| 1. Kukorelly Endre: Mind, átjavított, újabb, régiek (Libri, 2014) 99 pont 2. Az évek iszkolása – Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget (Magvető, 2015) 61 pont 3. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló (Jaffa, 2014) 55 pont 4. Márton László: A mi kis köztársaságunk (Kalligram, 2014) 51 pont 5. Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai (Kalligram, 2014) 46 pont 6. Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából (Kalligram, 2015) 45 pont 7–8. Csabai László: Száraz évszak (Magvető, 2014) 40 pont Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík (Európa, 2015) 40 pont 9. Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez (Libri, 2015) 39 pont 10–12. Bognár Péter: A rodológia rövid története (Magvető, 2015) 36 pont G. István László: Repülő szőnyeg (Magvető, 2015) 36 pont Háy János: Hozott lélek (Európa, 2015) 36 pont
Szavazóink: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Fehér Renátó, Gács Anna, Harmath Artemisz, Horváth Györgyi, Jánossy Lajos, Jenei László, kabai lóránt, Kálmán C. György, Kiss Noémi, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Lengyel Imre Zsolt, Faragó Kornélia, Margócsy István, Németh Zoltán, Szűcs Teri, Tarján Tamás, Vári György. A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (jelen esetben tavaly november, vagyis a legutóbbi szavazás óta) magyarul megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva. |
A líra rendszerint a mindenkori lista alsó harmadában tanyázik, Tóth Krisztina Magas labdája volt a legutóbbi olyan verseskötet, amely az élen végzett. Hat évnek kellett eltelnie, hogy ismét verseskönyv, ezúttal Kukorelly Endrétől a Mind, átjavított, újabb, régiek legyen az első helyezett, ráadásul testhosszal.
A hat részre tagolódó kötet Kukorelly verseinek egyszerre válogatott és összegyűjtött kiadása, kettő az egyben. Az Első könyv nem más, mint a Vojtina-redivivus című négyoldalas vers, utána Második könyv címmel egy száz darabból álló, feszes válogatás olvasható kettő kivételével a költő összes eddigi kötetének anyagából, a Harmadik könyv tartalmazza a legújabb verseket, ezután mint Negyedik és Ötödik könyv a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. és a Samunadrág darabjai következnek, hiánytalanul, a Hatodik könyvben pedig a többi kötetnek az első száz közé be nem sorolt, de „kínos-reménytelen”-ként ki sem selejtezett versei jönnek. A kötetet az Írók Boltjában bemutató Farkas Zsolt szerint a pályakezdő Kukorelly kimondottan irodalmiatlan hangon szólalt meg. Ennek a könyvnek az elején mégis egy szinte klasszicizáló ars poetica áll, amelyről Margócsy István azt írta ÉS-beli kritikájában, hogy egy szuszra mutatja be „a hagyomány fenntartásának és radikális megszakításának gesztusát is: benne is vagyok az archaikus hagyományban, folytatom is – miközben végig arról beszélek, hogy e hagyomány, ha archaikusan nézzük, természetesen folytathatatlannak minősül”. Ebben a kötetben az utolsó vers az, amely szinte fokozhatatlanul és folytathatatlanul antipoétikus: még a címében is csak számjegyek vannak meg egy x. Azon a hibát is bármi mással egyenértékű változatként intonáló hangon szól, amely Kukorelly írásainak valóságos védjegye, és amelyet már az első, harminc éve megjelent kötet fülszövege is a „látszólag értékhatárok nélküli kifejezőeszközök”, a „magától értetődőnek ható közlés”, az „evidencia”, az „egyszerűség” és a „száraz naivitás” (nyilván már akkor is: álnaivitás) fogalmaival írt le. (Szavazónk, Németh Zoltán kritikáját lásd: Monumentális töredékek, Magyar Narancs, 2015. április 23.)
Kötöttségek
Farkas Zsoltnak a kötött formákra vonatkozó kérdésére Kukorelly a bemutatón azt felelte: „ha az ember akadályokat épít maga elé a szöveg szervezése közben, annál jobban jár a szöveg, mert pusztán attól, hogy az akadályokat fölszámolja menet közben, ilyen furcsa alakzatok keletkeznek”. Mintha csak listánk másik három verseskönyvéről szólna ez a mondat: Sirokai Mátyás, Bognár Péter és G. István László könyvei ugyanis egyaránt erős megkötések alapján létrejött koncepciókötetek.
