Vajon mit mondana Vas István, ha megkérdenék, kik hatnak manapság a legerõsebben a magyar költészetre, "legalábbis arra, amelyik ér valamit"?! Nem tudni; mindenesetre 1969-ben ezt válaszolta: "1. Weöres, 2. Pilinszky (esetleg Nemes Nagy Ágnessel kibõvítve), 3. (és főleg) Juhász-Nagy." Óh, változnak az idõk, de mennyire! Mert miközben gondolkodás nélkül aláírjuk Vasnak a régi helyzetre mért jellemzését, azt látjuk: 30 év alatt e lista szomorúan elavult. A legnagyobb befolyású kettős, a "példamutató ikerpár" hatása mára a nullával egyenlő, legalábbis arra a lírára, mely ér valamit; Weöres is múzeumba került, közvetlenül talán senkire sem hat, de közvetve nyilván igen, ezt kimutatni rendkívül nehéz. De aligha vitatható, hogy a nyelvi mágia és a vele szövetséges egyetemes szemlélet mára inflálódott, és ez teszi mind az ő, mind Juhász Ferenc, Nagy László művészetét folytathatatlanná. Pilinszkyt meg sem említik, ő éppen az utókor esztétikai purgatóriumában él, se eleven, se nem - üresen klasszikus.
Kik hatnak tehát a mostaniakra? Az egyik legerősebb befolyás a Nyugat ki tudja, hányadik vagy az Újhold első és második nemzedékéhez, vagyis a Vas-listáról Nemes Nagy Ágneshez (és persze magához Vas Istvánhoz) köthető líra. Ez az ízlés mindenekelőtt a Holmi folyóiratban él; a (lehetőleg) tökéletesen megcsinált, a (lehetőleg) virtuóz rímekkel ellátott, "tárgyias" vagy erősen reflektív vers a szerkesztő, Várady Szabolcs (ifjúkorában a váltás egyik előfutára) versszemléletének tükre. Idetartozik Lator László nem elsősorban költői, hanem pedagógiai-esztétikai hatása, ő a bölcsészkaron műfordítói szemináriumot vezetve legalább egy évtizeden át propagálta ezt a versideált. Vezető költője Rakovszky Zsuzsa. A másik legfontosabb hatás Tandorié. Erős önéletrajzisága miatt ő közvetlenül utánozhatatlan, de közvetett hatása mindenkinél erősebb. A második kötetében a magyar költészet kopernikuszi fordulatát végrehajtó Tandori minden valamirevaló költő soraiban jelen van manapság. Más közvetlen hatás alig észlelhető. (A legifjabbakra jelentősen hat Kukorelly Endre, Kemény István, Parti Nagy Lajos és Térey János - bár ők maguk is a Tandori-Nyugat kettős karakteres változatai.) A régiek - Kosztolányi kivételével, de ő is a két felsorolt mai "iskola" révén él - szinte mind elmerültek, Ady, József Attila, Babits, Kassák, Füst Milán, Illyés legfeljebb könyvtári olvasmány, hogy az olyan jellegzetesen magyar ősbölényekről, mint Berzsenyi, Vörösmarty, Vajda János most szó se essék. (Kovács András Ferenc mindent magába olvasztó lírája teljesen egyedi jelenség.)
Ebben a közegben Sajó László (1956) lírája korszerűtlennek tűnik. Az uralkodó, kissé finomkodó, presziőz, jól-rosszul intellektuális, vagy a másik oldalon a szándékoltan roncsolt, lerobbant nyelvet használó költőietlen lírában Sajó meglehetősen durva hangot üt meg, verselése provokatív, már-már szubverzív. (Ám ez láthatólag hidegen hagyja a kánoncsinálókat: a költő irodalmi díjakat nem kap, felsorolásokban sem említik a nevét.) Nem cselezget, nem játssza a posztmodern iróniát, ha reflektál, akkor - a manapság a kritikai siker zálogaként értelmezhető - narcisztikus önirónia helyett az öngyűlölet tölti be a sorokat. Közvetlen elődei - a szinte mindenkinél kifülelhető Kosztolányit leszámítva, aki a lapunkban közölt Egotrip sorozatának is főhőse -: József Attila, Petri György. E költőket Sajó talán túlzott mértékben is befogadta. Régebbi köteteiben egymás nyakába hágtak az idézetek, álidézetek, rejtett vagy nyílt allúziók, az elődökkel való szinte teljes azonosulás rekedtté tette költői torkát, a versek olykor jobb-rosszabb stílusparódiáknak látszottak, megfejelve az éppen elődeitől roppantul idegen önsajnálattal. Az elátkozott költő manapság nehéz, mert komolyan alakítva könnyen nevetségessé váló szerepét Sajó ügyetlenül játszotta, a Petrinél oly játékos, öniróniával fékezett alkoholizmus nála züllöttség lett, a spirituális kocsmaköltészet nála legkivált a kocsmatöltelékek hangján szólt, betyárosan-kurucosan, de nem a vén cigány tragikumával. Mindamellett mindig érezhető volt lírájában - legutolsó, a mostanihoz hasonlóan bájos című kötetében (Válasz búcsúlevélre) egyre fenyegetőbben -, hogy Sajó valami áttörésre vár, az eddig sem rózsás sors helyett a kilátástalanul rosszra, mely meghozza a számára egyetlen lehetségesként adatott költészethez a nyertes, azaz a végérvényesen vesztő kártyalapokat.
