Magyar Narancs: Könyve utószavában azt írja, hogy eredetileg egy filozófiai munkában szerette volna vizsgálni a liberális és a szocialista hagyományokhoz kötődő szabadságfogalmakat, azonban „az eszmék hús-vér emberekké formálódtak”. Mi vezetett e személyes fordulathoz?
Lea Ypi: Véletlenül alakult így, elsősorban a járványnak köszönhetően. Berlinben kezdtem dolgozni a köteten, a könyvtárak bezárása miatt azonban fel kellett függesztenem a kutatást. A lezárások idején három kisgyerek rohangált körülöttem a lakásban, valahogy mégis folytatnom kellett a munkát, ezért bebújtam egy szekrénybe. Itt kezdtem el egy sokkal absztraktabb szinten írni a szabadságról. Rádöbbentem, hogy egy olyan történelmi pillanat részese vagyok, amely teljesen átértelmezi a szabadság fogalmát, a krízishelyzet okozta változásokat pedig nagyon hasonlónak éreztem ahhoz, amit gyerekkoromban, a kommunista Albánia szétesésekor átéltem. Ekkor döntöttem el, hogy nem filozófiai keretek között fogok írni ezekről az élményeimről, hanem valódi szereplők életén, illetve a saját felnövéstörténetemen keresztül.
MN: A kötetben elsősorban a gyerekkoráról olvashatunk, egészen odáig, hogy az érettségi után elindult Olaszországba filozófiát tanulni. „Soha nem tértem vissza” – zárul a szöveg. A könyv megírása során valamilyen formában mégis visszatért Albániába.
LY: Továbbra is úgy érzem, hogy azóta sem tértem vissza igazán. Attól a pillanattól fogva, hogy elhagytam Albániát, migránssá váltam, nem tartoztam oda többé. Persze többször jártam Albániában a könyv megírása előtt is, de már mindig egy külső nézőpontból, egyfajta távolságon keresztül szemléltem az országot. A befejezés is erre utal. A teljes elszakadás mentális élményét próbáltam megragadni az elidegenedés érzetén keresztül.
MN: Mi segítette a visszaemlékezést? A naplóírásnak az 1997 című fejezetben van fontos szerepe, amikor a polgárháborús állapotok közepette ez marad a kommunikáció egyetlen lehetséges formája. Más szakaszok megírása során is támaszkodott a fiatalkori feljegyzéseire?
LY: 1990 végén kezdtem naplót vezetni. Akkor hirtelen annyi minden megváltozott körülöttem, hogy úgy éreztem, muszáj valamilyen módon rögzítem, feldolgoznom az élményeket. Ebből az időszakból tehát nagyon részletes feljegyzéseim vannak. Nehezebb dolgom volt viszont, amikor az egészen korai, 5–6 éves koromból származó emlékeimet próbáltam felidézni. Igyekeztem a legmeghatározóbb pillanatokból kiindulni, mint amilyen például Enver Hoxha (a második világháború végétől az Albán Munkapárt első titkára, 1985-ig az ország diktátora – a szerk.) halálának napja volt. Videókat néztem a temetésről, korabeli tudósításokat olvastam, ezek nyomán pedig a saját, mélyebben nyugvó emlékeim is könnyebben előbukkantak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
