Balhitek helyett (Paul Lendvai: Forradalomról tabuk nélkül - 1956)

Könyv

Az idei, már eddig is megannyi elkedvetlenítő mozzanattal tarkított emlékévet alighanem a könyvek fogják majd megmenteni. Mert alakuljon bármily kisszerűen és émelyítően az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója (emlékművekkel és ellenemlékművekkel, no meg szánalmas és torz újrajátszási kísérletekkel), a frissen megjelent történeti munkák mégiscsak viszszaadnak valamit az oly könnyedén elherdált nemzeti méltóságból.

Az idei, már eddig is megannyi elkedvetlenítő mozzanattal tarkított emlékévet alighanem a könyvek fogják majd megmenteni. Mert alakuljon bármily kisszerűen és émelyítően az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója (emlékművekkel és ellenemlékművekkel, no meg szánalmas és torz újrajátszási kísérletekkel), a frissen megjelent történeti munkák mégiscsak viszszaadnak valamit az oly könnyedén elherdált nemzeti méltóságból. E becses könyvek közé tartozik a nemzetközi hírnevű publicista, Paul Lendvai új műve is, amely alig néhány nappal a német nyelvű kiadás után és kevéssel az angol előtt most magyarul is napvilágot látott. Imponáló összefoglalás ez a könyv, az 1956-os események, valamint a forradalom utóéletének elsőrangú áttekintése, s - noha Lendvai nem tartozik az úgynevezett céhbeli történészek közé - elvitathatatlan historikusi teljesítmény. Természetes hát, hogy a tekintélyes szerző tabuk nélkül szól 1956-ról (ezt szinte felesleges is volt a magyar címben külön hangsúlyozni), s hogy a csalfa legendákkal és a burjánzó mitológiaképzéssel szemben mindenkor előnyben részesíti a tényeket meg a történetíró számára nélkülözhetetlen üdvös kételyt.

"Az igazság ritkán tiszta, és sohasem egyszerű" - hangzik az ismert Oscar Wilde-aforizma, mely nemcsak az angol társalgási vígjátékok világára érvényes, de alkalmasint a történelmi folyamatok elemzésére is. Lendvai jól tudja ezt, s így bölcsen óvakodik a félreismert történelem csábos leegyszerűsítéseitől, amelyeket paradox módon az '56-os hősi legendárium és a 30 éven át csúcsra járatott ellenforradalmi diskurzus egymást erősítve kínál. A kilúgozott, s a múltat végképp eltörlő leegyszerűsítések helyett az 1956-ra oly jellemző kusza és ellentmondásos eseménysorok aprólékosan árnyalt bemutatását kapjuk, nemritkán tétova mártírokkal és félreértésből támadt hősökkel.

Árnyalt, s egyszersmind szerencsésen szintetizáló képet nyújt a szerző azokról a nemzetközi folyamatokról, amelyek oly ártón határolták be a magyarországi forradalom reális lehetőségeit. Jelentős részben saját kutatásaira, interjúira (így például az 1956-ban budapesti követségi titkárként működő Krjucskov KGB-főnökkel folytatott beszélgetésére) támaszkodva taglalja a szovjet döntéshozatal mechanizmusát s a szabad világ vezetőinek alig palástolt közönyét, melyet sajnos korántsem ellensúlyozhattak a nemzetközi közvélemény erőteljes szimpátiamegnyilvánulásai. Ám ha a forradalom 12 napja alatt haszontalannak is bizonyult e heves vonzalom, 1956 utóéletét fölvázolva Lendvai mindazonáltal rámutat arra, hogy hazánk viszonylagos népszerűsége jobbadán mindmáig az ötven éve kivívott rokonszenvből eredeztethető. 1956 nemzetközi elismertségét búsan ellenpontozzák a könyv utolsó fejezetei, amelyek a forradalmi eseményeket övező több évtizedes cinkos felejtést, majd a rendszerváltás utáni, 1956 emlékét jócskán beszennyező múltbirtoklási civódásokat tárgyalják.

E szomorú, ám aligha föltartóztathatatlan folyamat ellen lép fel művével Paul Lendvai. Könyvébe beledolgozza személyes élményeit is, amelyeket okkal óvatos Liliom utcai lakosként (a Corvin köz és a Kilián laktanya tőszomszédjaként), majd Kádár Jánost interjúvoló osztrák televíziósként szerzett, s egyszersmind virtuóz módon sommázza az 1956-os forradalom és szabadságharc történetét feldolgozó irodalmat. Nem áll elő gyökeresen új koncepciókkal meg nehezen okadatolható radikális tézisekkel, s még saját kutatói kontribúcióját is mintaszerű szerénységgel ismerteti, ellenben pazar narrációjú (a fordító Pruzsinszky Sándornak is kijár az elismerésből), a komplex megközelítést és az áttekinthetőséget szerencsésen összebékítő könyvet ad elénk. Igazi tudományos ismeretterjesztő munka, még akkor is, ha ezt a szóösszetételt a leggyakrabban rafinált ócsárlásként veszik szájukra a recenzensek.

Gondolhatnánk, hogy Lendvai könyve elsődlegesen a külföldi olvasók számára íródott, s az idegen nyelvű kiadások könnyen megerősíthetik bennünk e feltételezést. Ám a jelek szerint, s e jelek alatt egyaránt érthetjük a tanulóifjúság körében végzett felméréseket, politikusaink árnyaltságtól viszolygó megnyilatkozásait és az utcán hőbörgők delíriumos téveszméit, az ötven évvel ezelőtti események közhasznú ismertetése alkalmasint hazánkban sem ígérkezik haszontalannak. Már ha a fent említett csoportok beltagjai néminemű hajlandóságot mutatnának az ismeretek befogadására.

Napvilág Kiadó, 2006, 294 oldal, 3200 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.