik Ivánnak már a verscímei is mintha a totalitás legalább jelzésszerű igényével képeznék le – térben és időben, mindenféle váratlan szempontból – a világot, a „felettébb különös jelenségek”-nek ezt a „tárházát”. A Végre fázomnak, Petrik könyvhétre – „végre” – megjelent első verseskötetének már változatos címei is ennek a szemelvényes teljességnek az ambícióját mutatják: Egy archaikus vadkankoponyához; Nero sorban áll a boltban; krizantémnapló; Mit nevezzek csendnek; emlékeim az uralkodó ifjú koráról; nyersfordítás; az álmából felriasztott férfi utolsó szavai, mielőtt a konyhába lépne.
Minden valahogy egyszerre van jelen Petrik lírájában és (a hét éve megjelent, Ki ölte meg Jean Cassinit? című nagyszerű novelláskötetre gondolva, hozzátehetjük) prózájában. A versek mintha nem érnék be kevesebbel a mindennél, és mindenre olyan különös pillantást vetnek, külön-külön, hogy rögtön a mindenség látszik bennük, egyben, mint Borges Alefjének titokzatosan irizáló gömbjében.
És bár ez a költészet nem sok segítséget nyújt a változatosan sorjázó asszociációk mögött húzódó összefüggések felderítéséhez, a gondolati ugrások között mégis mindig van annyi tematikus, lélektani, időbeli vagy térbeli kapcsolat, hogy érezhető: ezek az átlendülések nem ugrálóvári szaltók az olcsó szürrealizmus szivacskockái közé. A fenség és a hétköznapi mikrorealizmus, a fantázia és a lemondás sajátos anyaggá szervül a versekben, és olykor az a csalóka érzés vesz erőt az olvasón – ez a novelláknak is egyik jellegzetességük volt –, hogy egy-egy sort, mondatot az értelem megsértése nélkül lehetne átemelni valamelyik másik darabba.
A Légy és ragtapasz című vers például képes akár két sorban megugrani az Araráttól a Lánchídig vezető távolságot, hogy a díszkivilágítás és az enyészet képei után – még mindig az első tíz soron belül – eljusson a dunszt alatt maradt, csomós, penész ülte érzelembefőttekig. A romlandóság, az örök szavatosság hiányának felidézése mögül ezután egy szakadt kötény leng elő, amely „a valamihez kezdés / ölén az egy helyben topogás terpeszét” takarja. Az egyre dagadó tapasztalat (a megszűnik című vers esőjében a cipő dagad fel – mintha ennyi lenne a tapasztalat: rossz helyen összegyűlt esővíz) talán a hangalakjával idézi fel a „ragtapasz”-t, ez pedig formájával és ragacsosságával a légypapírt, és ezzel a legyet, amelynek tehetetlen vergődése a képet utólag gazdagítva kapcsol vissza végül az „egy helyben toporgás” gondolatához.
A vers befejezése még így is váratlan, amire csak ráerősít a Petrik költészetére egyáltalán nem jellemző, itt is csak alig feltűnő, véletlenszerű rímelés: „Végtére is nem kedvelik / kutyát majmoló lelkeink, / ha vágyaink az égig fel nem érnek. / Friss vér kell mégis, nem fegyverek, / mikor majd álmaidból felkelek. / Szitkaidból megvalósulok, / s kitágulnak mind a pórusok / ahogy ömlik az utcára a józanodó ész.”
Mint egy borostyánba dermedt rovar, különleges zárványt alkot ebben a kaleidoszkópszerű gazdagságában magát nem könnyen adó kötetben a felettébb különös jelenségek tárháza című miniciklus. Már az egyes darabok zárójeles címei, illetve alcímei is szokatlanul egyszerűek: esernyő, ásítás, menetrend, fésű, tejeszacskó, strand, kukáskocsi, nyakkendő, küszöb, kórház, ipari szalonna. A versekben olyan éles, hideg fény van, mint egy műtőben, és már ez is szokatlan, ahogy az is, hogy a megszólaló kívülről világít be az emberi civilizációba, ami érdekes ellentétet képez a többi vers egyszerre mindenen belül lévő beszélőinek alaphelyzetével.
A civilizáció kulisszáit ez az intelligens, melankolikusan együtt érző idegen a visszájukról látja: a küszöbről az jut eszébe, hogy az emberek „hatalmas falakat húznak / vagy láthatatlan vonalakat / de leginkább ilyen kis kiemelkedéseket / építenek mindenfelé”, amelyekben aztán hasra esnek. A funkciójuktól megfosztott tárgyak csodálatos poszthumán fényben ragyognak fel, az ipari szalonna így lesz „préselt állati könnycsomó”, a tejeszacskó pedig „kezdetben kellemetlenül telt és feszes / és egy mindenben mindenkor / felszívódó vízszerű anyaggal töltik ki / igazi alakját azonban később / nyeri el amikor leginkább hasonlít / rájuk / meggyűrt összeesett ráncos / tőle remélnek védelmet minden ellen”. A strand az a hely, „ahol mindig mindenki vízen akar járni / jóllehet fűrészporból és sárból / kevert testük csak fulladást ígér / és tényleg / ijedten kapálóznak hogy visszajussanak / a szárazföldre / önmagukhoz”. Mintha a versírás, vagy akár maga az élet is efféle ijedt kapálózásnak tűnne, önmagunk felé – megengedve, hogy ez az egész egy másik szemszögből úszásnak látszik.
„A zavaros angyal boldogságára / vágyom, de az angyalt magát / előbb még el kell magyaráznom” – írja egy szelet kenyér című versében Petrik: a kötet versei ezt az angyalt, az ő észjárását magyarázó gondolatkísérlet becses részeredményei.