Kéjes borzadály
Új kötetében fölötte kedvező a leosztás. A Halál és az Erotika telepedett az asztalhoz, a suta fülszöveget idézve: "Erosz és Thanatosz. Érzékiség és Halál. Tetem és Tabu". Vagy az öreg Illyés sokkal mélyebb soraival: "Ha költő beszél, / összefut ajkán a borzadály s a kéj." Halálosan erotikus, édes-keserű költészet ez, halálra szánt és a halált kéjjel kihívó-elegyítő a szó minden értelmében: Sajó mintegy alulról szagolja az ibolyát. Az első vers felütése rettenetes: "szellő hörög sóhajt füvészkerti ősz / nem is látod csak sejted a ködben / szembejön isten rádnéz és letüdőz / hogy itt volt kimutatta a röntgen // tömő szigony balassa práter utca / tömör iszony hallgatag klinikák / szülészet egyesbel hiszi meguszta / tócsatüdő üllői úti rák". És így tovább, ezen a ráérősen morbid hangon. Látnivaló, Sajó nem úgynevezett formaművész, rímelése az átlagost nem haladja meg, de pusztán a nyolcadik kerületi kórházas utcanevek felsorolásával képes elérni valami elviselhetetlenül feszélyező-szorongató hatást. S persze megint ott a Kosztolányi-József Attila-idézet, nem csak azok a bizonyos agyonemlegetett fák, hanem a "szelid őz-elidőz" híres rímpár távoli megvillantásával. (Kosztolányit és József Attilát közvetlenül két ciklus idézi: Egy bús férfi panaszkönyvéből; Születésnapokra.)
E véres nyitány után egyre mélyebbre gázolunk a bonctermi borzalmakba; már-már kínos, vagy egyszerűen elviselhetetlen olvasmány ez. Mert nem hiszem, hogy kárhoztatható, ha valaki (mint Recenzens) azonnal továbblapoz, mikor ezt az alcímet olvassa: "halálosan beteg gyerekek írásai". Nem, ezt már nem szabad, ezt már nem lehet, mondja az ízlés, a jóérzés, a szemérem - mi is?! Talán a gyávaság, legkivált. Sajó új könyve a homokba dugott fejünket próbálja kirángatni; rákényszerít, hogy szembenézzünk bizonyos poklokkal. De talán túl erőszakosan teszi.
A kötet legnagyobb tette az erotikus haláltapasztalat kidalolása. A kissé talán túlcifrázott című ciklusban (Casanova, Waldstein gróf könyvtárosa a duxi [Duchóv, Csehország] kastélyban a nőkatalógust rendezgeti) nem ismer tabut, mely nagyon messze esik a manapság divatos és persze szinte mindig unalmasan kiszámítható úgynevezett tabudöntéstől. Mert Sajó a "pornográf" vagy "disznó" vagy nekrofil anyagot oly magától értetődően teszi közszemlére, a nyilván szándékosan végtelenül leegyszerűsített jambikus, olykor kimondottan ügyetlenül keresztrímező négysorosokban oly természetesen tárja fel sebeit, hogy immár megértjük a cím nyakatekertségét. Mert nem másról van itt szó, mint eltávolításról. A nevetséges, túlságosan posztmodern cím distanciál, míg a szövegek a hínárosba rántanak. A vers főhősének pokolbeli kéjeket okoznak a szenvedések, miközben a suta dallamosság röhejessé teszi a régi önsajnálatot: "mit bánom én hogy kit hozol / föl csak nézni akarom nézni / az ajtóban picit vitatkozol / de már ott leszopod szép fiatal férfi [...] mit bánom én a gecijét / hova melyik pali hagyta rád / csak tedd szét csak szedd szét csak kend szét / csak hagyd nyitva a nappali ajtaját". Egy erotikus verses regény vázlata ez, melynek Casanovája minden, csak nem hódító férfi, még lúzernek is csapnivaló, vereségében semmi "nagyszabás" (hogy Térey emlékezetes szavát idézzem) és persze nagybaszás sem: piti félrelépések, piti férjek, piti asszonyok, körülöttük pedig a Minimaxot bambuló, élő szüleikkel együtt is elárvult gyerekek. Sivár világ ez, kietlen erotika, a VIII. kerületi klinikák, a népművelés tanszék donzsuánja inkább a Petri-féle "szerelmi melegcsákány-rendszer"-ben otthonos: "Zs-vel J járt de mintegy közben / mellékesen kinyalta M-nek / ezt maga M közölte / ki majdnem a feleségem lett". Csupa lerobbant Trisztán és Izolda, a budapesti "szerelmi halál" naturalizmusa öklendeztető rémkép: "e címeket unod már / hát még én a vers az élet színtiszta tömény pornó unalmas / szopás nyalás borotvált / pinák baszás a végén a halál arcodra élvező nagy fasz".
Sajó László új kötetében roppant kockázatot vállalt. Könyvében a kudarc és a művészi diadal alig elválasztható egymástól. A Nemes Nagy Ágnes-i programmal szemben ő a kimondhatatlan, nem pedig a "nehezen mondható" kidalolására esküdött fel. És ez a tutisták mai irodalmában lelkesítő.
Nyitott Könyv, 2004, 102 oldal, 1280 Ft
