A még a kilencvenes évek végére datálható, de jóval korábbi eredményekre épülő boom révén többet tudunk világunkról, mint azelőtt bármikor is sejteni mertük volna. Ugyanakkor a sok-sok forradalmi gondolat még nem állt össze egy új világképpé: mondhatni, az asztrofizika kopernikuszi fordulata nyomán most egy Newtonra várunk, aki mindezt egységes fizikai keretbe foglalja.
Richard Panek, a kiváló tudományos ismeretterjesztő és jó tollú szerző interjúk százait készítette el, és ezekből szépen feltárult előtte egy nemes versengés, melynek nyomán mindkét konkurens csapat szinte egyszerre csapott a célba. A laikus közönség számára talán nem is tűnik oly forradalminak a tudományos program: "mindössze" azt kellett igazolniuk, hogy a világegyetemünk nem egyszerűen tágul, de gyorsulva tágul. Ezek szerint világunk hipotetikus kezdete, az ősrobbanás nyomán szétszóródott anyagfélék és a belőlük felépülő, számunkra látható objektumok, így a galaxisok és az azokban található csillagok (közöttük az időről időre fellángoló szupernóvák) egyre növekvő ütemben távolodnak egymástól. Nem véletlenül emlegetjük a szupernóvákat, hiszen eme speciális, eredetileg afféle kozmikus parazita párkapcsolatban élő, idővel magukat puffadásig zabáló és kipukkadó csillagfélék (közülük is az úgynevezett Ia típusúak) amolyan űrbéli világítótoronyként avagy sztenderd gyertyaként szolgálnak. Mivel sorsuk, paramétereik és kialakulási mechanizmusuk oly hasonló egymáshoz, tömegük és abszolút fényességük (no és a mozgásukból adódó Doppler-effektus, színképük vöröseltolódása) ismeretében kozmikus helyzetük és sebességük is meghatározható - amit nem lehet eléggé értékelni ebben az útjelzőket, GPS-t és csillagközi traffipaxokat nélkülöző világban.
Csakhogy a világegyetem gyorsuló tágulásának és néhány más, korábbi, még a hatvanas évekből datálódó felfedezésnek (például a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás és ennek részlegesen egyenlőtlen eloszlása, anizotrópiája - amivel Panek könyve is kezdődik) akadnak másfajta, mondjuk, kozmológiai következményei is: világunk egészen biztosan nem úgy néz ki, ahogy azt korábban elképzeltük. A 4% univerzum többek között erről a revelációról szól: ahogy folyamatosan nyilvánvalóvá válik, hogy az anyagféle, amit mi ekként ismerünk (s amibe beleszámoltuk azt is, amit a közember nem is tart voltaképpeni anyagnak, de a mi műszereinkkel még detektálható), voltaképpen az univerzumnak alig 4 százalékát teszi ki. Emellett még lennie kell ott vagy 23 százalék sötét anyagnak és 73 százalék úgynevezett sötét energiának is - ezek nélkül ugyanis nem úgy működne a világegyetem, ahogy a szerző által górcső alá vett, szinte személyükben is a mikroszkóp tárgylencséjére kerülő tudósok modelljei és mérései sugallják. Márpedig e rejtélyes entitások nem azért sötétek, mert valamiféle démoni tükröződik bennük, s nem is azért, amiért a fekete lyukat hívjuk ekként (utóbbinak ugyanis konkrét fizikai oka van). Sokkal inkább azért, mert fogalmunk sincs a mibenlétükről - viszont szükségünk van rájuk ahhoz, hogy egyben maradjon az univerzumról alkotott képünk. S ez az egyik legmeghökkentőbb epizód Panek amúgy lenyűgöző dokudrámájában: valahogy ismét visszatértünk a fluidumok és flogiszton tudománytörténeti purgatóriumába - olyan fogalmakkal vagyunk kénytelenek operálni, melyeket remélhetőleg és mihamarabb sokkal kezelhetőbbek váltanak fel, de a tudomány sajnos addig sem tudja nélkülözni őket.
Még azt mondják, hogy a tudomány története nem egy kész regény - hát igenis, vannak olyan epizódjai, melyekből regényt, sőt filmforgatókönyvet is lehetne írni. Igazából talán ez utóbbi volna az igazi nyerő opció: a végtelenbe vesző - csillagok, világító gázködök által csak ritkásan bevilágított - sűrű sötétség, benne az egyre gyorsabban távolodó galaxisokkal: ez rögvest filmvászonra kívánkozik!
Fordította: Bujna Balázs, Scolar, 2013, 366 oldal, 3750 Ft
