Magyar Narancs: "Sokan bélyeget gyűjtenek, én emberi lényeket" - ezt az apja nyilatkozta, aki oly valósághűen ábrázolta története szereplőit, hogy többen perbe is fogták, mert felismerni vélték magukat a regények valamely karakterében.
John Simenon: Voltak ilyen perek, igen, az egyik, nagy visszhangot kiváltó ügyre a harmincas években került sor, amikor valaki magára ismert az Afrikában játszódó Le coup de lune című regény egyik karakterében. Ha jól emlékszem, az illető meg is nyerte a pert, bár ma már biztosan nem lenne ilyen szerencséje. Apám legismertebb peres ügye egyébként a Pedigree című gyerekkori visszaemlékezéseivel kapcsolatos; a könyv 1943-ban jelent meg, ki is kellett húznia néhány bekezdést belőle.
MN: Kinél és mi verte ki a biztosítékot?
JS: A pap tanárok közti pedofília már akkor is elég rázós témának számított, végül ki kellett húznia az erről szóló részeket. De a teljes szövegű, eredeti kiadást bárki beszerezheti az eBayen. Hasonló történt aztán az 1980-ban megjelent önéletrajzával is, abból az anyámnak sikerült néhány mondatot kiszedetnie.
MN: Az édesanyja által eltávolított mondatok azóta nyilvánossá váltak?
JS: Fura egy helyzet, mert mióta meghaltak, apám és anyám ügyeit is én képviselem. Így nekem kellett eldöntenem, melyikük igazát fogadom el, és én az apám mellett döntöttem, úgyhogy a Mémoires Intimes új kiadásaiban az eredeti szöveg olvasható.
MN: Ennek az önéletrajznak már ön is szereplője. Milyen érzés volt hirtelen szereplőjévé válni egy Simenon-könyvnek?
JS: Már a regényekkel kapcsolatban is rosszul érintett, amikor egy-egy szereplőben magamra vagy a nővéremre ismertem. Ez különösen azokra a könyvekre igaz, amelyek a hatvanas években, 14 és 20 éves korom között születtek.
MN: Volt olyan Maigret-történet is, amiben magára ismert?
JS: Nem, azokban soha. Apám 1968-ban írta meg a Le Confessional című regényét, az abban szereplő fiatalemberben például nem volt nehéz magamra ismernem, de más helyütt is ráleltem ismerős vonásokra. Ebben azonban nincs is semmi rendkívüli, hiszen az apám maga mondta, hogy soha semmit sem talált ki, hanem, mint egy szivacs, mindent magába szívott, és az így begyűjtött anyagból dolgozott. A valóságból merített mindent. Az sem titok, hogy a Trois chambres a Manhattan című regénye valójában apám és anyám megismerkedésének története.
MN: Ezek szerint Maigret törzshelyei is léteznek.
JS: Ha Maigret-ről beszélünk, akkor szinte adja magát a Dauphine söröző, ami ezen a néven ugyan sosem létezett, de abban a régi, Dauphine téri fogadóban, amiről apám Maigret törzshelyét mintázta, többször megfordultam.
MN: Mielőtt az édesapja megírta volna az első Maigret-történeteket, ponyvaírással kereste a kenyerét. Úgy tudom, százszámra születtek az ilyen történetek, mind álnéven. Kaphatók ezek a ponyvák is?
JS: Néhányuk talán igen, de nem lehet könnyű beszerezni őket. Újra kellene olvasni valamennyit, ami nem megy máról holnapra, és csak ha ezzel meglennénk, akkor tudnánk dönteni az újrakiadásukról. Apám sokat kísérletezett, míg végső formába öntötte Maigret alakját, és ezek a korai alakváltozatok sok helyen tetten érhetők ezekben az álnéven írt ponyvaregényekben. Úgy is mondhatnám, egyfajta tesztidőszak volt ez a Maigret-karakter életében. Voltak a figurának olyan változatai is, amelyek, hogy úgy mondjam, inkább egy Sherlock Holmesra, mint a későbbi Maigret-re hasonlítottak. Maigret amúgy sem kész karakterként jött a világra, sok változáson ment keresztül megszületése után is. A korai, harmincas évekbeli Maigret kész atléta, aki egyszer egy száguldó vonatról is leugrik. Ugyanez aligha mondható el a hetvenes évek kedélyesen pipázgató Maigret-jéről.
MN: Néhány éve egy angol cég valamennyi Simenon-könyv jogait megvásárolta. Miért adták el az örökséget?
JS: Nem minden család tudja, hogy milyen értékek is vannak a birtokában. Én és az öcsém így láttuk biztosítottnak az életmű egységének fennmaradását, de a jogtulajdonos cégben, amelynek egyébként elnöke vagyok, fenntartottuk magunknak a szavazati és a vétójogot apám műveinek felhasználását illetően.
MN: Ezek szerint ön dönt, hogy engedélyez-e egy adaptációt vagy sem. Voltak esetek, amikor élt a vétójogával?
JS: Filmadaptációk esetén nekem kell jóváhagynom a producer és a rendező személyét, valamint a főszereplőket és a forgatókönyvet. Eddig még senkinek nem kellett nemet mondanom, de arra volt már példa, hogy egy-egy színészt elutasítottam, és néhány helyen módosításokat kértem a forgatókönyvben. De mindez a rendezők legnagyobb egyetértésével történt, konfliktus sosem adódott.
