„Meglett Olaszország, de nincsenek olaszok”, ahogy a Risorgimento egyik keserűen józan államférfija, Massimo d’Azeglio megállapította, s vele együtt tömegek szemlélték elégedetlenül az évszázados vágyálom megvalósulását, amely magasztos eszmék helyett a korrupció új, emeltebb szintjét, valódi népképviselet helyett a koalíciókötések praktikus, de elvtelen római rendszerét (Trasformismo), nagyhatalmi státusz és birodalomépítés helyett pedig csupán mellékszereplői helyet és nemzetközi kudarcokat hozott Itália számára. A honi reményvesztés azután milliókat indított Amerika felé, egy királlyal (Umberto) merénylet végzett, s hiába volt a régi vágású liberalizmus számos üdvös kormányzati törekvése, a rendszert jobb- és balszélről egyaránt rengetegen kívánták a pokolba. Az I. világháború, közelebbről a volt szövetségeseivel szembeforduló Olaszország „szent egoizmusa” csak pillanatokra feledtette e rendszerszintű problémákat, s mire a győztes hatalmak vezetői 1919-ben Párizsban összegyűltek, az olasz miniszterelnök, Orlando már valósággal sírni tudott volna – és sírt is, Clemenceau-ék megrökönyödésére.
Itt és ilyen előzmények nyomában indult a renegát szocialista és büszke frontharcos, az uszító lapszerkesztő és tömegszónok, vagyis Benito Mussolini valóságátformáló kísérlete: a fasizmus, amely egyszerre ígérte a szocialista/bolsevik forradalom esélyének fölszámolását, Olaszország birodalommá emelését meg a d’Azeglio és mások által hiányolt olaszok megteremtését. Több mint két évtized jutott a fasiszta kísérlet számára, s a 2015-ben elhunyt kiváló brit történész, Christopher Duggan e korszak benső, bizalmas történetét tárja elénk eredetileg 2012-ben megjelentetett munkájában.
Duggan könyvének különlegessége, hogy Mussolini korát elsődlegesen naplók, a Duce különböző titkárságaira beérkező levelek, titkosrendőri jelentések és visszaemlékezések szövegeinek segítségével rekonstruálja. Olyan megszólalók hangját és egyszersmind alakját-életútját idézi tehát ez a munka, akik testközelből tapasztalták meg a fasizmus hatalomra jutását, a rendszer kiépülését, megszilárdulását és végső kudarcát, s mindennek középpontjában Mussolini kultuszának terebélyesedését. E hangok megidézése egyrészt a rendszer alapvető elfogadását (és a megelőző szisztéma megvetését), másrészt szinte az utolsó pillanatokig Mussolini személyének a rendszer fölé emelését jelzik, ami azzal együtt is roppant informatív a történeti vizsgálódás számára, hogy – mint azt maga Duggan is többször jelzi – e források mondandóját és hangvételét erősen befolyásolta az igazodás szándéka, illetve kényszere.
Épp ez az általános igazodási attitűd, az eltűrés, az elfogadás és az aktív támogatás képletei teszik az adott korszak vizsgálatán túl is oly érdekessé Duggan okos könyvét. Mert ha a valóságot a legtöbbször sikertelenül is próbálták az igájukba hajtani a fasiszták, azért a társadalom egészének, de legalábbis a nyilvános létezésnek és véleményformálásnak a rendszabályozása hatékonyan megvalósult. Két évtized alatt nagyjából hozzáidomultak a rendszerhez a megfogalmazható gondolatok, a világra vonatkozó általános elképzelések és a kiélhető személyes ambíciók, s ahogy azt 1939-ben egy fiatal író, Franco Fortini megfogalmazta: „Ha [a fasizmus] holnap megbukna, és nekünk, fiataloknak kellene újjáépítenünk Olaszországot, nem tudnánk, mit akarunk.”
Duggan határozottan vitába száll azzal a korábban elterjedt és máig létező koncepcióval, mely szerint az úgymond „hagyományos” olasz tulajdonságok (mint amilyennek a mély individualizmust és a kételkedés erős hajlamát szokás tekinteni), valamint az ugyancsak tradicionális kötődések (család, katolikus egyház) a gyakorlatban ellenálltak a fasiszta penetrációnak. Ahogy azt a fiatal Aldo Moro vélte: a fasizmus „nem zavarta meg az eszmék hagyományos és bevett áramait, az életmódot; nem fojtotta el az emberi méltóság, a szellemi és politikai szabadság vezérelvét”. Duggan forrásai jórészt ennek az ellenkezőjét jelzik, s innen nézvést a magyar olvasó számára különösen ismerős lehet a kötet utolsó része: az utólag ellenállóvá átforduló tömegek melldöngető és a múltat elhazudó, s ezúttal a katolikus egyházat és a kommunista pártot is magába foglaló örök népfrontja (szép olasz kifejezéssel: „eroi della sesta giornata”, azaz a hatodik nap hősei), valamint a Duce iránti nosztalgiát dédelgetők máig virulens jelenléte.
Duggan könyve azt is meggyőzően bizonyítja, hogy a fasizmus legnagyobb, sőt jószerint egyetlen igazi sikerét nem a pontosabb vonatközlekedés megteremtése, de még csak nem is a „római köszöntés” bevezetése, hanem Mussolini személyi kultuszának terjesztése jelentette. E kultusz létrejöttéhez nyilvánvalóan szükség volt a Duce ma már vajmi nehezen érzékelhető személyes kisugárzására, de ennél sokkal fontosabb tényezőnek bizonyult a fasizmus eredendő programnélkülisége és gyorsan bekövetkező mozgalmi kiüresedése. Ezek tátongó helyére ugyanis csak a vezérkultusz volt betolható, s a Duce körüli imádat gerjesztésében a párt- és kormánypropaganda mellett nemcsak haszonleső privát tollnokok vagy épp katolikus szerzetesek fáradoztak, de ezt a kultuszt erősítette – paradox módon – az az általános és oly jól megalapozott történelmi bizalmatlanság is, amelyet az olasz nép minden kormánnyal és hatósággal szemben táplált. Az oltalomkeresők így a „jó király” hálás szerepét osztották ki Mussolinire, akit rendre szembeállítottak a korrupt helyi és országos fasiszta hatalmasságok, vagyis a „rossz tanácsadók” seregével. Így vált a Duce egyesek számára „nemcsak Olaszország, hanem az egész univerzum nagy őrangyalává”, s ezt a torz bálványt annál nehezebb volt kinek-kinek önmagában ledönteni, minél nyilvánvalóbbá vált a két évtizedes rendszer katasztrófája és pusztító üressége.
Fordította: Tábori Zoltán. Park, 2016, 564 oldal, 4990 Ft
