Azért kértünk tőle interjút, mert beleszerettünk az egyik fotójába. Egy egész korszakot, ellentmondásokat, szépségeket és titkokat vélünk belelátni a mellékelt képbe. Egy nagy magyar színész, egy nagy francia író, egy hollywoodi sztár és egy III/III-as besúgó látható Ungvári mellett, aki mára egyedül maradt: a kép szereplői közül ketten megöregedtek és meghaltak, ketten fiatalon lettek öngyilkosok.
| ||
Magyar Narancs: A kép szereplőinek bemutatását kezdjük a szemüveges fiatalemberrel! Mivel foglalkozott akkor, milyen volt az élete?
Ungvári Tamás: Azzal kell kezdenem, hogy nagyon utálok magamról beszélni. Azért is írok könyveket, hogy ne kelljen magamról beszélnem.
MN: Azért a könyvei is valahogy mindig a saját élete felé kanyarodnak.
UT: Nem mindig, de minimális narcizmus persze bennem is van, mint minden íróban és tudósban.
MN: Szóval a kép készítésekor 1966-ban járunk Szentendrén…
UT: Nem nagyon találtam a helyemet akkoriban. 1956 után valamilyen okból azt hitték, hogy én nem vagyok megbízható káder. Szokás azzal dicsekedni, ki mit tett a forradalom alatt: nos, én meg voltam ijedve. Ez volt az én forradalmi tettem. Utána ide-oda hányódtam különböző obskúrus állások között. Leszámítva azt a két évet, amikor Szinetár Miklóssal és Petrovics Emillel csináltunk egy jó színházat, a Petőfit. Tizenegy előadást mutattunk be, és az mind fontos volt. Mándy Ivántól kérhettem darabot, Illyés Gyulától dalokat egy Molière-darabba, bemutattuk az Egy szerelem három éjszakáját… Páratlan életem volt, mert olyanokkal dolgoztam és éltem, akiket szerettem. Itt ültem a mély vízben, a Hungária kávéházban, és jött Hubay Miklós, aki rajongani szeretett, jött jó barátom, Vas István… Amikor megszűnt a színház, valami kallódó állapotba kerültem. 1966-ban talán segédkutató voltam a Színházi Intézetben.
MN: És az rossz volt, a kallódás? Szabadság volt vagy elveszettség?
UT: Nem tudom. Szabadság. Nem léptem be a pártba, ami utólag hatalmas hibának tűnik. Hiszen mára már mindenki elfelejtette, ki mit csinált, olyan helyről viszont nem tudok, ahol engem a hátrányokért kárpótolnának.
MN: Értem én az iróniát, de Kőszeg Ferenc például valami olyasmit írt pont ebben a lapban, hogy akkoriban úgy tartották: az Ungvári „nem párttag, mégis túlságosan ügyel arra, hogy mindig szélben álljon”.
UT: Szélirányban a párttagok álltak. Kőszeg ragyogó ember, tőle még a malícia is jólesik. Itt ült ő is egész nap, és ledér hölgyekre vadászott.
MN: Térjünk rá a fényképen a balján álló Psota Irénre! Hol tartott akkor a kapcsolatuk?
UT: Irén a házasságunk előtt és után is a legjobb barátaim közé tartozott. Nemcsak gigászi tehetség volt, hanem elképesztően izgalmas ember is. Éjjel-nappal színésznő volt. Attól függően változott, hogy milyen szerepben volt aznap este. Sikerei tetején is örök sértettségben élt, és mint minden egocentrikus ember, magáról harmadik személyben beszélt: jövök én, a kis Psota Irénke… Folyamatosan hecceltük egymást, és ő állandóan féltékeny volt. Amire nem sok oka volt. Nagyon bátor is volt: amikor becsöngetett hozzá Aczél elvtárs, azzal csapta az orrára az ajtót, hogy „Majd akkor jöjjön vissza, ha újra színész lesz, Gyurikám!” Nagyon frappáns mondat, bár ezután én, mondjuk, nyolc évig nem publikálhattam.
