Tudós volt és szabadsághős. Litván Györgyöt ugyanaz a szellemi igényesség és emberi derekasság tette a huszadik századi magyar történelem egyik legkiválóbb kutatójává, mint 1956 imponálóan bátor hősévé. Pózolás és pipiskedés nélkül is meglátszott rajta, hogy nagy ember.
*
Igen, ő volt az a fiatalember, aki a nyilvánosság előtt elsőként szólította fel lemondásra Rákosi Mátyást. A huszonhét éves Litván György ezzel az elhíresült tettével szerzett magának helyet a köztudatban és a legújabb kori magyar történelemben, s még a jelenet Schillert idéző hatásossága vagy épp obligát közhellyé alakulása sem tompíthatja el egészséges arányérzékünket: azon az 1956-os angyalföldi kerületi pártaktíván Litván György valóban szinte példa nélküli személyes bátorságról tett tanúbizonyságot. Személyes bátorságról és tartásról, mely erényeket később is számos alkalommal állt módjában kamatoztatni: a Petőfi Kör vitái, az 1956-os forradalom, majd a forradalom utóvédharcai során, utóbb vádlottként, illetve elítéltként. A börtönben, ahol amúgy fölöttébb jó társaság vette őt körül, hiszen a pszichológus Mérei Ferencet (a Papát), Kosáry Domokost vagy Bibó Istvánt is a környezetében tudhatta, négy hosszú esztendőt töltött, s 1962-es szabadulása után is csak lassanként térhetett vissza a történettudomány gondosan felügyelt berkeibe.
Közéleti szereplése és raboskodása azonban nemhogy eltávolította volna történettudósi kutatásainak tárgykörétől, hanem éppenséggel életpályájával szép, mondhatni mintaszerű egységbe foglalta. Litván György ugyanis bízvást a huszadik századi magyar progresszió legjobb ismerője volt, aki hosszú évtizedeken át kutatta a századelő megújulást ígérő szellemi mozgalmait, a művészeteket és a társadalomtudományokat átfogó értelmiségi ellenkultúrát, a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás összebékítésének programjait. Ezeknek a bátor kísérleteknek a folytatását, remény szerinti betetőzését ismerte fel Litván György az 1956-os eseményekben, hogy azután egész hátralévő életében tetteivel és eszméivel megingás nélkül saját, választott értelmiségi hőseihez igazodjon. A szocializmus moralistájához, a tudós Szabó Ervinhez, a szittya förgeteggel dacoló Jászi Oszkárhoz (és Ady Endréhez) s mindazokhoz, akik ezt a már-már végérvényesen sárba szakadt országot szabaddá és igazságossá vagy legalább szabadabbá és igazságosabbá kívánták tenni. A századelő szemkápráztatóan mozgalmas korszakának, illetve az epocha baloldali és radikális főszereplőinek szentelt munkái megjelenésük óta magisztrális alapműveknek számítanak. Így 1974-es Szabó Ervin-életrajza, 2003-as Jászi-monográfiája, a "haza és haladás" század eleji problematikáját lucidus módon áttekintő nagyesszéje (Magyar gondolat - szabad gondolat, 1978) s megannyi forrásközlése nyilvánvalóan a magyar történetírás legnívósabb vonulatához soroltatnak.
Litván György ezekhez a fentebb említett életutakhoz és eszmékhez mérte az 1956-os forradalmat, s mocsoktalan tisztaságában és emberi nagyságában velük rokonította a már rabtársként is becsült, s utóbb történeti művekben is tárgyalt Bibó Istvánt (de részben önnön perének elsőrendű vádlottját, Mérei Ferencet is). Ennek a meggyőződésnek, ennek az elköteleződésnek a révén vált Litván Györgyből az illegálisan össze-összejáró, a forradalom emlékét ápoló, törekvéseit pedig lehetőség szerint életben tartó volt ötvenhatosok egyik vezéralakja, társaságszervező kulcsfigurája. A hetvenes-nyolcvanas évek összejövetelei idővel egyszersmind a formálódó demokratikus ellenzék gyűlhelyeivé is váltak, s így a rendszerváltás közeledtével Litván György - összhangban egész addigi pályafutásával - újra közéleti szerepet vállalt. Az 1988-ban megalakuló Történelmi Igazság-tétel Bizottság egyik alapító tagja volt, közremunkált a modern magyar szabadelvűség párttá alakulásában, s 1991-ben döntő részben ő hívta életre az 1956-os Intézetet, melynek első igazgatója ugyancsak ő lett.
Életének utolsó másfél évtizedében szinte változatlan intenzitással kutatta és népszerűsítette 1956 meg 1918 történetét (és előtörténetét), hogy a "két október" elképzeléseit és tévútjait, döntéseit és kényszerpályáit mind több részletében megismerhesse a történészszakma, valamint a széles közvélemény. Mint tudós és kikezdhetetlenül tisztességes ember érthető módon el kívánta oszlatni a mindkét forradalom körül támadt nemtelen nézeteket, s alighanem fájdalmas elégületlenséggel tapasztalta e balhitek vál-tozatlan burjánzását. Halálával a hazai történészcéh egyik legjelesebb mestere, s az 1956-os tradíció gáncstalanul nemes képviselője távozott. Litván György nevét most már végérvényesen odabiggyeszthetjük saját választott hőseinek, a huszadik századi magyar progreszszió, a demokratikus Magyarország megálmodóinak és megteremtőinek illusztris névsorához.
