Különösen így volt ez Magyarországon, ahol a nem magyar nyelvű költői életművek közül jó esetben szökőévente egy éri el az olvasók ingerküszöbét, és még ilyenkor is csak szűk, jellemzően úgynevezett szakmai (költők, műfordítók, kritikusok alkotta) közönség mozdul meg csupán. A lényegi kérdés tehát – aminek apropóját most a szerző utolsó és egyben magyarul negyedik kötetének megjelenése adja –, hogy mi volt az Heaney lírájában, ami a nemzetközi költő szerepébe emelte őt szerte a világon, és még mifelénk is.
Ahhoz, hogy ezt kiderítsük, a szerző életrajzához kell visszanyúlnunk, s ez már önmagában sok mindent megmagyaráz. A tizenegy tagú gazdálkodó családba született Heaney párját ritkító elszántsággal írta bele műveibe gyerekkora tájait, illatait, a lápvidék fényeit és árnyait. A mossbawni zsúptetős ház vissza-visszatért verseiben az első kötettől az utolsóig. Az pedig, hogy ez a táj az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban található, a család pedig katolikus és ír, erős történelmi-politikai dimenziót és aktualitást adott a geográfiai érdekesség mellé – különösen az ulsteri konfliktus 1969 utáni fegyveres eszkalálódását követően. Ám mindez természetesen nem lett volna elég Heaney sajátos, könnyen befogadható, de talányait szigorúan őrző poétikája nélkül, melyen keresztül (pályatársaival együtt) az északír líra megújítása mellett az északír identitás definiálására, és valamiképpen a lokális összetartozás eszméjének kidolgozására is kísérletet tett. Művészetileg több, társadalmilag talán kevesebb sikerrel, de egyre erősödő nemzetközi érdeklődéstől övezve.
Ez a költészet tehát zaklatott körülmények között, mondhatni költőietlen alapanyagból született, és – talán éppen ezért – formailag és szintaktikailag a klasszikus megoldások felé húzott, hagyományfelfogásában pedig deklaráltan tradicionalista volt (legfeljebb szókapcsolatai és metaforái tekinthetők radikálisnak, de azok sem a követhetetlenségig). Heaney hagyományos költő volt a szó sokféle értelmében, ez pedig egy szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé tette líráját: nem lebontani és újjáépíteni akart, hanem megtartani, nem a feltétlen eredetiség izgatta, hanem az „élethűség”, ráadásul egy számos emberéletet követelő konfliktusra verseiben nem az elköteleződéssel reagált, hanem egy mélyebb (ősibb) összefüggésrendszer és tanulság felfejtésére törekedett. Talán nem is véletlen, hogy nálunk sokaknak Radnóti alakját és költői habitusát idézte fel ez az alapállás.
Az Élőlánc ráadásul a búcsú könyve; amint a hátsó borítóról is kiderül, a költő 2006-os szélütése utáni versei olvashatók itt, az utolsó néhány év termésének java (eredetileg 2010-ben jelent meg Human Chain címmel). Szerencsés kiadói döntés (amellett, hogy bürokratikusan is ésszerű) egy-egy verseskötet egészében való lefordítása, hiszen így a költő koncepciója is követhetővé válik, nem csak egyes szövegei. A FISZ és a Jelenkor sorozatában megjelent kötet tehát a magyar olvasóknak ugyanazt az élményt kínálja fel, amit „eredeti” közönsége élvezhetett, s ez a költészet befogadása szempontjából nagyon nem mindegy. Az egyetlen eltérés, hogy a magyar változatban szerepel Heaney beszéde (Szilágyi Mihály precíz fordításában), melyet a Nobel-díj átvételekor mondott el: a Hitelt adni a költészetnek pedig valódi kulcsszöveg. Heaney, szokásához híven, közérthető módon vázolja fel nézeteit a valóság és a költészet, a téma és a nyelv, a forma és a tartalom viszonyáról. A lírai hitelesség (ez egyik alapfogalma) mellett érvel a „költészettel törődő költészet” ellenében, mely dichotómia épp annyira lehetne bosszantóan leegyszerűsítő, mint amennyire Heaney tollán végső soron kimunkált és hatékony programmá válik.
Az Élőláncban benne van minden íz, minden finomság és összetettség, ami miatt szerethető ez a költészet. Rendhagyó megoldásainak szikrázásával ritkábban, míg lassabb, megfontolt és erőteljes hömpölygésével annál inkább megragadja az olvasói figyelmet. Az a termékeny düh vagy kétségbeesés, melyből sok betegséglíra és időskori, az élettel leszámoló kötet erőt merít, távol áll tőle. Energiája inkább a folytonosságba (az egyén és a világ folytonosságába) vetett hitből származik: a halálom éppúgy az életem része, mondja, mint a születésem volt, vagy a gyermekkorom; távozásom pedig a világ rendje szerint következik el. Természetesen a kötet jó néhány nagy verse vagy versciklusa („Ne lettem volna ébren”, Élőlánc, Remeteénekek, „Az ajtó nyitva volt, a ház sötét”) azért arra is rámutat, hogy mindez mégsem könnyű, és hogy a saját halálunk gondolati terhe micsoda elképesztő súlyként képes ránehezedni még jelen lévő életünkre. Innen nézve világossá válik az a különös ragaszkodás is, amivel Heaney korai emlékeihez fordul vissza, számba veszi elmúló élete mozaikdarabkáit, s Vergiliusként alászáll az árnyak közé – az Aeneis VI. éneke fontos viszonyítási ponttá válik ezekben a kései versekben. Ahogy a kötet egyik legemlékezetesebb darabjában, a tizenkét részből álló A 110-es járatban írja: „mintha elvegyülnénk / A peremen kavargó árnyak s árnyékok közé, / Csak állnánk, figyelnénk, mind jobban / Rászorulva az átlényegítő fordulatra”.
Seamus Heaney műve, e „hatékony meglepetésekből” kibontakozó jelentős költészet a korábbi, Hűlt hely című nagy válogatás után magyarul az Élőlánccal válik végképp önmagában megálló egésszé. Az erős és pontos fordításoknak köszönhetően (Ferencz Győző, Gerevich András, Imreh András és Mesterházi Mónika munkái) pedig lényegében egyenrangú hangként szólalhat meg olyan hazai párdarabjai mellett, mint például Oravecz Imre Távozó fája vagy korábbról Orbán Ottó utolsó kötete.
FISZ–Jelenkor, 2016, 120 oldal, 1499 Ft
