Már nagyfiú voltam, de szívesen belehallgattam édesapám A hetvenhét jó gyerek című meseimprovizációiba. Csak sejtem, miért voltak ilyen sokan. Talán a rosszaság ellensúlyaként, a 77 meg holtbiztos meseszám. Hogy kinek a rajzaiban látnám viszont örömest a kiváló kölyköket? Olyan illusztrátor, aki nélkülözi a karakterizálóképességet és figuráit azonos eszközökkel, mindig egyformára rajzolja, szóba sem jöhetne - mint például a száz könyvön is túljutott, népszerű Füzesi Zsuzsa. "Egyedi stílusa, bármely könyvhöz rajzol is, mindig felismerhető" - írja róla a kiadóját reklámozó szórólap. Persze, hiszen ontja őket, gyerek, nyuszi, kisegér, kiskutya mind azonos ábrázatú a lapokon. A gyermekek szőkék és kék szeműek, a szájuk folyton nyitva, mint az éhes madárfiókáknak, és apró fehér foguk milliméterre azonos módon villan elő, mindegy, hogy Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc vagy kortárs írók műveihez készülnek a hősök - mintha egy folytatásos képregény szereplői volnának.
A művésznőnél a táj, a környezet is tipizált: az ég színe mindenhol ugyanaz a vizeskék, a felhők vattapamacsok, a növények ábrázolásához néhány sárgászöld tónusnál többet sohasem használ. A fűben elszórt virágok beazonosíthatatlan teremtményei a jóistennek. Sárga közepük van és húsos művirágszirmaik, a levelek teljes felületüket a néző felé fordítják.
Hogy a szülők megveszik és a kicsik kedvelik e könyveket, semmit sem jelent. Mindez csak annak bizonyítéka, hogy
sikerült lerombolni
egy nagy grafikusgeneráció törekvését: azt, hogy az illusztráció ne csak kipróbált képi elemek ismétléseinek sorozata legyen, hanem rajzművészet is.
Henzelmann Emma, Kass János, Réber László, Reich Károly, Würtz Ádám, Szecskó Tamás, Zórád Ernő sajnos már nem rajzol a gyerekeknek (bár régi könyveik újra meg-megjelennek). Az utánuk maradt űrbe furakodott be egy csapat "pingáló" asszony (Füzesi Zsuzsa, Radványi Zsuzsa, Szunyoghy Viktória, Csapó Judit, Pállay Szilvia), akik ontják az édeskés instantillusztrációt. Hasonló stílusban munkálkodnak a külföldi kollégák is - szörnyű bájolgás folyik. A hazai illusztrátor-középgeneráció kiszorult a terepről.
1994-ben megalakult a Magyar Illusztrátorok Társasága. A kulturális érdekvédelmi szervezet összefogja a kiemelkedő művészi kvalitást produkáló illusztrátorokat, őrzi a szakma több évszázados hagyományait, fellép rangjának elismeréséért, megbecsüléséért, s kezdettől fogva reprezentatív külföldi és hazai kiállításokon demonstrálja létét.
Mindez dicséretes szervezőmunka eredménye, de a falakra kiakasztott grafikák légüres térben lógnak. A kapcsolattartás a kiadókkal, az illusztrátorok menedzselése nem célja a szervezetnek, a hétköznapi gondok a tagságra maradnak. Azt gondolom, hogy a művészek már rég túl vannak azon az örömön, hogy néhány rajzuk szerepel egy-egy tárlaton. Jól jellemzi a helyzetet, hogy az illusztrátorok elnöke, Sárkány Győző 1999-ben így zárta a társaság katalógusának bevezetőjét: "Étagjai pedig bíznak abban, hogy mindig lesznek - ha kevesen is - olyan kiadók, akik velük együtt igazi értéket akarnak létrehozni a könyvek révén." A változtatáshoz stratégiának ez kevés. A műfaj szakmai rangjának elismertetéséhez színvonalas könyvek tucatjainak kellene megszületnie abban a szellemi, üzleti közegben, amelynek émelyítően tarka termékeit a könyvesboltok polcain megtaláljuk.
