Október 10-én este a hírműsorokat nézve alighanem százezrek kapták fel a fejüket: kicsoda ez a Kertész Imre? Magyarországon mindeddig még végzett bölcsészek is alig ismerték a nevét.Ahelyzet egyrészt abszurd, másrészt igencsak ismerős, az antikvitás óta tudott toposszal látszólag kielégíthetően leírható: senki sem próféta a saját hazájában. Ezt a klisét természetesen a hír vétele utáni második-harmadik órában már nyakra-főre használták a híradások, hogy ezzel a könnyed kis bon mot-val elkenjék az egész kérdés lényegét, azt, aminek megfontolására lehetőséget teremtene ez a Nobel-díj. Hiszen ha senki sem lehet otthon próféta, akkor ugyebár felelősségről, mulasztásról, hárításról nincs mit beszélni, az ilyesmi - ahogy ez a mondás is tartja - természeti törvény. A szenzációnak kijáró, majdhogynem kedélyes érdeklődéssel tudósítanak a lapok arról, hogy Kertész Imrét itthon
alig ismerik
míg elsősorban Németországban, de máshol is nagy népszerűségnek örvend. Erről a médiumok, a kultúra közvetítői, "a tudatot formáló nagyhatalom" sok szája úgy beszél, mintha a földön semmi köze sem volna hozzá, mintha semmilyen felelőssége sem volna benne. Ugyan honnan kéne tudnia a mégoly érdeklődő olvasónak Kertész életművéről, ha nem az antik toposzt hirtelen felpörgető médiumokból?
Nyilván szokatlan így kezdeni egy laudációt. Mondhatnánk, a felhőtlen öröm pillanataiban ünneprontás az ilyesmi. De folyvást arról zeng a sajtó, hogy ez az egész magyar irodalom és a teljes magyar nemzet ünnepe, az egész magyar irodalom és nemzet kitüntetése - és ez azt sugallja, hogy Kertész szervesen illeszkedett be a magyar szellemi közegbe. Ami nem teljesen igaz. A rendszerváltás utáni, új tudományos nyelvhasználatot meghonosító irodalomtörténet, Kulcsár Szabó Ernő (egyébként sok tekintetben kiváló) munkája egyetlen szóra sem érdemesíti Kertész életművét. Továbbá Kertészről még nem született meg az első monográfia. (A L´Armattan kiadónál hamarosan megjelenik egy tanulmánykötet Kertészről Az értelmezés szükségessége címen - a szerk.) Mindez annyit jelent, hogy nem igaz, még nem igaz, hogy Kertész dicsősége a mi dicsőségünk. Az ünnep egyrészt persze mindig kalkulálhatatlanul eseményszerű, másrészt viszont - és ezt Kertésztől lehet a leginkább megtanulni - nincs katarzismunka gyászmunka nélkül. Ezt a munkát nem spórolja meg nekünk a Svéd Akadémia döntése, de elég motiváció lehet ahhoz, hogy elkezdjük és folytassuk. Például úgy, hogy ne az harsogjon az éterből, miszerint Kertész a magyarországi náci fajüldözés áldozata. Ez az eufemizáló csúsztatás azt jelenti, hogy nekünk, magyaroknak semmi részünk nem volt a fajüldözésben, olyat csak a nácik csináltak. Megszálltak minket, és zsidót üldöztek a területünkön. Mi meg mit is tehettünk volna. Így sikkad el mindenfajta gondolkodás és nemzeti önvizsgálat lehetősége a numerus clausustól Kamenyec-Podolszkón át a vidéki zsidók deportálásáig tartó gyalázatos történetben való szerepvállalásunkkal kapcsolatban. Kertész Nobel-díja kiváló alkalom lenne arra, hogy kicsit átgondoltabb, felelősebb, férfiasabb mondatokat mondjunk. Hogy megérdemelte a kitüntetést, az vitathatatlan. Mi, a magyar nemzet, még nem érdemeltük ki a dicsőség ránk jutó részét. Még nagyon sokat kell tennünk azért, hogy ez a Nobel-díj valóban az összmagyarság ünnepe legyen. Ennyit rólunk.
