A lap újságírója a gépeltérítések áldozataival készített interjúk során fölfigyelt arra, hogy az érintett házaspárok körében feltűnően nagy a válások száma. Bár a gépeltérítés előtt boldognak hitték kapcsolatukat, a trauma "felnyitotta a szemüket", és "párjukat új fényben látták": a krízishelyzetben az addigi pompás férjek és feleségek egy addig nem ismert arcukat mutatva önzőek, hisztérikusak, visszataszítón gyávák lettek. Melyik az ál- és melyik a valódi arc? - tette föl a kérdést az újságíró. Melyik az európai civilizáció igazi arca? - teszi föl a kérdést Bauman. A holokauszt valóban a modern kor kisiklása, vadhajtásainak a betetőzése, ahogyan azt hinni szeretjük, avagy a csodált modern társadalomban eleve meglévő lehetőség? Mi van akkor, ha a "normális" és a "szörnyűséges" tökéletesen illeszkedik egyazon testhez, és extrém körülmények közepette a szörnyű éppúgy megmutatja magát, ahogyan a hétköznapitól eltérő élethelyzetben a gépeltérítés áldozatainak is feltárult a másik arcuk? A holokauszt a modern társadalom terméke, szervezettség, a végrehajtó bürokrácia pontossága nélkül kivitelezhetetlen lett volna - pontosan úgy, ahogyan ilyesfajta szervezettség nélkül a modern állam sem működhet. "Legnagyobb félelmünk talán az, hogy ez a két arc éppúgy nem létezhet egymás nélkül, mint az érem két oldala" - állítja Bauman.
A Bauman-írás felidézése azért sem haszontalan, mert érthetővé teszi, hogy Kádár Gábor és Vági Zoltán munkája a szorosan vett tárgyával, a címben is jelzett magyarországi végső döntéssel, azaz a hatalmi szóval zsidónak bélyegzett és ezzel a nemzetből kitaszított több százezernyi magyar állampolgár kiirtásának az elhatározásával miért foglalkozik csak a könyv valamivel kevesebb mint felében. A válasz egyszerű: a teljességre törekvés miatt. A szerzőpáros azt a tágabb európai és honi kontextust is ábrázolni kívánja, amely mondhatni szükségképpen vezetett a német Endlösunghoz, illetve a magyar 1944-hez. 1944. május közepétől alig két hónap alatt a teljes magyar államgépezet - erőszakszervezetek, polgári hivatalok, esetenként a civil lakosság - aktív és összehangolt munkája révén több mint 430 ezer zsidónak nyilvánított magyar állampolgárt deportáltak, döntően az auschwitz-birkenaui haláltáborba. Történeti példák, ok-okozati láncolatok sokaságával szemléltetik, hogy az etnikai homogenitás, a modern korban pedig a nemzeti eszme kiteljesítésének a jegyében miért is váltak az európai - benne a magyar - konfliktusrendezés és problémamegoldás bevett eszközeivé a kitelepítések, az etnikai tisztogatások, a tömeggyilkosságok. Vázolják azt a kulturális-szellemi hátteret is, amely az etnikai-nemzeti érdekérvényesítést igazolandó ideológiát gyártott (és amely a "fajhigiéniai" lépéseket a nemzethalál elkerülése érdekében elkerülhetetlennek tételezte), valamint azt is, hogy ezek a nézetek miként terjedtek, és ezeket miként adoptálták az egyes térségekben. Nyilván sokakat ingerel, amikor a szerzők azt tárgyalják, hogy az "integer Magyarország" minden józan megfontolást felülíró vezéreszméje miként ágyazott meg a nemzeti homogenitást mindenáron biztosítani kívánó politikai gyakorlatnak, és lökte a magyar politikát évtizedekre az élettérszempontú kényszerpályára. Elsőre úgy tűnik, Kádár Gábor és Vági Zoltán a kelleténél nagyobb terjedelemben foglalkozik a 19. század (és a korábbi idők) hazai antiszemita pogromjaival és etnikai indíttatású erőszakos akcióival (a reformkor, a forradalom és szabadságharc, valamint a "boldog békeidők" idején történtekkel). Ám ezek megidézése korántsem öncélú: mivel az ilyesfajta "kilengések" ideológiai megalapozottsága kezdetben igen elnagyolt, a valódi motiváció a maga pőre nyerseségében mutatkozik meg. Ez majd' minden esetben gazdasági természetű, hiszen például mennyivel egyszerűbb volt mondvacsinált vallási vagy erkölcsi okokból megfélemlíteni, esetenként kiűzni a zsidókat egy településről, mint a tőlük felvett hiteleket visszafizetni.
Kádár Gábor és Vági Zoltán beszédpozíciója a magyarázó, a megértetni óhajtó tanáré; ezért ütközhet az olvasó olykor meghökkentő fordulatokba (amikor például a mai értelemben vett marketing felől próbálják megvilágítani egy hajdani faji intézkedés okait), és ezt a célt szolgálja a hangnem is, amely néhol (különösen a könyv első felében) a tárgyhoz képest furán könnyednek tűnik. Mindezt azonban indokolja az a közeg, amelybe kötetük megérkezett: az a jobb esetben semmiről tudni nem akaró vagy önfelmentő, rosszabb esetben az áldozatot okoló magatartás, amivel Magyarországon a holokausztra általában reagálni szokás a társadalom minden szintjén. Összességében tehát a helyenkénti oldottabb beszéd éppúgy a helyén van, mint a magyarországi holokausztról döntő napok tárgyilagos hangvételű rekonstruálása. Annál is inkább, mert a szerzői szándék teljességgel nyilvánvaló: azzal, hogy könyvük nagy idő- és térbeli távot fog át, megkerülhetetlenné teszi a szembesülést. Magyarország nem valamiféle véletlen történelmi baleset folytán, nem kikerülhetetlen külső nyomásra küldte a halálba 430 ezer polgárát 1944 májusában; és nem azért küldte őket Auschwitzba, mert a náci megszállás miatt nem tehetett mást. A holokauszt a magyar társadalom elidegeníthetetlen arca. Ez az arc, amikor arra minden feltétel megérett, a maga könyörtelenségében tárulkozott fel. Ez az arcunk a történelmünkből következik, és immár hozzánk tartozik éppen úgy, mint az érem egyik oldala a másikhoz.
Jaffa, 2013, 280 oldal, 3150 Ft
