Magyar Narancs: 2006-ban megjelent Követés című regényedben és annak műhelynaplójában sokat vallasz a regényírás és a személyes emlékezet kapcsolatáról. Az elsősorban nem a saját emlékeidből építkező regényekhez - amilyen a regényeid jó része - milyen a személyes viszonyod?
Sándor Iván: Abban a pillanatban, amikor a személyes emlék "regényanyaggá" lesz, eltűnik a különbözőség az átélt és nem átélt emlékek között. A Tengerikavics és a Követés valóban erősen személyes. De ahhoz, hogy regényesíthető legyen, ki kellettdolgozni a nyelvet, a prózaformát, a szellemi horizontot, akárcsak a nem közvetlen tapasztaláson alapuló regénynél. Ez utóbbinál is dolgozik azonban az, amit az emberi viselkedésformákról, történelmi vagy jelen idejű helyszínekről, olvasmányokból mint személyessé váló tapasztalásból gyűjtöttem be.
MN: A nemrég megjelent Az Argoliszi-öböl szerelmi történet, művészregény, ezredfordulós korkép és kalandozás mindeközben a film világában.
SI: 2002-ben írtam egy hosszabb esszét, amelyben gátlástalanul szembefordultam a rengeteg Oidipusz-feldolgozással és értelmezéssel. Arról írtam, hogy a Labdakiádák sorstörténetébena ma számára nemOidipusz, nem Antigoné a főalak, hanem Iszméné, aki végigéli családja egész véres történetét, mindent lát, de a túlélés érdekében minden emléket eltöröl, s végül a teljes közönybe, amnéziába süllyed. Erős hatással volt rámehhez a koncepcióhoz Ritoók Zsigmondnak, a nagy ókortudósnak a dráma- és korszakelemzése. Ebben elmondja, hogy Szophoklész jól tudta, hogy kora Athénja véres, mocsokkal, hatalmi harcokkal, árulással, gyilkosságokkal teli világában már nem működött a szembenézés, az önfelismerés, a katarzis, de még vissza akarta álmodni ezeket az alapértékeket. Így éreztem meg ezredfordulónk tükörfiguráját Iszménében. Először antik témájú regényt akartam írni. De ezzel a tervvel elégedetlen voltam. Olyan regényformációt kerestem, amelyben egymásra rétegeződik az antik múlt és a mi ezredfordulós világunk. Így született meg Paulónak, a filmrendezőnek az alakja, aki egy mai szerelmi háromszög egyik tagjaként arra teszi fel az életét, hogy megcsinálja az Iszméné filmjét.
MN: Egyes kritikusaidnak úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedben íródott regényeid, A Drága Liv, a Követés és Az Argoliszi-öböl egyfajta "laza trilógiát" alkotnak.
SI: Talán tíz éve más kritikusaimnak úgy tűnt, hogy a korábban írt Ködlovas, a Századvégi történet és A szefforiszi ösvény ugyancsak laza trilógiát alkot. Azokat a különböző történelmi időkben és emberi helyzetekben az Én eróziójának lelki-szellemi terei kapcsolták össze. Az általad említett három újabb regény poétikai centrumaiban is ott van ez a kérdéskör, de valóban van különbözőség: megjelenik az ezredforduló létvilága. Epikai formát keres bennük az, hogy miképpen él tovább a magyar huszadik század, milyenek a mára terhelt traumái, miképpen tárulhat fel, hogy mindig a múltunkon járunk. Az újabb nemzedékekhez tartozók is. Azok is, akik nem is tudnak erről.
MN: E három regényedben is kitüntetett jelentőségű a színjáték motívuma, Az Argoliszi-öböl például a filmesek világában játszódik. Most jelenik meg Gábor Miklósról szóló könyved, amelyben a szerepjátékra mintha a valósággal, a valódisággal való szembenézés lehetőségeként tekintenél. Mi az, ami színházszerű a regényírásban? Menynyire vagy színész, amikor írsz?
SI: Csak annyira, amennyire a regényírásban is megjelenik az átlényegülés követelménye. Vannak nagy ironikus szerepjátszók. Sajnos ilyen alkati tulajdonsággal nem rendelkezem. De a szerepjáték mint a valósággal való szembesülés, a dolgok mögé pillantás egyik lehetősége valóban megjelenik, különösképpen a Drága Livben és Az Argoliszi-öbölben. A feltétel a szellemi horizont megteremtése. A szimulációs korszak természetének kidolgozása,amelyet a jól alkalmazott szerepek segíthetnek megvilágítani. A Gábor Miklós-könyv valóban arról szól, hogy a nagy színész, aki mellesleg jó író is volt, hogyan tudott a szerepjátékkal egy adott szerepnél többet bemutatni, hogyan tudott szembenézni történelmi-szellemi-művészi, az egzisztenciát érintő kérdésekkel.