És most nézzük az ünnepeltet
A Sorstalanság egyik legfontosabb jelenetében a főszereplő, Köves, aki éppen visszaérkezik egy transzporttal Zeitzből Buchenwaldba, tehetetlenül hever a transzporttal érkezett halottak és még épphogy élők között, amilyen ő is, bár úgy tűnik, a külső szemlélő számára nem igazán különböztethető meg a két csoport egymástól. Köves a tekintetét már nem tudja irányítani, a hátán fekszik, így az ég egy darabja van a szeme előtt. "Hideget, fájdalmat nem éreztem, s azt is inkább csak értelmem, semmint bőröm közvetítette, hogy arcomat valami szúrós, hó s eső közti csapadék permetezi. El-eltűnődtem egy s máson, el-elnéztem, ami már így, minden fölös mozdulat, fáradtság nélkül a szemembe ötlött: például arcom fölött az alacsony, szürke és átlátszatlan eget, pontosabban az ólmos, lomha járású, téli felhőzetet, amely szemem elől eltakarta." Fontos, hogy ez nem akaratlagos gesztus, Köves nem nézi az eget, hanem az egyszerűen előtte van, nem tehet mást. "Vagyis hát itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül éreztem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más, hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján, hogy a papiroskötés már rég lemállott, szétfoszlott, leszakadozott, ingem, rabnadrágom, amibe az útra öltöztettek, puszta sebeimhez tapadt - de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szinte, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam." Egy tizenkilencedik századi nagyregényben (amely még problémátlanul hisz a reprezentatív, nagy történetek egyetemes érvényében és örök fennmaradásában) az egyik szereplő szintén függetlenedik önnön testétől, búcsúzik életétől, éppúgy az eget kémlelve, ahogy Köves, és akit ez a búcsú szintén nagy nyugalommal és békével tölt el. Az illető Andrej Bolkonszkij herceg, a Háború és béke egyik főszereplője. Egzisztenciája egyre inkább leválik róla, minden, ami addig fontos volt számára, ebben a határhelyzetben mellékessé lesz. Napóleon, akivel Andrej Bolkonszkijként még nagyon szeretett volna találkozni, észreveszi, és beszédbe elegyedik vele. Mindez azonban Andrej hercegnek már nem jelent semmit. ´ már egy sokkal erősebb hívást hall, egy másik, a transzcendens világ nyílt meg a számára, befogadta; noha porhüvelyéből még nem távozott a lelke, már nem tartozik valójában hozzá. Andrej herceg észrevesz valamit az égbolton, a transzcendenciát, azt, hogy az ég nem üres. Azt, hogy van megváltás. Noha ideiglenesen felépül, ettől az üzenettől megváltozik az élete. Ám Köves tekintete nem keres semmit, nem néz, csak lát. A Buchenwald fölötti ég "átlátszatlan", és téli felhők takarják. Köveshez mégis eljut egy üzenet, amely épp- olyan eufóriát okoz, mint Andrej hercegnek a kegyelem ígérete. Először egy tekintet kerül a látószögébe, majd, miután rájönnek, hogy él, elindulnak vele a kórház felé. "Nem tudom, amott egy épületnél mire várakozott a sok pucér muzulmán, pár föl-alá sétálgató méltóság, meg, ha jól láttam, s csakugyan, zsámolyaikról, serénykedő mozdulataikról egyszerre fölismertem: fodrászok körében - ilyenképp akkor hát fürdőre s majdani bebocsáttatásra nyilván. De beljebb, a macskaköves, messzi lágerutcákat is mozgás, lanyha szorgoskodás, tevés-vevés, időtöltés jelei népesítették be, törzslakosok, gyöngélkedők, előkelőségek, raktárosok, belső kommandók szerencsés kiválasztottjai jöttek-mentek, végezték mindennapi teendőjüket [...] valamerről ismerős csörömpölés száll fel hozzám puhán, mint a harangszó álmainkban [...] s a fanyar szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem." A tábor ismerős rekvizítumai, otthonossága és különösképpen a répaleves rádöbbenti Kövest, hogy hazaérkezett. Tévelygett, bolyongott a világban, feledve igazi létét, valódi otthonát, mint Andrej herceg, és most - végül - hazaért. "S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező, mégis makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban." Az, ami Andrej hercegnek égi üzenet, az Kövesnek a buchenwaldi répaleves és a koncentrációs tábor.
