Magyar Narancs: Magyarországról idén te nyerted el a Európai Unió Irodalmi Díját. Máshogyan fogadtad ezt az elismerést, mint egy magyar irodalmi díjat?
Mán-Várhegyi Réka: Kívülről nézve úgy tűnhet, mintha valami uniós irodalomértő bizottság adta volna ezt a díjat velem együtt tizennégy európai szerzőnek, de valójában az adott országok kuratóriumai döntöttek. Vagyis az odaítélés végeredményben hasonló a magyar díjakéhoz. Egy hazai irodalmárokból álló kuratórium tagjai elolvasnak egy csomó könyvet, aztán szűkítik a listát, és végül a szűkített listából odaadják valakinek a díjat. Persze ez így is megtiszteltetés, ráadásul ezzel a díjjal elég komoly lehetőségek járnak. Ha egy európai kiadó EU-díjas könyvet szándékozik a saját nyelvén megjelentetni, akkor kiemelt támogatásra pályázhat, vagyis most az én könyvem előtt is megnyílt a külföldi megjelenéshez vezető út. Mivel ennek a pályázatnak a határideje a díj kihirdetése utáni hetekben van, gyakorlatilag a kihirdetés másnapjának reggelén elkezdtek jönni az érdeklődő levelek a külföldi kiadóktól. Ezek között persze lehetnek szerencsevadászok is, akik a pályázati pénzre mennek. Meglátjuk, mi lesz.
MN: Elfogott a lelkesedés a külföldi megjelenések miatt?
MVR: Persze, nyilván örülök, bár elképzelni sem tudom, hogyan működik más nyelveken a könyv. Talán Kelet-Európában könnyebben találhat magának olvasókat, ha megfelelő a fordítás és a kiadó. Pár éve a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj révén voltam Berlinben, részt vettem egy-két felolvasáson, ami jó volt, de furcsán éreztem magam, egyáltalán nem tudtam megítélni, hogy a közönség mit gondol, mit ért a szövegekből. Nyilván már a fordított szöveg is más, mint az eredeti, más a nyelv logikája, más a humor, mások az asszociációk. Úgyhogy lelkes vagyok, de nem tudom, mire számítsak.
MN: Díjak szempontjából amúgy is nagy éved volt, a Mágneshegy felkerült az Aegon Művészeti Díj és a Libri Irodalmi Díj tíz jelöltje közé. Publicitás szempontjából ez ma az államtól független két legfontosabb irodalmi díj, amelyek idei rövidlistásai egyébként jelentős átfedést mutatnak. Milyen érzés, hogy a könyved kirakatba került?
MVR: Igen, mindenhol ott van a könyv, sokan látják, amiért hálás vagyok, de közben azt is gondolom, hogy ennél jóval szűkebb az a réteg, amelyik élvezettel tudja olvasni. Lehet, hogy ez kishitűség, de nem hiszem, hogy az én esetemben hatalmas előrelépést jelentene ez a szintű láthatóság. A két listán vannak olyan könyvek, amelyek jóval nagyobb közönséggel számolhatnak, azoknak talán jobban jön a reklám.
MN: Mit gondolsz, milyen tényezők vezettek odáig, hogy a Mágneshegy így ki tudott emelkedni?
MVR: Nem hiszem, hogy szerzőként ezt maradéktalanul fel lehet mérni. Az első kötetemet jól fogadta a szakma, úgyhogy ennyiben ennek már meg volt ágyazva, várták, kíváncsiak voltak rá. Valószínűleg komolyan vehető szerzőnek számítok, aki tud értelmes mondatokat írni, ami már önmagában erény. A regény gondol valamit egyebek közt az értelmiségivé válásról, bizonyos gendertémákról, közben valamennyire humoros, talán ez is számít.
MN: Közben vita folyik Kukorelly Endre ötletéről, az államtól független Baumgarten-díj újraalapításáról. Mit gondolsz a kezdeményezésről?
MVR: Támogatom az ötletet, minden tiszteletem Kukorelly Endréé. A cél az volna, hogy ez egy komoly pénzzel járó díj legyen, amiből egy-két évig el lehet éldegélni. Ami szerintem ezt megnehezítheti, bár ez minden nagyobb pénzösszeggel járó díj esetében igaz, hogy aki kint van a munkaerőpiacon, nem teheti meg, hogy ennyi időre eltűnjön onnan. Pár hónap után már azon kell dolgoznod, hogy vissza tudj térni. Egy ilyen támogatást tehát inkább arra lehet fordítani, hogy beszereltesd a cirkófűtést vagy kifizesd a tartozásaidat. Egyébként elég sok nem állami díj van, csak a többség nem jár nagyobb összeggel. Mindenesetre könnyű díjhalmozóvá válni, én már annak érzem magam, főleg, hogy ősszel megkaptam a Déry Tibor-díjat. Az új Baumgarten-díj esetében persze különösen fontos, hogy ezt kifejezetten az állami díjazási gyakorlat ellenében alapítanák. Amikor Kukorelly Endre felhívását elolvastam, először elszégyelltem magam, hogy én nagyon eltompulhattam, mert egyáltalán nem foglalkoztat az állami díjak odaítélésének jelenlegi menete.
