Hamar kiderül azonban, hogy nem egy átfogó Mozart-könyvvel van dolgunk, Solomon elsősorban a főszereplők lelkében és a bukszákban szeret kotorászni. Mindkét tevékenységét rendkívüli alaposság jellemzi. A pénzügyeket illetően meggyőző becslésekkel találkozhatunk, akár a csodagyermek európai körutazásainak bevételéről, akár az önállósuló Mozart bécsi kereseteiről, akár Leopold jövedelmeiről legyen szó. Az ember csak hüledezik (sajnálatos módon az összegeket nem tudjuk átváltani euróra), amikor azt látja, hogy egy-egy hosszabb portyával az összes költség levonása után Leopold salzburgi éves bevételének akár a tízszeresét is megkereste a kis Wolfgang, tízéves korára
ő lett a családfenntartó,
a család reménye, a család támasza és a család jövője. Haláláig viselte is ennek minden pszichológiai következményét. Hogy mily módon, nos, lényegében erről szól az egész könyv.
És ezzel meg is érkeztünk a lélekbúvár Solomonhoz, korpulens kötetében lényegében egyetlen részterületre koncentrál, s onnan tekint ki az életműre és az életút tényeire. Ez a részterület pedig maga a Mozart család, annak működése, múltja (Leopold anyjához fűződő kapcsolata) és jövője (Wolfgang új családja). A családregény kulcsfigurája nem is a zeneszerző, hanem a Papa. Ennek megfelelően Solomon döbbenetes részletességgel tárja fel egy zseniális pedagógus, egy ügyes üzletember, egy szerető apa pszichéjének minden bugyrát, meggyőzően részletezi a folyamatot, ahogy életkudarcaiból eredeztethető emberi játszmáit elplántálja saját gyermekeiben, ahogy elveszti a dolgok feletti hatalmát, és eljut a lelki zsarolásig, a hamis vádig (Mozart volt az oka anyja Párizsban bekövetkezett halálának), a kitagadásig, s mindeközben boldogtalanná és teljesen alávetetté teszi lányát, Nannerlt. Abban is döntő szerepet visz, hogy a korábban szinte szimbiózisban élő testvérpár tragikusan elhidegül egymástól. Az olvasó a történet előrehaladásával párhuzamosan egyre sötétebbnek, nyomasztónak és ellenszenvesnek találja alakját, olyan mitikus gonosszá válik, aki még halála után is mozgatja a szálakat, befészkeli magát Mozart tudatába, énjének részévé lesz, így a játszmák tovább folytatódnak Mozart lelkében. Furcsa, de igaz, hogy miközben Solomon valamennyi Mozart-legendával felveszi a harcot - köztük az Amadeus film legendaesszenciájával is -, a történet végére lelki szemeink előtt mégis Milos Forman képsorait látjuk, amint a lázas Mozart a Don Giovanni kővendégében saját apját pillantja meg.
Solomon egyik szereplőjéről sem állítja, hogy pszichológiai értelemben patologikus eset volna, sokkal érdekesebb dolgot visz véghez. Wolfgang, Nannerl és Leopold életvezetésének pszichológiai motívumait kutatva nagyjából ugyanolyan problémákra, defektekre bukkan, mint egy átlagos problémákkal megvert átlagember pszichoanalitikusa. Az eltérés csupán annyi, hogy Wolfgang nem átlagember, a normálisnak nevezhető pszichés tűkanyarokat emiatt senki, sem ő, sem nővér, sem apa, sem anya nem tudja ütközések és sérülések nélkül bevenni. Solomon (bár mintha mégiscsak kacérkodna a gondolattal) nem próbálja meg a zsenialitást a psziché felől magyarázni, de arra igenis vállalkozik, hogy a zseni magatartását, kreativitásának kibontakozását a mindennapos pszichológiai helyzetekre adott, gyakran tragikus válaszok felől vizsgálja. Itt persze adódnak módszertani problémák. Az évekig tartó, személyes kapcsolaton alapuló pszichoanalízisek gyakran igencsak soványka eredménnyel járnak, Solomon a fennmaradt dokumentumokra (többnyire levelekre) kénytelen hagyatkozni, jó adag fantáziával rekonstruálja a szereplők pszichológiai motivációit, és jut olyan eredményre, amiért egy New York-i analitikus legalább öt évig nyúzná páciensét. Ehhez képest csak a 300. oldal után találkozunk olyan formulával, hogy "ha jól értelmezem a leveleket és az emlékiratokat...", és további száz oldalig várat annak beismerésével, hogy a pszichológiai elemzéssel bizony könnyen ingatag területre tévedhetünk. Persze pozitívan is fogalmazhatunk: Solomon feltételezi olvasójáról, hogy ezzel az első pillanattól kezdve tisztában volt.