MN: Psota Irén mellett áll Jean Seberg, aki Szent Johannaként kezdte a pályáját, aminek a Kifulladásig női főszerepe volt a csúcsa…
UT: Miközben nagyszerűen képzett művészettörténész is volt! Élvezet volt múzeumba menni vele.
MN: Engem főleg az érdekel, hova lehetett elvinni egy külföldi sztárt a hatvanas évek Budapestjén.
UT: A Nobel-díjas John Steinbecket például a Pipacs mulatóba vittem, ott volt Karinthy Cini, Örkény István, és olyan eszelősen jól éreztük magunkat, hogy az akkor már bottal járó Steinbeck és a felesége táncra perdültek.
MN: Milyen hely volt az a Pipacs?
UT: Micsoda kérdés! Ha nem ismeri a Pipacsot, akkor nem tudom, mit keres az újságírói pályán. Az egy legendás hely volt az Aranykéz utcában, amely éjjel-nappal nyitva volt, és ahol teljesen legális, belügyi bárcával vártak a legszebb lányok. Nekik kettős megbízatásuk volt: egyfelől mindenkiről jelenteniük kellett mindent, másfelől a jó káderekről mélyen hallgatniuk kellett. A ledér lányok vezetője Müller őrnagy volt, egy alacsony cigány hölgy hatalmas mellekkel.
MN: Nehezemre esik elképzelni Müller őrnagy és John Steinbeck találkozását a kártyaasztalon.
UT: Mondok ennél jobb találkozást! Azon az estén ott volt a börtönből frissen szabadult Zelk Zoltán, és erről szól Karinthy Ferenc tőlem lopott sztoriból, de remekül megírt novellája, a Steinbeck és Zelk. A szegény költő, az érmihályfalvi kántor fia nem értette meg, hogy az író nem feltétlenül éhezik, és hogy egyesek két konyakot is kirendelhetnek egymás után… Cini istenien megírta, mekkora volt a távolság a Nobel-díjas, világszerte ünnepelt Steinbeck és a börtönből nyomorba szabaduló Zelk között.
| ||
MN: Ezek a külföldi sztárok miért pont magát hívták, egyáltalán honnan tudtak magáról?
UT: Fordítottam néhány könyvet életemben, és amikor ezek az írók azt látták, hogy a számlájukon megjelent egy decens honorárium, aztán még egy és még egy, akkor elkezdtek érdeklődni, hogy ugyan ki az ördög fordítja az ő könyveiket ilyen lelkesen. Egy idő után pedig már kézről kézre adtak, és én mutattam meg nekik ezt a mi állatkertünket. Steinbeck például a Gellértből hívta fel Edward Albeet, hogy ha az szeretne Budapestre jönni, akkor tud neki egy kellemes guide-ot.
MN: A Kulturális Kapcsolatok Intézete meghívta Seberg férjét is, az ön jobbján látható Romain Garyt, aki Émile Ajar néven megírta a nálunk is nagyon népszerű Előttem az életet. Az MTI pedig megörökítette, ahogy önökkel kirándulnak és kiállításra mennek.
UT: Ez a rész amolyan hivatalos városnézés volt. Romain egyébként, mint Charles de Gaulle szabad hadseregének egykori pilótája, igazi antikommunista volt. Csodálatos embernek ismertem, aki borzasztó tehetséges volt – de az irodalmat nem lehet megúszni egy ilyen szép nő oldalán. Egyszerűen nem bírta elviselni a szakma, hogy valakinek minden összejön. Gondoljuk végig! Bevándorol valahonnan Litvániából egy zsidó; francia háborús hős válik belőle; aztán Kaliforniában lesz főkonzul; közben elcsábítja az akkori világ legszebb nőjét; és még jó regényeket is mer írni! Megbocsáthatatlan. Az elutasítástól pedig Romain nagyon szenvedett.
MN: Maga mindig visszautasítja, de azt sejtem, a szíve mélyén nem esik azért annyira rosszul, amikor Kádár-kori playboynak vagy dandynek nevezik.