Rokonok
"Emlékszel, mennyire szerettem Platónt? Most már tudom, hogy hazudott. Mert nem az idea tükröződik a dolgokban, hanem a véres, verejtékes emberi munka" - írja Kertész legközelebbi rokona, a tragikus sorstalanságú Tadeusz Borowski, aki Kertész elismerésével egy kissé ugyancsak megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Ahogyan megkapta most Paul Celan, Jean Améry és Pilinszky János is. Hiszen közhely, hogy minden életmű minden sora kitéphetetlenül benne áll a hagyományban, hogy ilyen értelemben nincs eredetiség, és ez semmit nem von le a káprázatos kertészi életmű értékéből. A televízió Mélyvíz című műsorában elhangzott (október 11-én), hogy Kertész műveit azért nem respektálta az irodalmár céh, legalábbis annak egyes - a diskurzust nagyon komolyan befolyásoló - értelmező közösségei, mert a főmű, a Sorstalanság megjelenésekor lépett fel az a nemzedék (Nádas, Esterházy), amely nyelvileg önreflexív szövegeket írt már, Kertész írásai pedig a magyar irodalom e "nyelvi fordulata" felől nézve nem voltak elég radikálisak, érdekesek.
A műsorvezetőnek erre a vélekedésére a stúdióban ülő irodalmárok, akik mind (különösen Radnóti Sándor, aki egyfajta kifordított fejlődésregényként olvassa a Sorstalanságot) fontos értelmezéseket tettek közzé Kertészről, többé-kevésbé elfogadták ezt a véleményt. Pedig a Sorstalanság talán legkivált
nyelvileg érdekes
A regény ironikus, ahogy Kertész mondja, atonális nyelve soha nem engedi lezárni Auschwitzot mint traumatikus hatású etikai problémát. Nem engedi az értelmezést befejezni, abbahagyni a gondolkodást. Minden metaforikus azonosítás kísérletét megakadályozza, meggátolja, hogy akár a zsidóság szenvedéstörténetének, akár kommunista "üdvtörténetnek", akár más, a holokausztot sorsszerűvé stilizálni szándékozó elbeszélésnek a részeként értsük meg Auschwitzot. Aligha mondható, hogy Kertész műve nyelvi teljesítményként nem figyelemre méltó. Nádas és Kertész stílusa egyaránt emelkedett, hangsúlyozottan irodalmi, míves. Mindkettejüknek erős az affinitása a kultúrkritikára, és mindkettejük életművének kardinális problémája az identitás kérdése. Mindkettejük esszéiben viszontlátjuk a szépirodalmi munkáikat jellemző veretes stílust, és - nyilván az előbb elmondottaktól nem függetlenül - mindkettejük írásművészetének egyik legfontosabb inspirációja Thomas Mann életműve.
Esterházyhoz sokkal lazábban kötődik Kertész, elsősorban azért, mert Esterházy művészetéből hiányzik vagy legalábbis mind ez idáig hiányzott a tragikus modalitás. Mindez megváltozik, amikor legújabb könyvében megidézi Kertész Imre alakját. "Láthatóan tartok az esetleges komolyságomtól. Okkal; tartok tőle, hogy nívótlan volna... (Komolyban például Kertész Imre jó. Ahogy ő röhög, nem is röhög, nyerít: az komoly. Nem irigységből mondom; büszkeségből. Büszke vagyok a nyerítésére)" - írja a Javított kiadásban Esterházy. Egy helyütt a könyvben felkiált, mondván, miért nem Mészöly vagy Nádas apja besúgó, ők mindezzel sokkal többet tudnának kezdeni művészileg. Ez az - a tragikum -, ami távol áll Esterházy írói alkatától, és én úgy hiszem, nem a "realizmus" kényszere produkálja a legfontosabb feszültséget, a legkomolyabb írói problémát "Az ember mindenképp hibás egy kicsit" - ezt a Camus-mondatot a Közönyből a magyar irodalom ismerője csak Kertész Imre és az ő művére reflektáló Esterházy prózáján átszűrve képes hallani. A mondat elhangzik a Harmonia Cclestisben, és akár a Javított kiadás mottója is lehetne. Amennyiben antropológiai szükségszerűség az, hogy az ember mindenképp hibás egy kicsit, akkor a tragikus modalitást nem nagyon lehet kispórolni egy ilyen horderejű életműből. Ezért mérföldkő Esterházy pályáján a Javított kiadás.
