A kérdés fapados megfogalmazásban így hangzik: mi legyen a momentán Nemzeti Színháznak nevezett épülettel? Merthogy tévedés ne essék: színház, az még nincsen a Soroksári út mellett. Van egy ház, ahol olykor színielőadásokat tartanak - ennél rengeteg pince, padlás, garázs és művház ma többre képes.Aház külseje olyan, amilyen - ronda, de erre én most több szót nem fogok vesztegetni. Belül viszont színháznak alkalmatlan, legalábbis a nagyterem: a helyek legalább tíz százalékáról alig, további tízről rosszul látni, hallani pedig mindenhol rosszul lehet. Ráadásul úgynevezett színházszakmai szempontból sikerült helyből százéves házat emelni: a színpad és nézőtér helye fix, mozdíthatatlan. Ez pedig diktatórikusan megszabja, milyen színielőadást lehet ott csinálni. Hát olyat, amilyet - ha teheti - egyre kevésbé rendez önszántából a világ élvonala. Az utóbbi évtizedekben az új színházak mindenütt a világon rugalmas terűek: a játéktér, a nézőtér helye szabadon választható. És ez sem elég: a színház mint intézmény kifelé tör a hagyományos színházépületekből, éppen mert ezt a rugalmas teret keresi.
Hát itt nem fogja megtalálni, az tuti. A minisztérium viszont igazgatót akar találni ide; olyat, aki nagyjából elfogadja az épületet olyannak, amilyen, mert nem akar belenyomni további pénzeket mindenféle átépítésekbe, erre nagy összegben mernék fogadni. Tehát olyan igazgatót fog választani a pályázók közül, aki a színházi ambíciói fölé helyezi majd a helyzet bonyolultságának, összetettségének belátását. Aki kész lesz kompromisszumokat kötni, ráadásul "a múltat végképp eltörölni", azaz legitimálni a színházat. Megteszi azt, amit például Szikora remélt megtehetni azzal, hogy elvállalta a nyitó előadást - és csodák csodája: nem sikerült, ami nem sikerülhetett.
A Nemzeti Színház legújabbkori viharai (amelyek közül nem az utolsó volt Shakespeare A viharjának eszközbemutató demóként való előadása) - no meg az előző kormányzat szellemi prioritásai - egyszerűen elsöpörték az amúgy megkerülhetetlennek látszó elméleti kérdéseket: mire való, kinek kell, mi értelme van, ha van egyáltalán ma egy Nemzeti Színháznak? A Nemzeti, úgy tűnik, nemigen érdekli a színháziakat.
"Hamis és avítt kategória",
így Ascher Tamás; "semmi értelmét nem látom", így Máté Gábor; "a Nemzeti mint olyan soha nem érdekelt", így Bálint András; "a >>nemzetiA pályázati kiírás kellőképpen laza - a "Nemzeti" szinonimájának a "legjobb" tűnik, tartalmilag ez van elvárva: legyen ez a legjobb színház. Ascher szerint ez egyszerűen nem életszerű, Zsámbéki pedig a külföldi példák alapos ismeretében hosszan sorolja a Nemzeti Színházak általános nyavalyáit: "a szakmai renyheség, a különleges helyzet és anyagi ellátottság miatti elbizakodottság, a belháborúk." Miközben, teszi hozzá, "a szerep vagy inkább képzelt szerep miatt - hogy ugyanis ez a színház a nemzet színházi kultúrájának letéteményese - az előadások zöme maradi, a társulat pedig áltársulat, amelyet főképp az érdek tart össze és nem a művészi vonzalmak, még ha oly sok kiemelkedő művész van is a tagok sorában".
A kiírásban az éves költségvetés nem szerepel, viszont a pályázótól részletes gazdasági tervet is kérnek. Sebaj. Úgyis tudja mindenki, hogy közel hárommilliárdot lehet leakasztani az államról, s ha a Schwajda-féle gazdálkodást nézik, tudják azt is, hogy rosszul járni nemigen lehet. (Összehasonlításként: a szintén önálló épülettel - plusz a Váci utcai kamaraszínházzal - és ezerszemélyes nézőtérrel bíró Vígszínház az elmúlt évben 558 920 000 forint támogatásból gazdálkodott; a szintén "nemzetis" repertoárt játszó Katona 350 millióból, a Radnóti például 250 millióból.) A szakma nem kis része máris akklimatizálódott a bőséghez: a meghiúsult Vasziljev-rendezés, a női Lear király néhány leszerződtetett színésznője gyorsan váltott egy másik szerepre egy Selmeczi-rendezésben; ez utóbbi ugyan stúdióprodukció lesz, de ha mondjuk kétmillió lett kialkudva egy szerepért a Vasziljev-féle nagyszínpadra, akkor ennyi jár egy Selmeczi-stúdióért is. (A Vígszínházban egy stúdió-előadás teljes költsége tokkal, vonóval maximum két és fél millió forint.) Az átmeneti periódus vezetője, aki tán maga sem tudja, hogy tévés gyártásvezető létére hogyan keveredett a Nemzeti igazgatói székébe, aláír, ráígér, békít (és próbál kifelé vakarózni a balhékból, lásd Törőcsik-ügy) - és nyilván vágja már a centit, vagy épp ellenkezőleg: ezerrel dolgozik azon, hogy olyan igazgató kerüljön fölé, aki megtartja majd. Bosnyák Miklós a világon semmit nem fog végrehajtani abból, ami a dolga lenne (mármint akkor, ha a főnöke, a miniszter erre szépen kéri): nem lesz jó akusztika, nem lesz pénzügyi ellenőrző vizsgálat, nem lesz Schwajdának az ő be- és elszámoltatása, nem lesz semmi, csak hányja a pénzt a HÉV-en át a Dunába (ezt a szép képet Bálint Andrástól kölcsönöztem).