Akkor van értelme vállalni a módszertan bizonytalanságát, ha a mozarti pálya több fordulatát is képes a szerző újszerűen, hitelesnek tűnően és - nem metodológiai természetű fogalom következik - átélhetően interpretálni. Utóbbi azért nagyon fontos, mert az életrajz átélhető interpretációja nyomán komoly késztetést érzünk arra, hogy a művekben a későbbiekben mást vegyünk észre, egy-egy kompozíciót máshogy hallgassunk. Nem állítom, hogy a könyv minden bekezdése ilyen, Solomon nem is mindig a legjobb példát ajánlja figyelmünkbe, de igen izgató a lehetőség, hogy az életmű hangsúlyai kimozdíthatók a szokásos interpretációs keretek közül. A vizsgált tárgy természetéből adódik, hogy a hitelesség kérdése a "nagyon valószínű, hogy így történt" formulával írható le, a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy az olvasó gyakran mondhatja ki: "A legvalószínűbb, hogy így történt."
Az újszerűséggel kapcsolatban érdemes néhány példát is említeni. Fontos, hogy a nagy utazások utáni salzburgi időszak (1773-1777) terméséből a szerenádmuzsikára irányítja a figyelmet, érzékeny a mannheimi, párizsi "fölösleges utazgatás" értékelése. Igen meggyőző, ahogy az 1789-es, homályos célú berlini út hátterében egy ki nem mondott, de mélyen emberi természetű (tehát nem a karrierépítés a fő motívum) kitörési kísérletet ír le. Az utazás emberi kudarca - ideértve Konstanze bizalmának megrendülését is - a következő év felütésének bizonyult: zsákutca, az invenció elapadása,
alkotói válság, depresszió,
és ehhez hasonló kifejezések sorjáznak a "Valami bánat ül rajtam" című fejezetben. A káprázatos utolsó év (Varázsfuvola, Titusz kegyelme, Requiem) új értelmezést nyer, a munkába menekülés egyetlen dimenzióra szűkül, a családról való gondoskodás dimenziójára, s ebben az értelemben hatalmas életkudarc. Nem kétséges, hogy a végső csatát ki nyerte meg, Leopold vagy Wolfgang. Az igénytelen művek megírását még megélhetésből sem vállaló Mozart (apja állandóan figyelmezteti, hogy szerezzen egyszerűbb darabokat) az utolsó évben "hajlandó operát komponálni egy újsütetű színházi truppnak, amely eladdig főleg bohózatokkal és olcsó látványosságokkal tüntette ki magát, s hírnevét nem épp emelkedett nyelven előadott, csiricsáré színpadi előadásokkal szerezte; kihasználja a közízlés számára a szabadkőműves szertartások egzotikus vonzerejét; hízelgő portrét fest egy kegyes császárról, (...) még abba is belemegy, hogy négerként Requiemet írjon egy hiú grófnak, aminél jobban egy büszke zeneszerző végképp nem alázhatja meg magát".
Park Könyvkiadó, 2006, 735 oldal, 7900 Ft