MN: Miért nem?
MVR: El vagyok keseredve többek között az Akadémia szétverése, a növekvő szegénység és a fogyatkozó fák miatt, és már csak bambán nézek, amikor az állam olyan szélsőjobboldali ideológusokat tüntet ki, mint Takaró Mihály. Arról nem is beszélve, hogy magától értetődőnek veszem, hogy magam is kívül esem azoknak a körén, akiket ez a rendszer díjazni kíván. Jellemző, hogy a piaci alapú díjak miatt többet bosszankodtam az utóbbi időben. Általában problematikusnak tartom, ha egy könyvvel kapcsolatban túl sok szó esik a szerzőről, egyszerűen azért, mert ha a szerző személye adja el a könyvet, attól a könyv lesz kevesebb. Ez különösen így van, ha a szerző termékké válva, kisminkelve, felöltöztetve, photoshoppolva pózol úgy, ahogy magától nem tenné, lényegében azért, hogy többen vásároljanak a könyvből. Nem akarok hálátlannak tűnni, mert értem, hogy a szándék jó, és talán magától értetődőnek tűnik, hogy nekem is ez a célom – de nem, nekem az a célom, hogy a könyv azokat találja meg, akiknek való.
MN: A Mágneshegyet érő negatív kritikák elsősorban a regény szabálytalanságát, az elvarratlan szálakat emlegették, illetve megoldatlannak érezték a realista kódok mentén olvasható történetbe ékelődő mágikus-realista elemek elrendezését. Érezted-e úgy, hogy az olvasók vagy a kritikusok szeretnék ezredfordulós közérzetregényként, realista elbeszélésként olvasni a könyvet?
MVR: Sok könyvvel előfordul, hogy olyasmit kérnek számon rajta, amit az nem kíván nyújtani. Mindannyian elvárásokkal olvasunk, de megpróbálhatjuk ezeket tudatosítani, esetleg az érvényességükre rákérdezni. Meg lehet nézni, hogy egy adott korban a kritikák miket szeretnek dicsérni, és picit jobban látjuk az olvasói elvárásokat is. A Mágneshegy a közelmúltban játszódik és szociológusokról szól, ez az első oldalon kiderül, ennyiből már el is lehet képzelni előre egy realista, társadalomkritikus regényt. És aztán nem az lesz. De szerintem nem öncélúan megy szembe azokkal az elvárásokkal, amelyeket részben valóban maga teremt meg.
MN: Mintha a „realizmushoz” fűződő viszony végigkísérné a könyveid recepcióját. Németh Gábor is realista íróként ajánlott téged az olvasók figyelmébe a Boldogtalanság az Auróra-telepen fülszövegében, a Mágneshegyet pedig „realista lányregényként” reklámozta a kiadó.
MVR: A fülszöveg és a szlogen esetében is úgy gondoltam, hogy idézőjeles „realizmusra” gondolnak, még ha nincs is kitéve az idézőjel. Tény, hogy olvasóként ez nem egyértelmű, úgyhogy a szlogen lehet, hogy megtévesztett néhány olvasót, pláne, hogy a „lányregény” sincs idézőjelben, pedig az is megérdemelné. Az biztos, hogy én nem realista regényt írtam, nem is hiszem, hogy lehetséges maradéktalanul realista prózát írni abban az értelemben, ahogy azt a realizmusról az iskolában megtanuljuk. Egy szöveg szükségszerűen interpretálja a tárgyát, még akkor is, ha nagyon pontosan próbálja leírni. Persze ettől függetlenül egy regény szólhat akár a politikáról vagy a köz-életről is, és még akkor sem kell realizmust várnunk tőle.
MN: Íróként mennyire érdekel a közélet vagy a politika beengedése a szövegeidbe?
MVR: Szerzőként egyáltalán nem motivál, hogy közvetlenül közéleti kérdésekről írjak. Amikor kitalálom, hogy mit fogok írni, inkább képek, helyzetek vannak előttem, és nem azon gondolkozom, hogy milyen témákat akarok kibontani, vagy hogy milyen közeget, kort akarok megírni. Ezek inkább írás közben dőlnek el, és ha már én is látom, hogy akár a szándékaimmal ellentétben mik a szöveg témái, akkor tudatosabban dolgozom rajtuk. Valamennyi politizálás a Mágneshegyben is van, de inkább csak a háttérben.
