Eötvös József, Kemény Zsigmond nagy regényeit vagy Katona József Bánk bánját önszántából alig valaki veszi kézbe. Noha utóbb újra és újra fölfedezték A karthauzit, A rajongókat vagy Katona drámáját – s nemcsak az olyan kiváló kritikus, teoretikus elmék, mint Péterfy Jenő, hanem olyan, a maguk idejében is roppant népszerű írók, mint Móricz Zsigmond vagy Németh László –, elfogadottságukon ez sem változtatott.
Van azonban egy fontos különbség a példaként említett három szerző művei között: míg Eötvös és Kemény hol része, hol nem a bevett irodalmi kánonnak, addig a Bánk bán a 19. század negyvenes éveitől folyamatosan az. Ez a darab „a” nemzeti dráma, valamilyen formájában a március 15-i ünnepségek mindenkori kelléke, máig kötelező középiskolai tananyag, a szóbeli magyarérettségik állandó vizsgatétele – miközben gyakorló tanárok újra és újra azt tapasztalják, hogy a tanulók számára hosszú ideje ez a legérthetetlenebb (s mint ilyen, nemegyszer a legutáltabb) klasszikus művek egyike.
Mindez nem véletlen: Katona 1815-ös drámája – amelynek végső formája 1819-re készült el – már a maga idejében is nehéz szövegnek számított, ami minden bizonnyal az egyik fő oka kezdeti visszhangtalanságának; ahogyan azt utószavában a korszak tudós ismerője, Margócsy István írja, a nyelvújítás korában élt Katona tudatosan kerülte a neologizmust, ugyanakkor nem is a „konzervatív” nyelvet használó irodalom hangján szólalt meg. Sajátos archaizálásának, többértelmű, az értelmezés bizonytalanságát akarva-akaratlanul erősítő mondatfűzésének befogadását a nagyon szigorú forma (döntően ötös drámai jambus) is nehezíti. A művel szemben megfogalmazott nem dramaturgiai jellegű kifogások is többnyire e darabosságot említik – jellemző, hogy a Bánk bán jobb megértését külön értelmező szótár is segíti (Beke József: Bánk bán-szótár, 1991). Így viszont még inkább föltűnő a recepció azon évszázados hiányossága, amit Margócsy is kiemel: a dráma nyelviségének, retorikájának „árnyalt és mély elemzése”.
Nádasdy Ádám a befogadást megkönnyítendő fordította mai magyarra Katona József klasszikusát. A szövegből nem hagy el és nem is told hozzá semmit, mint Illyés Gyula a maga Bánk-„átiratában”; nem a maga stíljéhez hajlítja az eredeti szöveget, mint Móricz Zsigmond Kemény regényét, A rajongókat. Nádasdy mondatról mondatra az eredeti változatot követi, és lehetőleg csak a bonyolult mondat- és szószerkezeteket vagy szórendeket oldja fel, valamint a ma már teljesen ismeretlen vagy más jelentésű szavakat fordítja le. Indokolt esetben viszont meghagyja Katona kifejezéseit – ilyenkor alapos lapalji jegyzet igazítja el az olvasót –, Katona szabályos, rigorózusan alkalmazott verselését viszont nem imitálhatja (ennek okát a verstanban kevésbé jártasak számára is közérthetően magyarázza el Nádasdy a Bevezetésben). A bilingvis megoldásnak köszönhetően jól áttekinthető, rendezett formában jelenik meg az eredeti és a lefordított szövegváltozat.
Nádasdy másfél éve éppen a Narancsban beszélt arról a szisztematikus fölkészülésről, ami a Bánk bán fordítását megelőzte (lásd: A legrondább az árulás, Magyar Narancs, 2017. december 21.) Nemcsak a hazai szövegváltozatokra vagy azok értelmező-magyarázó munkáira támaszkodott (utóbbiak közül kettő e szűkre szabott keretek között is kiemelendő: Orosz László kitűnő kritikai kiadása 1983-ból, illetve a Matúra klasszikusok sorozat vonatkozó darabja Kerényi Ferenc szerkesztésében 1992-ből), hanem a fellelhető angol és német nyelvű Bánk bán-fordításokat is behatóan tanulmányozta annak érdekében, hogy Katona nyelvhasználatát minél pontosabban rekonstruálhassa, s ennek eredményeként az eredeti szöveget minél hívebben átültethesse mai magyarra. A végeredmény az eredetinél jóval gördülékenyebben olvasható és érthetőbb Bánk bán lett, azaz Nádasdy maradéktalanul teljesítette kitűzött célját. A nagy kérdés az, hogy a fordítással föltárulkozik-e a mű „nagyságának titka”, amit több mint másfél évszázada oly sokan igyekeznek fölmutatni.
Nádasdy Ádám elő- és Margócsy István utószavának van egy föltűnő hasonlósága: indoklási szakasz nélkül nevezik Katona drámáját a magyar irodalom különleges, kiemelkedő darabjának. A drámát, pontosabban a dráma színpadi változatát az aktuálpolitika, a darab feltételezett németellenessége tette ismertté és népszerűvé – e megállapításban semmi újdonság nincs. De fogalmazzunk másképp: a Bánk bán előbb lett „a” nemzeti dráma, előbb tekintettek rá a nemzeti függetlenség, ellenállás eszméjének kvintesszenciájaként, előbb lett a nemzeti panteon kirobbanthatatlan darabja, mint hogy megindult volna nagyszerűsége „titkának” a kutatása. Csakhogy a vizsgálat tárgya ezek után nem pusztán Katona József drámája volt, hanem az a nagy nemzeti klasszikus, amely – gyakran sorolt hiányosságai ellenére is – magától értetődően a magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítménye.
Katona koncepciója kétségtelenül nagyszabású: a hiúságában (becsületében) megsértett férfi tragikumának az ábrázolása, akin eluralkodik a bosszúvágy, s tettét, a királynő megölését a közösségét is ért sérelmekkel igazolja; egyéni és nemzeti sors egybejátszatásával megragadni kora kínzó kérdéseit. Hogy ennek megjelenítése esztétikailag miként sikerült, azt azok, akik eddig néhány oldal után visszariadtak a Bánk bán figyelmes végigolvasásától, Nádasdy fordítása után már nemcsak Arany János, Péterfy Jenő s a nyomukban keletkezett megannyi interpretáció alapján, hanem a saját ítélőképességükre hagyatkozva is eldönthetik.
Magvető, 2019, 328 oldal, 1699 Ft