Könnyen gondolhatnánk, hogy az eredendő bűn az uniformizált bárgyúság megteremtésében Walt Disneyé. Könyvek sokaságában láthatjuk állandóan vigyorgó, közismert teremtményeit. Rajzfilmhez tervezett figuráihoz kénytelen volt egyszerű,
kontúrvonalas képeket
készíteni, hogy a fázisok ezrei egyformák lehessenek. Emberi és állati tulajdonságokkal felruházott hősei, színészi eszközeik nem lévén, kevéssé bonyolult jellemek. (A korabeli szórakoztató film sem igényelte még a komplikált személyiségeket.) A Disney-stúdióban kimunkált festői részletek, melyekkel a ruhákat, tárgyakat, a környezetet jellemezték, hozzásegítették a nézőt, hogy a mesterséges látványt valódiként érzékelhesse a vásznon. Az átlagos vizuális képzelőerővel felidézhető fantáziaképek összetettségét a Disney teremtette naturális világ nem múlta felül. Hősei: Mickey egér, Donald kacsa, Pluto kutya, Hófehérke és a törpék, Bambi, Dumbo nyomtatott kiadványokban, képregényekben is megjelentek. Tarka oldalaik: kimerevített filmjelenetek, fázisrajzok - nem illusztrációk. A Disney-figurák az animáció popsztárjai: éppúgy a filmkészítő "celluloidlelkének" megtestesülései, mint a poptotemek (Michael Jackson, Madonna, Eminem) strapásan felépített egói. Az ezredfordulós rajzfilmbe azonban már inkább a Simpson család, a Pokemonok és a South Park lököttjei valók.
Mégis, a Disney-féle valóságábrázolás gépies utánzása - megszületésük art deco, hollywoodi-rokokó környezetétől időben eltávolodva - az, ami lehetetlenné teszi a mai gyerekek fantáziavilágának fejlődését. Nem Disney lényei az elviselhetetlenek, hanem az utánzataik. Az epigon előadásmód historikus mesevilágot imitál (egyébként Disney is változik az időben, bár foglya saját hagyományainak), megnehezíti a művészileg hiteles mai illusztrációk megértését és érvényesülését, s megakadályozza a kicsiket abban, hogy ne vizuális sémákban ábrándozzanak, "örök értéknek" gondolt giccseket lássanak. Elvárható lenne a kiadóktól, hogy ne közhelyekkel etessék őket.
A Disney szemléletét követő hazai animátorok között a rajzfilmes Dargay Attila és a bábfilmes Foky Ottó a legismertebb. Dargay munkája, Fekete István kisrókájának, Vuknak a megteremtése, bár nem hollywoodi körülmények között készült, méltó az amerikai produkciókhoz. Miközben Disney fázisrajzolóinak serege képes volt arra, hogy az egész estés nagyfilmekben megmozduló szereplők árnyékát is létrehozza, addig szegény Vuk csak "csúszkál" a háttérképek fölött, de varázslatos lénye feledteti mindezt. Dargay sok gyerekkönyv-illusztrációt is készített. Foky Ottó találékony anyagfelhasználású, modernista plasztikai értékeket létrehozó bábfigurái szintén az előd szellemiségéhez kötődnek, de magyarosak. Mekk mester, a Tévémaci, Misi mókus, Makk Marci könyvekben élt tovább.
A filmesek illusztrátori munkássága, az adaptációk elkészítése és a nagy kedvvel dolgozó karikaturisták aktivitása is szélesítette a gyerekkönyvkínálatot. A legjobb karikaturisták nemcsak nevetséges pofákat, hanem teljes világot teremtettek. Sajdik Ferenc kelekótya figurái, Dallos Jenő neurotikus tekintetű lényei jól kidolgozott fazonok, mégis mintha csak kirándulni indultak volna a vicclapokból a Móra kiadóba. A kiváló Hegedűs István (hihi) temperamentumos rajzstílusa a szakmai ábrák megjelenítésére is alkalmas volt. Szintén a karikatúra világából indult Réber László, aki a Gerald Durrell és Janikovszky Éva prózájához kidolgozott rejtelmes, minimalista, hieroglifaszerű rajzstílusa eredményeképpen vált klasszikussá.