Kertész a magyar holokauszt-irodalomból két szerzővel, Radnóti Miklóssal és Pilinszky Jánossal áll még rokonságban. Radnóti életművétől - beleértve utolsó nagy verseit is - teljesen idegen a Kertészt és Pilinszkyt jellemző kultúrkritikai attitűd. Radnóti szerint a szavaknak megkérdőjelezhetetlen jelentése, az értékeknek sziklaszilárd rendje van, ezen semmit sem képes változtatni a nácizmus. "De élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / s csecsszopók, akikben megnő az értelem, / világít bennük, őrzik sötét pincékbe bújva, / míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja"- írja a Nem tudhatom című versében. Radnóti szemmel láthatólag nem kételkedik abban, hogy az Ember végül érintetlenül fog kikerülni a háborúból, ha ő maga el pusztul is benne. Radnóti régi vágású, kételymentes humanista, e humanizmusnak a barbársággal szembeszegülő minden heroizmusával. A holokausztot kisiklásnak tekinti, ami után - végül - mégis beteljesedik Isten világtörténelmi terve. Küldetésének tekintette, hogy azon a jövőn dolgozzon, amelybe ő már nem ér el, s a csecsszopókért, akikben majd megnő az értelem.
Az európai kultúra megkérdőjelezhetetlenségét evidenciának tartó Radnótinak épp ez a hit teszi lehetővé, hogy megnyugvást találjon a magyar (Vörösmarty, Arany) és az egyetemes (antik görögség és Róma, Szentírás) kulturális tradícióhoz való odatartozásban. Pilinszky már bemutatja a radikális visszavonás első gesztusait. És abban az elképesztően nagy versben, az Apokrifban éppen a tékozló fiú hazatérés-történetét bizonytalanítja el: "Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában, irtóztató árnyam az udvaron, törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények, már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra." Éppen ezt a lehetőséget vonja vissza a vers a későbbiekben: "szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem, élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan, égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál. Nincs is szavam." Pilinszky pályáján van egy fordulat, amely visszavonja a kultúrkritikai gesztusokat és - megdöbbentően közel kerülve Kertészhez - a kinyilatkoztatás negatív megerősítéseként értelmezi a holokausztot a Harmadnaponban: "És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek / és szél támad és felzeng a világ. / Mert megölhették hitvány zsoldosok / és megszűnhetett dobogni szíve / - harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die."
Kertész pedig esszéiben éppen arról beszél, hogy a holokauszt kultúrát teremthet, az Ember nem-fogalma indirekt módon újradefiniálható, éspedig éppen a holokausztból.
Freudra hivatkozik,
aki szerint a monoteizmus erkölcsi mozgalmát is a lelkiismeret-furdalás teremtette meg. Egy helyütt Auschwitzot negatív kinyilatkoztatásnak nevezi, másutt azt mondja, hogy a szináji kinyilatkoztatás, a tízparancsolat megkérdőjelezhetetlenségére kell emlékeztessen az, hogy ilyen brutálisan megszegték. Szináj, Golgota, Auschwitz - sorolja a szerződés megkötésének és megerősítésének helyszíneit. Végül tehát mind Pilinszky, mind Kertész, ha kerülőúton is, de Radnóti közelébe jutnak. A kultúra mégsem ért véget - szerintük sem - Auschwitzban.
Legalábbis nem szükségképpen. Ahhoz azonban, hogy kultúrává tudjon válni, az elbeszélés szellemén (Thomas Mann) kívül arra is szükség van, hogy megőriztessék emléke. Méghozzá nem múltként, hanem mindenkori jelenként. Ezért nem alkalmas a Nietzsche által antikváriusinak nevezett történetírói szemlélet, hogy megőrizze nekünk Auschwitz mindenkori jelenidejűségét. Mindegyik következő nemzedéknek ott kell állnia az "Arbeit macht frei" feliratú kapu előtt, hogy mindez a tudás ne váljon az életet gátló, holt ismeretté, hanem megmaradjon eleven tudásnak. Mindez azonban csak az irodalom segítségével lehetséges. A Sorstalanság olyan könyv, amely folyvást meggátolja, hogy szereplő-elbeszélője visszatekintő perspektívából szemlélje az eseményeket. Együtt indulunk Kövessel azon a bizonyos reggelen munkába, együtt megyünk vele és társaival Auschwitzba, Zeitzbe, Buchenwaldba, majd haza, hogy megkíséreljük megkeresni a saját sorsunkat.