Sirokai első kötete, az alanyibb hangokat is megpendítő Pohárutca egy kissé elvont, de a későbbiekhez képest még mindig egészen megfogható város tereibe vezette be az olvasót. A beat tanúinak könyve egy természeti nép viszonyait tette érzékletessé kinyilatkoztatás-szerű prózaversekben, és ugyanez a személyfelettien fennkölt dikció jellemzi A káprázatbeliekhez szövegeit is. A versek „az önmagát formáló hajó mélyén” létrejött „bálnakabin művészi megszólaltatásának nehézségei”-t dokumentálják egy sajátos űrbeli honfoglalás során. Az emelkedett stílusú mondatok sokszor valósággal döndülve záródnak önmagukba, ezért olybá tűnik, mintha itt-ott egymással felcserélhetők lennének, bár a kötet elég karcsú ahhoz, hogy ennek a benyomásnak ne legyen ideje állandósulni. Van ezekben a versekben valami hullámtermészetű, és mintha egy olyan, ragyogásával megsüketítő jövőből lüktetnének visszafelé, ahol például Houellebecq Elemi részecskékjének anyagtalan szabad versei fogantak.
G. István László megkötése a szó legszorosabb értelmében formai: a címével egyebek mellett bizonyára Weöres Rongyszőnyeg című ciklusaira is utaló Repülő szőnyeg kétszázharmincegy, javarészt eléggé különböző versformát tölt meg tartalommal. De míg Weöresnél e hevenyészettnek tűnő darabok első eresztése „Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek” alcímmel jelent meg, addig G. István tudós jegyzetekkel ellátott példatárban prezentálja a görög, latin, provanszál, francia, walesi, perzsa, japán és még ki tudja, milyen versformákat. A weöresi hagyománynak megfelelően azok a darabok látszanak a legsikerültebbnek, amelyekben a tartalom csak alig több mint apropó a formai bravúrhoz, például az olyan trallala-subidubi-csiribiri-hakapeszi formák megszólaltatásához, mint például a szanszkrit „rímes ganavritta heptameter”: „Mire vársz? Nem szól fülemüle, csak a fül cseng, a madárszó hallgat. / Visszhang települ a testbe a tájból: azt hiszi, új teret adhat.”
G. Istvánhoz hasonlóan Bognár Péter is verstanból írta a doktori disszertációját, és ez a fogékonyság áttételesebben, de világosan látszik A rodológia rövid története című kötetén is. Banális példa: a TM-0025/20190716 című vers (a legtöbb cím ilyen) például jobban megnézve mintha a szapphói strófa dekonstruálása volna. A de- és rekonstrukció különben az egész kötetet jellemzi: ennek anyagát a koncepció szerint javarészt a néhai magyarok „rod”-nak nevezett „étertest-szubsztanciái” által kibocsátott jelsorozatok alkotják. Bognár elképesztő merészséggel nyúl a történelemhez, illetve a társadalomhoz, a TM-0003/199921112199921112 című vers például olyan hátborzongató náci rigmus, hogy csak a kötet lapjain van létjogosultsága. (Egy még talán épp idézhető két sor: „Bőrödből majd cipőt varrok, fényeset, / tetves olasz, délvidéki écesek”. Nagyszabású, aprólékosan kidolgozott koncepció, számos frenetikus csúcsteljesítménnyel. Mit mondhatnék még? A hiánypótló kötet használatát rövidítésjegyzék, valamint részletes név- és tárgymutató könnyíti meg. (Kritikánkat lásd a VII. oldalon)
Kitárulkozások
Listáinkon általában túlnyomó többségben van a fikciós elbeszélő próza, most mégis kisebbségbe szorult. Érdekes, hogy Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum immár második beszélgetőkönyve, Az évek iszkolása valamivel több pontot kapott, és lényegesen jobb helyezést ért el, mint korábbi listánkon a nagy kritikai sikernek bizonyult legutóbbi Esterházy-regény. Ami azt illeti, az új könyv kisebb befogadói feladat elé is állítja az olvasót, mint a tavaly megjelent Márk-változat. Ott az Esterházytól merőben szokatlan rövid mondatok rácsai mintha valósággal bezárták volna az olvasót a főhős tudatának térfogatába, míg ebben a könyvben ismét szabadjára van engedve a sokat emlegetett ontológiai derű. Míg a szerzőpáros korábbi beszélgetéskötete inkább írói, szakmai kérdéseket feszegetett, a mostani könyv témái személyesebbek. (Kifogásainkat lásd a XV. oldalon.)