A magyar gyermekkönyv-illusztráció nagymesterei az 1960-as, 70-es években alapozták meg munkásságukkal máig tartó hírnevüket. A huszadik század elején művelt naturális illusztráción túljutó, a picassói rajzkultúrára építő generáció, Reich Károly, Kass János, Würtz Ádám számára a könyvmédium egyenértékű volt a kiállítóterem falával. 'k azok a művészek, akik képesek voltak különböző korosztályok szellemi szintjének megfelelően változtatni az irodalmi alapanyag tükrözésének rajzi módszerein. A legkisebbek számára az óvodáskori gyerekfirkák látványvilágát, színeit idézték, a kisiskolásoknak a felismerhető
emberi karakterek
megformálásával emelték be a valóságot a könyvek lapjaira, a felnőtteknek pedig a művészi hivatáson alapuló, a kortárs tendenciákkal szinkronban lévő kvalitásaik megmutatása volt az ajándék.
Nehezen felülmúlható Reich Károly Kormos István verses meséihez készített medvebocsa, Vackor, de rajta kívül is százával szülte állatfiguráit, melyek ártatlan báját egyszerű eszközökkel, az antropomorfizáló hazugságot elkerülve alkotta meg. Móra Ferenc életművét és a Pál utcai fiúkat senki sem fogja egyhamar olyan hitelesen megörökíteni, mint ő. Karinthy szavakban megteremtett kamasz diákjait Kass János láttatta a Tanár úr, kérem történeteiben. Arany János Toldiját modernista kompozíciókkal illusztrálta, akárcsak több száz mesét és verset. Még saját betűtípust is kidolgozott a borító szövegeihez. Az illusztráló művészek státusa sosem volt olyan erős, mint azokban az években.
1968-ban mutatták be a mozik a Beatles egész estés rajzfilmjét, a Sárga tengeralattjárót. A német Heinz Edelmann tervezte, akinek sikerült megjelenítenie a beatzenét a szecesszió, a pop-art, az op-art, a pszichedélikus underground és a hippivilág színeiből, formáiból kevert eszköztárával. Új, eklektikus stílust teremtett, és alapjaiban kavarta fel a kortárs rajzművészet "vegytiszta" világát.
Idehaza a rajzművészet finom illemtanát Edelmann követőjeként 1972-ben Bányai István Grimm Méhkirálynő című vékony mesefüzetéhez készített illusztrációi ingatták meg. Szürreális színei,
álomképszerű
figurái, képregénybe, filmbe illő kompozíciói egy új kezdetet sejtettek. Néhány könyv és plakát (pl. Sándor Pál: Szabadíts meg a gonosztól, 1978) elkészítését követően azonban disszidált - nagy űrt hagyott maga után. Remek kortársainak (Felvidéki András, Helényi Tibor, Vida Győző, Kiss István, Nagyvári László, Békés Rozi), akik szintén kiváló ízlésű grafikusok, nem sikerült az őrségváltás. Hogy ennek az erőteljes generációnak az aktivitása mit eredményezhetett volna, már nem derül ki, a "gyerekillusztráció" a szabadpiac berontása előtt elherdálta a szervezetileg, művészileg lehetséges pozícióit.
Nagy reménysége volt a magyar grafikának a 80-as években Balogh Péter. Balogh új-szecessziós felfogásban rajzolt, főleg állatszereplős történeteket, stílszerűen illusztrálta Tolsztoj meséit, Mészöly Miklóst, Kipling Riki-Tiki-Tévijét és sok egyebet. Jószerivel ő volt az egyetlen fiatal művész, aki egyik könyvet készítette a másik után. Páratlan rajztudással bírt, ilyen kimunkált eszközöknek talán csak a XIX. századi Zichy Mihály volt birtokában, de sajnálatosan korai halálával reményteljes pályafutása véget ért.
Azután beindult a "fillérekért" megszerezhető külföldi kiadói jogokra épülő licencvállalkozások sora, a "mézédes gügyögés" - bármi áron. A Deák és Társa kiadó mesekönyvében (Bokréta-versek) az alábbi információ olvasható a grafikus neve helyén: "A könyv ábrái a Corell Gallery Magic szoftveréből származnak."
Itt a vége, fuss el véle.
