A pályája kezdetén lévő történész úgy tűnhetett fel a Vajdaság bölcs, liberális magyar írójának, mint a kritikai történetírói iskola képviselője, aki számot vet a bénító hazugságokkal és önáltatásokkal, a tehetetlenséget leplező nemzetieskedő mitologémákkal. Végső soron igaza volt, ezt bizonyítja Ablonczy nagyszerű új könyve is, bár a helyzet azért valamivel bonyolultabb. A szerző ugyanis nem kíván végképp kiszabadulni a hagyományok fogságából, rájuk bizonyítván elfogultságukat, részlegességüket, szűklátókörűségüket. Úgy akarja őket felülvizsgálni, gyökerükig hatolni és alkalomadtán valóban elvetni, hogy pontosan tudja, és gyakran nyomatékosítja is, ezek az ő hagyományai, amelyek vonzalmait alakították, ízlését nevelték, és persze nagymértékben befolyásolták érdeklődését: a trianoni döntés körülményeinek vizsgálatát, a Felvidék és Erdély iránti vonzódást. Erdély szerepe a magyar kulturális-történeti emlékezetben evidenssé teszi a szerző számára, hogy saját története is az, amelyet könyvében elbeszél, és a legkevésbé sem kíván úgy tenni, mintha mindezzel nem volna tisztában, sőt még a családtörténeti vonatkozásokat is hangsúlyozza, ami becsületes és vonzó eljárás, és az olvasmányosságnak sem árt. A visszatért Erdély legnagyobb erénye ugyanis, hogy két célt is kitűzött maga elé, egyszerre önálló, összefoglaló és az alaposabb részkutatásokat és összegzéseket előkészítő kutatás, másrészt remekül elvégzett ismeretterjesztés is. Ablonczy mindenesetre alkatában tradicionalista történész, ugyanakkor éppen alkati becsületessége és szakmai alázata fordítja gyakran szembe saját hagyományaival.
Tradicionalista annyiban is, hogy nem szereti az olyan álfelvilágosult magyarázatokat, amelyek történelem feletti elvárásaikkal és ítéleteikkel makacsul megtagadnak minden megértést a saját helyzetük és neveltetésük, szokásrendjük által erősen befolyásolt történeti aktorokkal, végső soron pedig épp azt teszik lehetetlenné, amire állítólag törekszenek: a múlt felmérését, átlátását és az "erkölcsi tanulságok" levonását. Mindez a könyvben nemcsak evidens módszertani előfeltevés, hanem a munka ethosza is egyben. A címválasztást is ez indokolja: "a visszatért jelző nyilvánvalóan nem fedi a történeti valóságot - ahogy nem fedi a döntés, döntőbíráskodás, a diktátum, a visszacsatolás és a területrablás sem. Magyarország lakosságának többsége azonban vélhetően úgy gondolta, hogy nem a nagyhatalmi kényszer, az európai politika alakulása hozta vissza az elveszített területek egy részét, hanem valamiféle felsőbb akarat: a második bécsi döntéssel a természet rendje állt vissza. Nem lehet elvitatni tőlük - köztük családtagjaimtól - ezt az érzést, ezért döntöttem e cím mellett".
A könyv az 1940-től 44-ig tartó "kis magyar világ" monografikus feldolgozása, amely ezeket az éveket egy homogén nemzeti tér megteremtésének kísérleteként érti, amelynek része egy nagy infrastrukturális, ipari, mezőgazdasági modernizációs terv, amely az idő hiánya és a háborús körülmények miatt csak részben mehetett végbe, noha a lehetőségekhez képest hatalmas költségvetési forrásokat mozgatott meg. Része továbbá egy, a román nemzetiséget, ha nem is ellehetetlenítő, de visszaszorító politika, melynek bázisa az ezeréves Szent István-i állameszme, szóval a régi államnacionalizmus folytatása és a kultúrfölény erre alapozott hite volt. A magyar közigazgatás elvárta a román nemzetiségtől, hogy lojális legyen ezzel az állameszmével. A könyv példák sorával igazolja, hogy leginkább a helyi hatalom döntésein múlt, hogy ez a mindennapi ügyintézés szintjén meglehetősen homályos elvárás milyen mértékű és milyen természetű diszkriminációt eredményezett. A nemzeti tér megteremtésének kísérlete az iparengedélyek kiadásától a szimbolikus térfoglalás nemritkán nevetségessé váló kísérletéig terjedt. A politikai közbeszédből szinte teljesen hiányzó "kettős könyvelés" bevezetése a könyv egyik legfontosabb ismeretterjesztő tette, úgy szembesít e négy év történetével, előzményeivel és következményeivel, hogy belátjuk, nagyon nehéz precízen elválasztani a jogos igényeket az elfogadhatatlan kisajátító törekvésektől, a kulturális identitást megőrző és modernizációs erőfeszítéseket a tragédiákhoz vezető, kultúrákat és népcsoportokat megsemmisítő döntésektől. A "homogén nemzeti tér" kialakítására tett erőfeszítések gyakran komikusak voltak, amikor hétköznapi viszályok, kiszorítósdik, haszonleső pitiánerségek kerültek nemzetiesítő dimenziókba: Wass Albert például arra is képes volt, hogy a birtokait érintő autóbuszjárattal kapcsolatos kifogásait a szórványmagyarság problémáira hivatkozva próbálja kezeltetni, szépen illusztrálva a tételt, hogy a nacionalizmus némely formája nem más, mint kollektívvé dagasztott önszeretet.
