Booker-díjas szerző biszex nyomozóval – Julian Barnes író

A világhírű szerzővel nagy ivászatokról és még nagyobb rivalizálásokról, változékony szexuális szokásokról és gonosz médiacápákról, kémekről és Bovarynéról beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Flaubert legszívesebben felvásárolta volna a Bovaryné összes példányát és tűzre vetette volna valamennyit, mert úgy érezte, a könyv hírneve minden más írói teljesítményét elhomályosítja. Egyetért hajdani kollégájával, hogy néha nem árt ilyen drasztikus intézkedéseket foganatosítani?

Julian Barnes: Természetesen nem értek egyet. Flaubert-ből, azt hiszem, az elkeseredés szólt, amikor ezt mondta, az az elkeseredés, ami egy bizonyos idő után minden mondandóját eluralta. Ugyanakkor nagyon is megértem azt az elkeseredést, amit az az író érezhet, aki világéletében azt hallja, hogy az első regénye a legnagyszerűbb. Nagy szerencse, hogy nekem sosem mondtak semmi hasonlót.

Gustave ideges

 

magyarnarancs.hu: Harmadik regényével, a Flaubert papagájával jelölték először Booker-díjra, másodszor pedig az Anglia, Anglia című szatírával (kritikánk itt) került fel a jelöltek short listjére. Utóbbi milliárdos főhőse kísértetiesen hasonlít Robert Maxwellre, a hajdani brit médiamogulra. A másik médiamogul, aki felbukkan az életrajzában, Rupert Murdoch, aki egy leépítés során lapátra tette mint a Sunday Times újságíróját. Melyik mogul áll közelebb a szívéhez?

JB: Ó, hát azt hiszem, nagyjából mindkettőt egyenlő módon gyűlölöm. Várjon, mégsem, azt hiszem, Murdochot egy fokkal jobban, mert ő jóval kártékonyabbnak bizonyult, ő nagyobb mértékben korrumpálta a világot. Maxwell nem volt több egy felfuvalkodott zsebdiktátornál, abszurd alak volt úgy életében, mint halálában is (Maxwell rejtélyes körülmények közt hunyt el, állítólag a jachtjáról a tengerbe zuhant – KG). Murdoch és az általa kiépített médiabirodalom tevékenysége ennél sokkal veszélyesebb és alávalóbb. Amit ez az ausztrálból lett ausztrál az elmúlt több mint negyven évben a brit közéletben véghezvitt, az teljes mértékben rosszindulatú és gonosz. A sajtó tulajdonviszonyai a politikusokat sosem feszélyezték, miért is tették volna, amikor az angol politikus olyan emberfajta, aki mindent megtesz, hogy behízelegje magát a laptulajdonosok szívébe.

magyarnarancs.hu: Nemcsak a tulajdonviszonyokról, de a brit sajtó ivászati viszonyairól is sokat tud. A visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a megboldogult hetvenes években, amikor a New Statesman belsős újságírója volt, mindenki együtt ivott a londoni Fleet Streeten. Teljes volt a demokrácia: a Timestól a Spectatoron át a Sunday Timesig és az Observerig minden valamirevaló lap képviseltette magát a közeli pubokban. Jól bírta az ívást?

JB: Ne is mondja! Reménytelen esetnek számítottam. Diákként sem ittam sokat, úgyhogy teljesen felkészületlenül ért, ami Londonban várt rám. Pocsék ivó voltam, ha csak ránéztem egy pohár borra, már a fejembe szállt minden, melynek egyenes következményeként végérvényesen elnémultam. Ám örömmel jelenthetem, hogy ez az idő rég a múlté, és azóta nemcsak jobban tolerálom az alkoholt, de sokkal jobban is érdekelnek az italok. Nem szűnő érdeklődéssel viseltetek az alkoholok irányába.

magyarnarancs.hu: Gondolom, nemcsak az ivásban folyt a rivalizálás a kollégák között, de az írásban is. Kezdetben az ugyancsak szépírói ambíciókkal bíró Martin Amis volt a felettese a New Statesmannél. Nem rivalizáltak, mint író az íróval?