Azt a pénzecskét, amit Schwajda benn felejtett a kasszában (mert muszáj volt neki), gyorsan szét kéne osztani a többi színház közt - ezt a tippet Máté Gábortól nyúlom le -, futná belőle villanyszámlára, fűtésre, a Nemzetiben meg lehetne gondolkodni a jövőről, valamint elvégezni a legszükségesebb teendőket, lehetőleg zárt kapuk mögött, azazhogy előadások nélkül. Vagy ha még sincs állami pénz meg akarat arra, hogy ebből az épületből modern színház legyen - és szerintem nincsen -, akkor ismét Máté Gábor ötlete a legjobb: kéne építeni egy új, "normális" színházat. Nem Nemzetit (azon már túl vagyunk): színházat.
Ha ez nem megy - és nem megy, igaz? -, akkor Bálint András (jut eszembe: ő volt az utolsó legitim, normálisan kinevezett igazgatója a Nemzetinek, kár, hogy akkor a Nemzeti nem létezett) ötlete következik: miért is hagyták az illetékesek a Fidesz választási vereségének huzatában elsunnyogni - mit elsunnyogni: nagy garral, sértődötten, mártírként elvonulni, alapos pakolás után - Schwajda Györgyöt? Miért is nem ő vezényli le azt a zűrzavart, amelyet volt szíves előre megfontolt szándékkal (+ paranoiával) létrehozni? A szakma - meg a politika, naná - nyelte, mint kacsa a nokedlit az ő összes szeszélyét. A részvénytársaság létrehozását például, hogy illetéktelenek - értsd: a nyilvánosság - ne lássanak bele a pénzmozgásba. A sértődéseket, a hisztit, amellyel távol maradt a színházavató előadásról, a "nem nyilatkozom"-ot, az elvonulást. Milyen alapon, kérdem én. Az én pénzemet ölte oda bele - vagy nem?
A helyzet pocsék és csábító,
ez a leendő igazgató kiindulási pontja. Van egy alkalmatlan épület, egy felemás, leszervezett program, valamint egy felemás, leszerződtetett színészgárda - ez utóbbit társulatnak nem lehet nevezni. És kiemelt dotáció - amely igencsak csípi a szakma szemét, és távolról sem puszta irigységből. "Értelmetlennek és igazságtalannak tartom, hogy a Nemzeti Színház név azt jelenti, hogy számolatlanul ölik bele a pénzt, egyelőre a semmire", mondja Ascher Tamás, aki közben természetesnek tartja, hogy több pénz jár a Nemzetinek, mint a többinek, "annyival, amennyivel nagyobb arányú a működése". Nem a gázsikra, hanem vendégjátékokra, meghívott csapatokra kell költeni a pénzt - ebben nagyjából mindenki egyetért, csak azok nem, akik a többi színházéhoz képest ötszörös gázsit fel szeretnék venni.
Zsámbéki Gábor szerint a Nemzeti "új vezetőjének vesszőfutása a kinevezése napjától kezdődik". Ezt a mondatot én a színház kapuja fölé vésném - bár erre a vesszőfutásra sokan vágynak. Az lesz közülük az igazgató, akinek személye a legkevésbé ingerli a szakmát és a politikát, így együtt. Ha nem lett volna kormányváltás, csak ez utóbbi számítana - mindez azonban nem szabad, hogy messzemenő következtetésekre csábítson. Nem a jó megoldás kerestetik - merthogy ahhoz nem igazgató, hanem előbb jó ház kellene -, hanem a legkevésbé rossz.
Amikor e sorokat írom, még nyílt a pálya - már amennyire egyáltalán nyílt. Aki lefizet huszonötezer forintot, viheti a pályázati anyagot - ennyibe kerül, hogy ne minden holdkóros kápráztassa el fantazmagóriáival a leendő bírálókat. (De nem hiszem, hogy az így begyűlt - e pillanatban - 225 ezer forint a bírálók zsebébe jut majd.) Eddig kilencen vették át az anyagot, a névsor titok, de "magyar" titok.