MN: A Mágneshegyben az ezredfordulós Magyarországot „a rosszindulattal vegyes rosszkedv országaként” írja le az egyik főszereplő. Távol áll tőled az a narratíva, amely az országnak ezt a múltbeli időszakát reménykedőnek és reménykeltőnek írja le?
MVR: Ahhoz képest, ami most van, bizonyára jobb volt akkor a hangulat. Az Orbán család vállalkozásairól már bőven eleget lehetett tudni, főleg az ÉS-ben 1999–2000-ben megjelent Fiúk a bányában cikksorozatnak köszönhetően. 1998-ban a MIÉP bejutott a parlamentbe, és újra szalonképessé tette nyilvánosság előtt a zsidózást, ami eleinte egészen felfoghatatlan volt. Ekkoriban alakult meg a Jobbik is. A véletlennek köszönhetően ebben az időben több másik mellett a bölcsészkari politikaelmélet szakra is jártam, épp arra sétáltam a folyosón, amikor a felvételi zajlott, és egy, a sorban álló volt osztálytársam rábeszélt, hogy jelentkezzek én is. Három évig jártam oda, a 2002-es választás után hagytam ott, nem a szakból lett elegem, hanem a politikából. Ez volt az a tavasz, amikor a Fidesz kisajátította a kokárdát azzal a felkiáltással, hogy aki fideszes, az ettől kezdve már le se vegye a kokárdáját. A szakon elég sok szó volt a rendszerváltás beváltatlan ígéreteiről, a Nyugathoz való úgynevezett felzárkózási elképzelések tévedéseiről, arról, hogy a Kádár-korszak atomizáló politikája hogyan teszi most lehetetlenné a lakosság nagy részének, hogy megszervezze magát, kifejezze a véleményét, civilként lépjen föl stb. Úgyhogy egyáltalán nem láttam reménykeltőnek a helyzetet.
MN: Sokszor beszéltél arról, hogy fiatalkorod óta minden helyzetben fegyelmezetten alkalmazkodtál, dolgoztál az értelmiségivé válás és az íróvá válás felé vezető úton. Ez a kettő számodra mindig összekapcsolódott?
MVR: Nem, soha nem kapcsolódott össze. Az értelmiségivé válás a késő kamaszkori, majd a kora húszas éveim nagy célja volt, és nemcsak a műveltség megszerzéséről szólt, hanem az értelmiségi lét íratlan szabályainak megtanulásáról, beleértve az öltözködést, testtartást, megszólalási módokat, szellemeskedést. Az íróvá válás folyamata inkább szólt magáról a munkáról. De a fegyelmezettség erős túlzás, legfeljebb időnként összeszedtem magam, ha nagyon megijedtem, hogy eltűnök a süllyesztőben.
MN: Ebből a szempontból úgy érzed, megérkeztél? Az értelmiségivé és íróvá válás nevelődési története befejeződött?
MVR: Az írás ugyanúgy kihívás, de most már van hozzá önbizalmam, jobban ismerem magam szerzőként, könnyebben rájövök, hogy valójában miről akarok írni. Az értelmiségivé válás pedig érthető módon addig érdekelt, amíg álmodozó kislányként úgy képzeltem a végső értelmiségi nirvánát, hogy az értelmiségi férjemmel meghívjuk vacsorára az értelmiségi barátainkat, és egy nagy asztal körül politikáról, filozófiáról, irodalomról vitatkozunk, az este végén pedig új hullámos mozdulatokkal körbetáncoljuk a lakást. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ez megtörtént, épp csak azt a műveltséget nem tudtam közben megszerezni, amit szerettem volna.
MN: Nemsokára kétéves lesz a kisfiad. Hogyan változott a munkatempód, a koncentrációd, amióta megszületett? És változtatott-e bármit a stílusodon?
MVR: Jobban tudok összpontosítani, empatikusabb vagyok, talán bölcsebb is. Korábban csak arra tudtam rácsodálkozni, hogy mindenki, akit ismerek, ugyanúgy meghal, mint én, de amikor a fiam megszületett, állandóan eszembe jut, hogy aki csak szembejön az utcán, az valaha ugyanúgy kisbaba volt, mint ő. Korábban gyakran elképzeltem például a velem egy villamoson utazókról, hogy milyenek lesznek a haláluk pillanatában. Most érdekesebbé vált, hogy hogyan születtek meg, milyenek voltak csecsemőként, és vajon a szüleik hogy néztek rájuk, szerették-e őket annyira, ahogy mi szeretjük a fiunkat.