Gorgó-fő
Kertész egy helyütt ezt írja: "Jól tudom, hogy miféle kiváltságban részesültem: Láttam ennek a szörnyű századnak az igazi arcát, belenéztem a Gorgó-fő szemébe, és élve mehettem tovább." Kertésznek egyáltalán nem volt rá garanciája, hogy így lesz. Ellenkezőleg: aki belenéz a Gorgó-fő szemébe, és mégsem válik kővé, azzal csoda történt. Minden hazatért zsidó csodák elképesztő összjátéka folytán térhetett haza. Mi azonban - Kertész Imre és még Tadeusz Borowski jóvoltából - abban a kiváltságban részesülünk, hogy úgy nézhetünk bele a Gorgó-fő szemébe, hogy egy pillanatig sem kell attól tartanunk, hogy elpusztulunk. Hiszen "csak" egy könyvet olvasunk. Azok, akik most szerte a világon és itthon megveszik a Sorstalanságot, nem is sejtik, milyen nagy utazásra vállalkoznak. Azt lehet remélni, hogy mindazok, akik gyorsan - és nagyon helyesen - begyűjtötték a friss Nobel-díjas legfontosabb regényét, mégis másképpen mennek tovább, miután belenéznek a Gorgó-fő szemébe, és engedik hatni ezt a kemény, tiszta könyvet. Azt lehet remélni -Kertész szavaival -, "hogy a jóvátehetetlen realitás megszüli a jóvátételt: a szellemet, a katarzist".
Kertészről azt szokták mondani, hogy sötét és pesszimista látásmód jellemzi szövegeit. Ezt a kérdést is érdemesebb alaposabban megvizsgálni. Nietzsche éppen A tragédia születésében (melynek érvényes magyar fordítása éppen Kertész Imrétől származik - a szerk.) írja, hogy a pesszimizmus mélyebb, bátrabb és életigenlőbb, mint a felszínes optimizmus. Tudomásul meri venni a világot a maga dionüszoszi valójában. Nietzsche azt mondja, ha a napba nézünk, egy idő után foltok jelennek meg a szemünk előtt, hogy megóvják a retinánkat. A filozófus ezeket a foltokat apollóni elkendőző óvintézkedésnek tekinti. Tulajdonképpen ilyesmi lenne az optimizmus. Aki pedig belenézett a dionüszoszi szakadékába - vagy, ha tetszik, a Gorgó-fő szemébe -, annak már a felszínes optimizmus nem adatik meg, már nincs igénye a látását akadályozó foltokra. Mer látni, mert igent mer mondani az életre. Kertész e lap egyik alapító szerkesztőjének, Vig Monikának nyilatkozta 1991 októberében: "Nézze, engem az eltökélt optimizmus elcsüggeszt; én általában pesszimista művektől derülök fel, én azokban látom a reményt, nekem Beckett vagy a Trisztán és Izolda életerőt ad." Kertész csakis ebben az értelemben pesszimista. Esterházytól idéztem a mondatot, hogy Kertészben a legkomolyabb éppen a nevetése. Vajon milyen titok lehet emögött a súlyos, komoly nevetés mögött?
Nem tudok, és nem is szeretnék szabadulni attól a gondolattól, hogy Buchenwald fölött az ég mégsem volt egészen átlátszatlan. Hogy Köves Gyuri mégiscsak látott akkor, ott valami mást is, valami olyasmit, amit Andrej Bolkonszkij herceg láthatott. És ez a bizonyosság, Köves Gyuri ki nem mondott, de korántsem eltitkolt látomása lehet az, ami Kertész Imre számára lehetővé tette a nevetést. Köves a Sorstalanság egyik utolsó mondatában ezt mondja: "Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik."
És furcsa módon érthetjük egyenesebben is ezt az ironikus célzatú mondatot. Kertész valóban azt teszi, amit regényhőse mond. Lágerregényeiben mindig a boldogságról és a kegyelemről vall. "És ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem."