JB: Volt valami kis rivalizálás, legalábbis úgy tettünk, mintha lenne, ezt megkövetelte a korunk és az ambíciónk. De akárhogy is próbálkoztunk, nem nagyon tudtuk komolyan venni a versengést. Ahhoz jobban hasonlítani kellett volna, mi viszont nagyon másfajta könyveket írtunk.

Amis és Barnes

 

magyarnarancs.hu: Nagy rajongója John Updike munkásságának, de éppenséggel Philip Rothot sem veti meg a kortárs amerikai irodalom művelői közül. Ha valaki, hát Updike és Roth nem csak tettették a rivalizálást. Kit hozna ki győztesként?

JB: Szerintem Updike a jelentősebb író. Ha az elkövetkező évtizedekben bárki tudni akarja, miben állt az átlag amerikai élete 1945 és 2000 között, nem kell mást tennie, mint felütnie Updike Nyúl-könyveit. Persze a bennük található, csodás prózáért is érdemes. Roth számos könyvét nagyra tartom, különösen a középperiódus termését, az Ellenéletet például, mely szerintem a legjobbja, vagy az Anatómialeckét. A terjedelmes, későbbi regények, amelyek általános csodálatnak örvendenek, kevésbé összeszedettek.

magyarnarancs.hu: Ha már az életműveknél tartunk, Faulkner szerint az író életét a következő nekrológ foglalja össze a maga teljességében: „Könyveket írt, aztán meghalt.”

JB: Hát, igen, ez lenne az ideális eset. Semmi PR, semmi sajtónyilatkozat, semmi kritika, semmilyen magánéleti adalék, csak maga a könyv, amit az olvasó elolvas, és esetleg másoknak is ajánl. Mondom, ez lenne az ideális, de, fájdalom, ilyen nem létezik. Az író élete, ha szereti, ha nem, úgyszintén a nyilvánosság elé kerül. Persze meg lehet próbálni kiszállni ebből a játékból, én magam is mindig megpróbálom. Amennyire lehet, igyekszem elválasztani az írói életemet a privát szférámtól. De hiába igyekszem, nem mindig járok sikerrel.

Barnes és a Booker

 

magyarnarancs.hu: Úgy tűnik, Flaubert leveleit épp olyan nagy örömmel olvassa, mint a Michelin Guide-ot, noha az utóbbit más célzattal. Vannak a Michelin Guide-nak irodalmi erényei?

JB: Franciaország elvakult szerelmese vagyok, de ilyesmit még én sem fedeztem fel soha a Michelinben. Ellenben Flaubert leveleit a világon mindenkinek olvasnia kéne, kivétel nélkül, mind egy szálig.

magyarnarancs.hu: Mostanában egyre-másra jelennek meg a könyvek a hidegháború legnagyobb angol kémbotrányának főszereplőjéről, Kim Philbyről, mintha Anglia még mindig nem tudta volna megemészteni, hogy Philby, a tökéletes angol úriember, az establishment megbecsült tagja, főkém és főgentleman, évtizedeken át Moszkvának kémkedett.

JB: Nem is tudom, mit kezdjek Philbyvel. Én is jó néhány könyvet olvastam a témában, a Cambridge-i Ötökről, ahogy a szovjetek angolokból álló kémhálózatát hívták. Az örökös tanulság, amin mindig elképedek, hogy a fennálló rend hívei és a hatalom gyakorlói milyen könnyen megvezethetők a saját klubjuk tagjai által.

magyarnarancs.hu: Megannyi jelölés után 2011-ben végül elnyerte a Booker-díjat a Felfelé folyik, hátrafelé lejt (The Sense of an Ending – kritikánk itt) című regényéért. A díjnak Dan Kavanagh, a krimiíró is nagyon örülhetett.

JB: Alighanem, hiszen Dan Kavanagh is én vagyok.

magyarnarancs.hu: Duffy, Dan Kavanagh nyomozója, igazi chandleri alak, azzal a különbséggel, hogy ő nem heteró, mint például Philip Marlowe, hanem nagyon is biszexuális…

JB: Duffy biszexualitása technikai kérdés volt. Úgy gondoltam, hogy a nyomozóm változékony vonzalma jó metaforája lesz annak a világnak, amelyben a jó és a rossz is nehezen beazonosítható. Ja, és még valami: ennél is fontosabb, hogy én voltam az első, aki előállt egy biszex nyomozóval.