A magyar titok olyan, hogy tökéletesen értelmetlen, ámde hasznos. Valaki valaki másnak a nevében átveszi a pályázati kiírást, aztán körülszaglászik: van-e esélye. Ha ez a második valaki mondjuk jelenleg is egy színház igazgatója, érdemes is lefutnia ezt a kört, nehogy a végén két szék közül a pad alatt találja magát. Ezért hasznos. És azért értelmetlen, mert amint a határidő leketyeg, és a szakmai bizottságok megkapják a pályázatokat, úgyis fény derül mindenre, tehát a helyzet - lásd fenn. Valaki esetleg Vida Gábor színész által vette át a pályázati anyagot; Vida Gábor nem túl régen - Schwajda igazgatása alatt - szolnoki színész volt, onnan viharsebesen a Nemzetibe - és A viharba - került. Mindenki gondoljon, amit akar arról, ki vagy kik állnak mögötte - legföljebb játékból érdemes tippelni, a győztes nyalókát kap. Nemzetit nem, igaz, Vida sem. Pályázik Klapka György, az ismert vállalkozó - vagy van a zsebében néhány alkotó, vagy árveréseket fognak tartani a Soroksári úton.
Márta István egyes hírek szerint még mindig gondolkodik: pályázzon-e. Más hírek szerint meglehetős széles körű munkatárstoborzót folytat a pletykás Budapesten. Mivel van három olyan ember, akik elvitték ugyan a pályázati anyagot, de nevük közzétételéhez nem járultak hozzá - tudom, de nem mondom -, felteszem, Márta István fiókjában ott van már a boríték. Ha úgy dönt, hogy pályázik - és szerintem úgy fog dönteni, hiszen mostanság sem az ambícióit mérlegeli, csak az esélyeit -, a legszebb pályaművet ő fogja írni. Színes, szagos, szélesvásznú lesz, kötve-fűzve, grafikonnal. A legmesszebbmenő kompromisszumkészséggel. Márta ráadásul jól fekszik a politikusoknál - minden kormányzat minden politikusánál -, neki ez a legfőbb vezetői tulajdonsága: a jól fekvés.
´ politikuskompatibilis, pártkonform
Szerintem mégsem fogják a kezébe nyomni a Nemzeti kulcsát meg a nagy zsozsót - az Új Színházat is épphogy megkapta a legutóbbi pályázaton, hogy az azt megelőzőről, amikor Székely Gábor helyére került, ne is beszéljünk. (Persze kellene.)
Szűcs Miklós a Budapesti Kamaraszínházat igazgatja - színházi konglomerátum, három játszóhely; igaz, csupa viszonylag kis tér. Bemutató bemutatót követ, olyik rossz, olyik kevésbé, és van jó is köztük. Szűcsben megvan a kalandorság szükséges igazgatói erénye - mértékkel. Bevállalja a kockázatos Alföldit az ő csapatával néhány előadás erejéig - ami rangot, elismerést, telt házakat jelent -, de ami a személyes ízlését illeti, alighanem jobban kedveli a kritikusok által már követhetetlen tempóban sorjázó középszerű produkciókat. Nem fogják neki sem adni a Nemzetit, mert - nem fogják, na.
Schilling Árpád is pályázik. Az már nagy valami lenne, ha egy komoly miniszter komoly képpel őt hirdetné győztesnek. Semmi kétség: a Nemzetiben történne valami. Ez vagányság lenne, bátorság kell hozzá. Szembemenni a langyossal, a kiszámíthatóval egy amúgy képtelenül vacak helyzetben - ennek az én szememben nulla kockázata van, de nem én vagyok most a miniszter. Ráadásul Schillinget nem a Nemzeti érdekli, hanem az, hogy fedél legyen a feje fölött, mert Magyarországon az teszi a színházat, ha van egy épület, attól jön a támogatás is. Máté Gábornak igencsak igaza van, amikor ránk pirít: "Rávall az országra, hogy neki azért kell a Nemzetire pályáznia, hogy fölhívja magára a figyelmet, mert amúgy eszébe sem juthat, hogy ő tényleg a Nemzeti Színházban vagy az ország legújabb színházában gondolkodjon. Ez elszomorító. A magyar színházművészet egészére nézve." Schilling persze nem fogja megkapni a Nemzetit, de ha neki mázlija, a kultuszkormányzatnak meg lelkiismeret-furdalása van, lehet, hogy nem jön ki rosszul a pályázatból. (A cikk megírása óta - szeptember 19. - kiderült, hogy Schilling mégsem indul. - A szerk.)
Pályázik Dalos György újságíró. Ha a maga nevében teszi - esélytelen. Ha Peter Brook "négere" - akkor is. Székhelyi József dettó.
Jordán Tamás. Ha nem cserél helyet Pest és Buda, ő lesz a befutó. Először is azért, mert megfelel a fentebb leírt követelményeknek, elvárásoknak. Másodszor is azért, mert közkedvelt ember színházi körökben - karakterét tekintve méltán. Realista, de elszánt. Programja - széles körű nyitás mindenfelé, nagy befogadás, emberi léptékű szellemiség megteremtése, lépésről lépésre, fontolva haladás - vonzó. A Merlin, a pécsi találkozó - ezek a referenciák.
Jó megoldás nincs. Ez sem az, ő sem az. A legkevésbé rosszal szeretnénk beérni.
Csáki Judit