UT: A playboy olyan idejétmúlt, rosszízű fogalom, de a dandyt elfogadom. Abban benne van az is, hogy az én iparos szüleim megtanítottak arra, milyennek kell lennie egy zakónak. Arra is megtanítottak, hogy kinek kell előre köszönni: mindenkinek. A dandységben van valami elegancia és dekadencia. Az egy olyan szerep, amit szívesen játszanék, ha még képes lennék rá.
MN: Talán csak utólag látom bele, mert ismerem a történetet, de a képen feltűnő, ahogy a négy boldog és szép fiataltól csak egy karnyújtásnyira, de mégis valahogy nagyon messze áll az a nő, zavaros arckifejezéssel. Tudta róla, hogy besúgó?
UT: Dehogy. Ha elém vezetnek száz embert, róla mondom utoljára, hogy ügynök. Somló Vera az Európa Könyvkiadó lektora volt, a férje meg az egyik legjobb szabó Pesten, az operaház házi szabója. De mi már korábban ismertük egymást, mert már a családjaink is jóban voltak, a két világháború között a papájáé volt a nagyon híres Dante Könyvkiadó. Ez a nő egy jelentésben azt írta, hogy én a karrierem miatt megtagadom a szüleimet, pont ő, aki ismerte a szüleimet, és tudta, hogy imádom őket. Részletesen leírja, hogy én a nála vendégeskedő amerikai politikai attasét miről informáltam. Ami nekem tíz év börtön lehetett volna. Amikor kiírtam a Facebookra azt a rövid kommentárt, ami így megtetszett magának, megkerestek ennek a nőnek a rokonai, hogy én micsoda gazember vagyok, mert ezt elmondtam. Nem az a gazemberség, hogy ilyeneket jelentett rólam, hanem hogy én ezt elmondtam!
MN: Miután kikérte az aktáját, beszélt valakivel azok közül, akik jelentettek önről?
UT: Nem, ez engem nem érdekel. A Tamás Gazsinak van igaza, az ember kikéri az aktáját, elolvassa, és bedobja a Dunába. Volt egy ember, aki ezer oldalt írt rólam. Mit mondhattam volna neki? Közben pedig mindenki szem volt a láncban, és nagyon kellett félni azoktól, akikről tudtuk, hogy ügynökök. De nem kellett bezupálni, nem kellett belépni a pártba, nem kellett aláírni besúgónak. Nem is érte meg. A rendszerük megbukott, és én még mindig élek, itt ülök a Hungáriában, és mindjárt nekilátok ennek a gusztusos bécsi szeletnek.
MN: Vagyis maga győzött.
UT: 14 éves koromban ebben a városban lőttek rám. Attól kifejlődik az emberben némi szorongás. Ma is szorongok, hogy nem lépek-e bele egy régen elásottnak hitt csatabárdba. Mert azért sokakból hülyét csináltam ám. Hülyét csináltam a nácikból, mert nem tudtak eltalálni. Hülyét csináltam a kommunistákból, mert annak ellenére jól éltem, hogy ők üldözték a dévajságot, rosszul öltöztek, simléderes sapkában jártak. Én nem erre születtem, nekem Borsalino kalapom volt!
MN: Mi lett volna, ha az élete nagy részét egy igazi, tomboló diktatúrában kell leélnie?
UT: 22 évesen kiterítenek. Az én Kádár-kori makacs individualizmusomban tényleg semmi hősies nem volt, de vagyok annyira fegyelmezetlen, hogy a Szovjetunióban nem bírtam volna elkerülni a Gulagot.
MN: És mi lett volna, ha egy jól működő demokráciában kell leélnie az eddigi 85 évét? Unatkozott volna?
UT: Nem hiszem. Alapvető tényező ugyanis az életemben, hogy erős szimpátiával fordulok a csinos hölgyek felé, és ők politikai rendszertől függetlenül fellelhetők. De az biztos, hogy többet síeltem volna. És lenne pénzem. Tudja mit? Azt mondom, hogy az én boldogságra való hajlamomat sem a diktatúra nem tudta megtörni, sem a demokrácia nem tudja ellaposítani.