Az évek iszkolásánál is személyesebb könyv Radnóti Miklósné Naplója. A tavaly megszűnt Holmi rendkívül erős utolsó számainak is különleges eseményeit jelentették az ott közölt részletek. A Ferencz Győző és Nagy Zsejke által sajtó alá rendezett két vaskos kötettel az inkább az emlékezés műfajában alkotó és nem is olyan nagyon régen felfedezett Kosztolányiné Harmos Ilona után új nőíró született. Túl sok méltatlanul elfelejtett női regényíróra vagy költőre valószínűleg nem fognak rábukkanni az irodalomtörténészek, de ha az eddiginél nagyobb figyelemben részesítik az olyan, nők által inkább művelt műfajokat, mint a napló, az emlékezés és a levelezés, akkor biztos, hogy nem Gyarmati Fanni lesz az utolsó felfedezett. (A hírek szerint hamarosan megjelennek például Márainénak a férjétől egészen eltérő felfogásban írt naplói.)
Vidékek
Márton László szatírája, A mi kis köztársaságunk igazi fikció, mégpedig egy kicsit olyan, mintha Spiró György, Závada Pál és Csaplár Vilmos közösen írta volna, helyenként bevonva valakit még a cseh groteszk alkotói közül is, illetve amikor az illető nem ért rá, akkor a Rádiókabaréból. (Eszerint nyilván ez utóbbi társszerző leleménye volna a Belmondó- és Külmondó-tanya, valamint Remény elvtárs neve, amire kizárólag azért van szükség, hogy a történet egy pontján elhangozhasson: „a Remény hal meg utoljára”.) A könyv azon az ötleten alapul, hogy a második világháború végén Magyarország Hömpölyzug nevű tájegységében szakadár köztársaságot kiáltanak ki. Az olyan szemléletesen megrajzolt karakterek, mint a titokzatos Najmáné, vagy az olyan különleges epizódok, mint amikor a megszálló szovjet hadsereg ezredesének Sztálin lánya kezéért mindenféle mesebeli próbatételt kell kiállnia, mindig új lendületet adnak az elbeszélésnek. A könyvre ez olykor rá is fér, mert az olvasás során nem folyamatos az érzés, hogy az alapötlet teherbírása elég lenne a négyszáz oldalas regény súlyainak megtartásához. (Tudós zsűrink tagja, Bárány Tibor ezt írta róla: Nagy-hömpölyzugi Rém-üldözés, Magyar Narancs, 2014. december 12.)
Péntek Orsolya regénye, Az Andalúz lányai egy ikerpár egyik tagjának szemszögéből mutatja be egy multikulturális, horvát, osztrák és olasz gyökerekkel is rendelkező magyar család történetének legutóbbi fél évszázadát, de mindenekelőtt az egyik lány felnőtté nevelődését. A lányhoz, a festőművész Szterkéhez a szerző nagyon közel viszi az objektívjét, időben pedig olyan hektikusan mozgatja, hogy sokszor nehéz követni az eseményeket, különösen a könyv első harmadában. (Ezért megkönnyebbülés, amikor később többször is visszatér ugyanaz a történetszál.) Szterke családtagjai – talán ikertestvére, „Dork” kivételével – elég elmosódottak: az apa fordító, az egyik nagymama tanár, de már például az anyáról nem derül ki, hogy mi a foglalkozása, csak az, hogy nem szereti, ha „bent” telefonon hívják. Mindez csak azért érdekes, mert ennek a kissé kontúrtalan, levegőben lógó, félművész famíliának a regény szerint nagy a jelentősége Szterke felfogásában, aki anélkül leülni se tud, hogy ne regisztrálná, hogy épp „a dédi Thonet-széke” van alatta vagy „a zágrábi asztal” előtte. Legjobb lapjain a regény ezzel együtt is érdekes kísérlet egy hang megtalálására, az elbeszélhetőség módozatainak tapogatózó feltérképezésére. (Kritikánk a XVI. oldalon.)