Ablonczy könyvének legnagyszerűbb részei, ahol megmutatja, hogyan alakult ki - részben az Erdély politikai mellőzését követő lelkifurdalásból, a visszatérés utáni turisztikai propagandából, az útikönyvek beállításai nyomán - az "autentikus, voltaképpeni", "az örök magyar" Erdélynek a magyar közvéleményben máig is élő képe, amely természetesen utólagos és meglehetősen kései konstrukció. Ez egyúttal talán az egyik legkomolyabb akadálya a roppant sokszínű és jóval kevésbé sztereotipizálható Erdély iránti érdeklődésnek. Az erdélyi tér képzete is nagymértékben ekkor alakul ki mai formájában Ablonczy meggyőző érvelése szerint. A korabeli magyarországi középosztály képviselői közül is sokan csalódtak a beszámolók tanúságai szerint, amikor visszatért véreik nem kívántak megfelelni a velük szemben támasztott romantikus-sztereotip elvárásoknak. Kós Károlynak egy budapesti hivatal kívánta például makacsul megmondani, milyen az igazi "népi" építészet. A történet arra is szépen rávilágít, mi a legelviselhetetlenebb a nemzetieskedő homogenizálási törekvésekben: szükségképpen fordulnak a sokszínű nemzeti hagyományok ellen, válnak emberellenességük mellett nemzetellenessé. Ablonczy épp azért ellenfele az ilyen törekvéseknek, mert tradicionalista, fájdalmasnak találja a közösségeikkel eltűnő hagyományok vesztét. Mélyen átérzi a szórványmagyarság közösségeinek veszélyeztetettségét, de megmutatja, hogy hogyan alakultak ki ebből az érzelemből az etnikai homogenizáció igényét szolgáló szörnyű ki- és betelepítési tervek.
Az erőszakos egyneműsítés némelykor magyarokkal szembeni erőszakba torkollik: a gyanús, nem eléggé "magyaros" vallású magyar görög katolikusokra nehezedő, változó intenzitású nyomásnak köszönhetően körülbelül húszezer magyar érezte jobbnak a "kis magyar világ" idején, ha elhagyja hitét - voltak, akik azt tervezték, hogy Dél-Erdélybe távoznak. Ugyanakkor például - és ennek jelentőségét aligha lehet túlhangsúlyozni - a magyar kulturális identitás intézményes közvetítéséhez majdhogynem máig hatóan járult hozzá ez az időszak: "a különböző visszásságok ellenére az ebben a négy évben végzett magyar középiskolások, tanítóképzősök azonban fontos utánpótlást jelentettek a magyar értelmiségnek az elkövetkező évtizedekben".
A legpusztítóbb következmény azonban Észak-Erdély többnyire magyar kultúrájú zsidóságának (a mindennapok életgyakorlatától a magaskultúráig érő terjedelmében értve a kifejezést) lassú kirablása, majd villámgyors, szervezett elpusztítása volt, ennek az eseménysornak különböző fázisaira a könyv állandóan, szinte önkínzó fájdalommal tér vissza. A humanista mellett a kultúrnacionalista önkínzó fájdalmával is, aki a magyar kulturális közösség (kultúrateremtő és -fogyasztó középosztály, magyar szokások és életformák) irtózatos és pótolhatatlan veszteségét gyászolja - megrendülten és megrendítően.
Ezzel nagyjából kész is a leltár, már csak a végső konklúzió hiányzik számos erdélyi tradíció, egyáltalán a sokszínű Erdély hagyományának alighanem végleges eltűnéséről: "A románságnak végül részben sikerült e nemzeti tér megteremtése: Erdélyből eltűntek a zsidók és a németek, a magyarok aránya pedig tragikusan összezsugorodott".
Miközben a szerző finom arányérzékkel kerüli a pátoszt, a didaxist és a "tudatformálás" igényének önhitt aktivizmusát, mégiscsak sikerül számos, különféle irányba egyszerre megértést ébresztő, komoly, súlyos és - mi tagadás - végtelenül szomorú írással hozzájárulnia úgymond nemzeti önismeretünkhöz. Ez azért valamelyest mégiscsak vigasztaló.
Jaffa, 2011, 280 oldal, 3150 Ft