MN: És ahhoz mit szól, hogy egyes ellenzéki pártok ilyen szépen udvarolnak magának? Tavaly a MSZP-től, idén pedig a DK-tól kapott valami díjat.
UT: Szeretném hangsúlyozni, hogy azt a bizonyos díjat az MSZP nőtagozatától kaptam, és egyben megígérem, hogy bármelyik párt nőtagozata hív, én megyek. A nőtagozat: örök esély. Az Új Köztársaságért díjat pedig Vekerdy Tamással együtt kaptam, és azt gondoltam, hogy vele díjat átvenni kóser dolog. S az nem tűnt fel a kolléga úrnak, hogy amíg hatalomban voltak, valójában nem ismertek? Milyen díjat, támogatást, stallumot kaptam akkor? No de sohasem késő!
MN: Ha már így figyelnek önre a baloldali pártok, mondhatna valamit, mihez kezdjenek magukkal.
UT: Megmondom őszintén, sajnos nem annyira tetszik nekem ez az ellenzék. Nem jönnek fel eredeti tehetségek. Mindegy, hogy aki jön, az melyik párthoz csatlakozik, csak a szaga legyen tehetséges. Megoldási javaslatom nincs, de tanácsot szívesen adok. Először is iratkozzanak be hozzám a reménybeli politikusok, és megtanítom nekik a -ba, -be és a -ban, -ben helyes használatát. Meg az ikes igéket. Némi szónoklattant. Öltözködést. Lázár János például tud öltözködni. Aztán újra ki kell fejleszteni a dandyzmusnak olyan vonásait, mint az undor. A legnagyobb politikai erők egyike, ma mégsem undorodunk eléggé. A második javaslatom a megvetés – és így tovább, vagyis a normális emberi érzéseket kellene bevetni a politikában.
MN: És attól jobb lesz?
UT: Valahol utat vesztettünk – figyelmeztetett Szekfű Gyula cikksorozata, és addig nem változik itt meg semmi, amíg nem tudjuk, hol és miért tévesztettük el. Mert az élet az, hogy itt ülünk a Lotz Károly-freskók alatt, és a történelem a nyakunkba liheg. Minden embernek úgy kéne élnie, hogy a történelem hátulról lökdösi, hogy te ide figyelj, az apád becsületes ember volt, hát mit csinálsz? Lökdösi a jó irányba.
MN: És ha valakinek rossz ember volt az apja?
UT: Az kétszeresen igyekezzen! Jó, mondjuk, én iparosgyerek vagyok, és azok nagyon gőgösek. A mai napig az él bennem, hogy nálunk vannak a legjobb vevők és mi csináljuk a legjobb kosztümöt. Csinálja valaki utánunk!
| Jean és Romain halála Nem sokkal magyarországi látogatása után Jean Seberg találkozik az erőszaktól sem idegenkedő fekete polgárjogi mozgalom, a Black Panthers vezetőivel, és elkezdi adományokkal támogatni őket. Először csak megfigyeli és lehallgatja az FBI, de amikor 1970-ben értesülnek róla, hogy terhes, megkomponálnak egy lejárató kampányt. Azt az információt szivárogtatják ki, hogy a gyerek nem Garytől van, hanem az egyik fekete harcostól. A Los Angeles Times és a Newsweek lehozza a sztorit, mire Seberg inni és gyógyszerezni kezd, az újszülött gyerek pedig néhány nap múlva meghal. Seberg nyitott koporsóban temeti el, hogy látszódjon fehér bőre. Garyvel elválnak, és Seberg még kétszer házasodik, mielőtt 1979-ben öngyilkos lesz. Egyesek vitatják halálának körülményeit, tragédiájából musical készül, Carlos Fuentes regényt ír róla. Egy évvel később Gary is megöli magát. Búcsúlevelét azzal kezdi, hogy tettének nem Seberg az oka, hanem a depresszió. |