MN: Regényeidből úgy tűnhet, mintha a múlt hozzáférhetetlen volna, vagy csak villanásszerűen, töredékesen hozzáférhető, de soha nem egyetlenként, önmagával azonosként - esszéidben mégis a történeti traumák felmérésének, feldolgozásának fontosságát hangsúlyozod. Mégis volna hozzáférhető, megérthető, tisztázható múlt?
SI: Ez talán csak látszólagos ellentét. A dilemma része a mai európai filozófiai-történettudományos és a regényről folytatott diskurzusoknak. Sok irányzat, sok poétika. Széttartó horizontok, küzdelmes esszéisztika. A regény élményt adó létmegközelítése és az esszé fogalmi útbejárása számomra egyaránt nyomozás. Elindulok. Hová érkezem? Az útirány a szöveg alakulástörténete. A regény ezt teheti olvasói élménnyé. A megismerhetetlenség tragikumát teszi elevenné, személyessé. Rányithat arra, hogy ott van a mai életek mögött a rengeteg elfojtott, meghamisított álmúlt. Az esszé fogalmi nyomozással próbálja megközelíteni a hozzáférhetetlent. Radikálisan szétrántja a függönyöket. Megmutatja mögöttük a nitzschei iszonyatos valót. Megközelíti a történelmi esszencialitások olyan továbbélését, mint például a bibói zsákutcás történelem, a hamis helyzetek világa. Hozzájárulhat a történelemről, s persze más témáiban a művészetekről való tudás gyarapításához. Regényben is, esszében is foglalkoztat, hogy az ezredfordulóra az antikvitásból ránk hagyott alapértékek, a katarzis mellett az önszembenézés, a város mint egységes közösség működésképtelenek. A humanista kultúrakorszak elenyészése idején, már a nagy szakadás után vagyunk. Ez olyan új emberi-történelmi világhelyzet, amire a tudomány, a művészet mostanában próbál rányílni.
MN: A művészet lehetőségei arra, hogy hozzájáruljon történeti önismeretünkhöz - ez a szóban forgó regények (elsősorban a Drága Liv és Az Argoliszi-öböl) központi szólama. Hogyan járulhat hozzá a regényírás történelmi önismeretünkhöz? Mit tud, amire a történetírás nem képes?
SI: Az ezredforduló európai regényének, illetve a róla folytatott diskurzusnak egyik kérdése, hogy miképpen beszélhető el újra a huszadik századi múlt, illetve az, ami belőle a jelenben is él. Mit mondhat az emberi helyzetekről a regény Proust, Kafka, Camus, Beckett után. Gyáni Gáborral írásainkban is folytattunk erről dialógust. Az ő álláspontja az, hogy a tudomány ma már számol a történeti tény konstruált voltával, s ezért az "igaz" helyett inkább a "valószerűt" fogadja el. Ehhez azt tettem hozzá, hogy a regénynek meg az a törekvése, hogy a valószerűt igazzá formálja. Szerintem a regényigazság élményszerűségének gazdagsága és a tudományos igazság helyére lépő valószerű egymással karöltve működhet. A tudomány megállapít. A regény láthatóvá tesz. A tudomány strukturálja a történelem önmagába vissza-viszszatérő helyzeteit. A regény szembesít önmagaddal. Shakespeare-i tükör? Ez így elcsépelt. De mégis... Ezért fogadja el a mai lepusztult mentalitásvilág olyan nehezen Thomas Bernhardot vagy Kertész Imrét. Ha egyáltalán elfogadja. Inkább nem.
MN: Új regényedben is azt sugallod, hogy a múlttal való közösségi szembenézés csak akkor lehetséges, ha maga az egyén is szembenéz személyes múltjával, szerepével és felelősségével a történelemben. Mégis, a személyes szembenézések mintha nem lennének elegendők a közösségi gondolkodás megváltozásához.
SI: Éppen azt sugallnám, hogy túl vagyunk egy kulturális korszakon. Szó nincs már egyéni, még inkább közösségi szembenézésről. Agreszszív történelmi és magukat szelleminek szimuláló erők takarják el, fordítják visszájára a jelent és a múltat is. A minden bizonnyal eljövendő kormánypárt olyan hamis világképet, politikai praxist hirdet, amelyek, folytatva a huszadik századi történelmet, újabb zsákutcákba vezetnek, és a mentalitásokat olyan szintre nyomják, amelyet Bibó István a maga korának jellemzésére általános lesüllyedésnek nevezett.