Vári György
"Tea gőzéből a múlt"
A Nobel-díj hírének vétele után két nappal, telefonon értük utol a Berlinben tartózkodó írót, aki egyébként az elmúlt évek során három hosszú interjút adott a Narancsnak: az 1991. október 23-i számban, Vig Monika által készített beszélgetést (Az eltökélt pesszimizmus) Kertész Imre fel is vette A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt című, monológokat és dialógokat tartalmazó kötetébe (Magvető, 1998), a másik kettő: "Auschwitz ideális kiindulópont" (1993. november 4., riporter: Schauschitz Attila), "Nem érzem magam téves helyen, amikor Németországban olvasok fel" (1996. december 19., kérdező: Szőnyei Tamás).
H
Magyar Narancs: Kerek egy hónap van még a díjátadásig, mégis, gondolt már arra, hogy mi lenne a legfontosabb, amit ott elmondana?
Kertész Imre: Nem, ezekben a napokban még nem volt időm ezen gondolkozni. De nyilván olyasmit fogok mondani, ami összefügg az eddigi szövegeimmel. Valamit ki fogok találni, valahogy elkezdem, és a kezdés majd nyújtja nekem a szerves folytatást.
MN: Kapott arról formális vagy informális tájékoztatást, hogy hogyan esett önre a választás? Tud valamit a döntés mechanizmusáról?
KI: Erről fogalmam sincs. Erről senkinek sincs fogalma. Ilyenkor bezárkózik a Svéd Akadémia, és csak a döntést közlik hivatalosan. Nem tudom, mikor hozták a döntést, nem tudom, kik hozták. Csütörtökön, tizenhárom óra egy perckor fölhívtak Stockholmból, hogy megkaptam a Nobel-díjat. Később jelentkezett az Akadémia titkára, Horace Engdahl úr, és közölte a részleteket, értesített a további teendőkről.
MN: Úgy tudom, svédül öt könyve is megjelent.
KI: Négy könyvem jelent meg svédül, legutóbb a Gályanaplónak komoly sajtóvisszhangja volt. A legnagyobb svéd lapok hosszan elemezték az életművemet, valószínűleg ez is hozzájárult a díjhoz. Különben éppen itt volt Berlinben a svéd kiadóm, amikor a Nobel-díj híre megérkezett.
MN: Mi lehet az oka, hogy angolra viszont csak két művét fordították le?
KI: Az, hogy a Sorstalanságra a világ legrosszabb szerződését kötötte számomra annak idején az állami Szerzői Jogvédő Hivatal. Le van kötve a könyv egy icipici amerikai egyetemi könyvkiadónál, ami nem is lenne baj, de olyan rossz a fordítás, hogy nem is hasonlít a könyvre.
MN: Újra kellene fordítani angolra?
KI: Újra kellene fordítani, és minden jel szerint szándékoznak is.
MN: Mit gondol, milyen hatása lehet ennek az elismerésnek külföldön és Magyarországon?
KI: Úgy hallottam, Magyarországon máris igen kellemes hatása van, az emberek általában örülnek. Tudom, hogy az ilyen öröm hamar elmúlik, de most mindenesetre olyasminek örülnek, ami inkább összehozza, mint szétválasztja őket. Ez mindenképpen eredmény. A Frankfurti Könyvvásáron, mint a kiadómtól hallom, nagyon szeretetteli visszhangot keltett a Nobel-díj híre. A legjelentősebb német írók pozitívan nyilatkoztak róla.
MN: Október 23. előtt vagyunk. A berlini sajtótájékoztatóról szóló rádiótudósításban hallottam, hogy azt mondta, ´56 élménye is segített önnek megérteni a holokausztot. Ezt hogy érti?
KI: Egész egyszerűen úgy, hogy amikor Auschwitzban voltam, gyerek voltam. És amikor megéltem a Rákosi-diktatúrát, az ´56-os felkelést, a felkelés leverését és különösen utána a kádári időknek ezt a hosszú alkalmazkodási folyamatát, hogy hogyan nyerték meg az embereket, akkor voltaképpen megértettem azt, hogy mi történt Auschwitzban. Azt szoktam mondani, hogy a szocializmus számomra olyan volt, mint a Proust-regényben az a bizonyos madelaine-sütemény, amit a teába mártanak, és akkor fölszáll a tea gőzéből a múlt. Az, hogy egy diktatúrában éltem, nagyon sokban hozzásegített ahhoz, hogy egy másik diktatúrát ábrázolni tudjak.
Sz. T.