Úgy érzem, idei listánk szereplői közül a legtöbbet Csabai László könyve gondolja a novella- és regényírásról. A Száraz évszak nyolc fejezete összesen tizenhat páros novellát tartalmaz. E novellaikreknek vagy a helyszínük, vagy valamelyik szereplőjük közös, bár a kötet szellős szerkezetében, amely olyan, mint egy regény-lakás, amelynek kiverték a válaszfalait, nagyobb távolságokból is van átjárás. A legtöbb darab Bereg megyében, falusi környezetben játszódik (ahol az asszonyok maradékot esznek, de ha kell, megverik a férjüket), van néhány kisvárosi helyszín, és egyes szereplők eljutnak Brazíliába is. Csabai hősei sem boldogok, sőt néha megbolondulnak, és többször meghalnak, de a szerző komolyan veszi a figuráit, és így az olvasónak nincs az az érzése, hogy valami olcsó freak show-ra fizetett be. Az író úgy keveri a kártyákat, hogy bármikor kiderülhet: ami ésszerűen megmagyarázhatónak látszik, amögött valami irracionális lappang, míg a józan ésszel felfoghatatlan dolgoknak egészen egyszerű megfejtésük is lehet, még akkor is, ha ennek a rendőrség sem tud a nyomára bukkanni. (Mert végső soron ez a könyv is nyomozós, mint Csabai nagyszerű Szindbád-regényei.)
A Hozott lélek – sokszor elkárhozott lelkekről szóló – novelláiban többször feltűnnek Háy János korábbi műveiből, például a Gézagyerekből vagy a Herner Ferike faterjából ismerős karakterek és jelenetek, sokat megőrizve a dráma színpadi feszültségéből. A kudarcos, egymástól legfeljebb kulisszáiban és kellékeiben eltérő életek vigasztalan során végigtekintve igazat adhatunk Esterházynak, aki Utazás a tizenhatos mélyére című könyvében azt írta, hogy Tolsztoj tévedett (bár az Anna Kareninának lett egy jó kezdő mondata), mert nem a boldog családok egyformák, hanem a boldogtalanság képe egy és ugyanaz.
Labdarúgók
Gazdag Józsefnek a szlovákiai Új Szóban megjelent cikkeiből összeállított focikönyve kétségtelenül irodalom, de valahogy mégsem úgy irodalmi, mint a regény vagy a novella. Ez különösen Gazdag saját korábbi elbeszéléskötetével összehasonlítva feltűnő, amely komorabb és helyenként vadabb, mint ez a gyűjtemény, és a tétjei is sokkal komolyabbak. Bár nem is tudom. Ennek a futballról „a pályaszéli ácsorgók”, „az oldalvonalról szemlélődő nímandok”, „az elvetélt tehetségek” perspektívájából végig szenvedélyesen, érzelmesen és okosan beszélő, mélységesen kiábrándult és sokszor mégis felemelő kelet-európai könyvnek talán mégse kéne felrónom, hogy olvastatja magát.
A Lila csík, fehér csík érdekesen, valahogy végig mellékszereplőként lebegtetett főszereplője Háy hőseinek is hőse lehetett: a kicsit hangyás címlapképen az 1978-as vébé nyitómeccsén kiállított Törőcsik látható, hátulról, amint lefelé ballag a pályáról; még a Bozsik Cucu emlékére viselt gyászszalag is kivehető a karján. A borítója alatt Egressy lila színű könyve egy rajongó, még felnőni is bálványának „egy flegmán elrúgott tizenegyese” miatt kezdő kisfiú szempontjából mondja el a világklasszis futballista történetét. Ebben a sajgó szívvel, de tiszta fejjel írt könyvben végső soron a mitikus hőssel együtt a mindannyiunkban benne élő, csak éppen az eredetinél sokkal tehetségtelenebb „Törőcsik” is meg van örökítve, aki hol táncol, hol nem, hol egy mindjárt fának ütköző autóban utazik, hol lompos szakállal ül a képességek, a kor, a körülmények és a személyiség mészcsíkjai által kijelölt teret átszelő járdaszegély képzavarában. Az igazi, idézőjel nélküli Törőcsik a könyv megjelenéskor volt hatvanéves. Isten éltesse!
