1. Bodor Ádám: Sehol (Magvető, 2019) 258 pont 2. Várady Szabolcs: De mennyire (Magvető, 2019) 101 pont 3. Karig Sára: A szerencse lánya (Magvető, 2019) 54 pont 4. Nádasdy Ádám: Bánk bán (Magvető, 2019) 47 pont 5. Grecsó Krisztián: Vera (Magvető, 2019) 45 pont 6. Lanczkor Gábor: Monolit (Jelenkor, 2018) 42 pont 7. Kerber Balázs: Conquest (Jelenkor, 2019) 34 pont 8. Spiró György: Egyéni javaslat (Magvető, 2019) 31 pont 9. Falcsik Mari: Az igazi idő (Jelenkor, 2019) 29 pont 10. Varró Dániel: A szomjas troll (Jelenkor, 2018) 25 pont 11. Seres Lili Hanna: Várunk (Fiatal Írók Szövetsége, 2019) 18 pont
A szavazóknak minden alkalommal négy, a közelmúltban (a legutóbbi szavazás lezárulta, jelen esetben tavaly november eleje óta) első kiadásban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a magyar irodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Bárány Tibor, Bedecs László, Benedek Anna, Bódi Katalin, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Darab Ágnes, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Görföl Balázs, Gyárfás Orsolya, Harmath Artemisz, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Kálmán C. György, Kling József, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, Maruszki Judit, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szolláth Dávid, Szűcs Teri, Vásári Melinda, Visy Beatrix. |
Elég rápillantani a tabellára, hogy világos legyen: idei első magyar irodalmi szavazásunkat kétszeres medencehosszal nyerte Bodor Ádám új novelláskötete. Várady Szabolcs verseskönyve is száz pont fölé került, ami csak új darabokat tartalmazó lírakötet esetében ritkaság: az utóbbi öt évben ez csak Kemény István és Peer Krisztián könyvének sikerült. (Ha a gyűjteményes és a nem kimondottan lírai köteteket is ide számítjuk, a névsor akkor is csupán Takács Zsuzsával és az irodalom két idei nagy halottjával, Tandorival és Téreyvel bővíthető.)
Közelebbről nézve ráadásul az a különleges helyzet állt elő, hogy az első két helyen szereplő könyv lényegesen több pontot szerzett, mint az összes többi együttvéve. Erre eddig csak egy példa akadt: amikor két éve Nádas Péter Világló részletek című memoárja és Peer Krisztián 42 című verseskötete kapott 295, illetve 110 pontot, mégpedig úgy, hogy a szavazók száma csak eggyel volt több, mint most.
Listánkon emellett örvendetesen sok a verseskötet, sőt ezeké a többség, amire egyáltalán nem volt példa az utóbbi öt évben, de talán a listák teljes történetében sem. Ezek a kötetek ráadásul igen sokfélék: első könyv, válogatás, régen várt új kötet, konceptmű és gyerekirodalom egyaránt van köztük.
Bodor Ádámnak nyolc évvel ezelőtt jelent meg új kötete, a Verhovina madarai, amikor egy mai pályakezdő magyartanár még csak érettségizett. Ami pedig Várady Szabolcs legutóbbi – gyűjteményes – könyvét, A rejtett kijáratot illeti, az idén érettségizőket 2003-ban, a könyv megjelenésének évében még pelenkázták. Érthető, ha egy szavazónk azzal kommentálta a pontjait, hogy „nekem ők a már az is jó, hogy írnak kategória”. Érdekes, hogy hosszú hallgatás után mindkét kötet viszonylag gyorsan elkészült: a Papp Petra Annának adott HVG-interjúja szerint Bodor a kötet novelláit 2018 őszén írta, és Várady verseinek nagy része is az utóbbi egy-két évben született.
A Sehol hét novellát tartalmaz, és bár a fülszöveg füzérszerűségről beszél, néhány földrajzi néven kívül nem kötik össze konkrétumok a darabokat, nincsenek bennük visszatérő szereplők. A különös figurák, az abszurd mozzanatok és a közönyös természet hétköznapi fenségének megjelenítése mégis igazi Bodor-novellákká teszi őket, még ha igaza is van Szolláth Dávid ÉS-beli kritikájának, és nem biztos, hogy ez a kötet a legjobb belépő a nagy novellista világába: „A kötet darabjai önmagukban nem olyan jók, mint amit Bodortól megszokhattunk, mégis érdekesek a hátterükkel együtt. Jobban járunk, ha a Bodor-életmű önértelmezéseként, esetleg önparódiájaként olvassuk a Seholt.” Mert a terek ebben a kötetben is baljósak, sok az öntörvényű vagy egyenesen aszociális szereplő és a bizarr mozzanat, de a metafizika kupolája mégsem nehezedik a szükségszerűségnek azzal a súlyával az olvasóra, ahogy legalábbis a Sinistra körzet óta megszokhattuk.
A De mennyire Várady Szabolcs pályakezdő kötete óta szerzőjének első olyan könyve, amelyben – két kivétel azért akad – csak új versek olvashatók. A könyv négy ciklusból áll (az Egy év cserepei című harmadik rész külön egység), és ezek tulajdonképpen lírai önéletrajzot formálnak, amelynek az eleje ráadásul összeér a végével, miközben a könyv nem a gyerekkorral kezdődik, és nem az öregség ábrázolásába torkollik. A nemcsak időben, hanem a felidézett földrajzi helyek révén térben is tágas kis kötet olyan gazdag, hogy lehetetlen ilyen terjedelemben bemutatni: lapjain a rövid daltól kezdve az átköltéseken, az emlék- és gyászverseken át a szerelmi bonyodalmakról szóló ördöglakatszerű concettóig, az akusztikus kísérletektől a fagyos humorú groteszk életképeken át az antik szatíraköltészet gyalogos múzsájának megidézéséig számos verstípus feltűnik. A maga hatoldalas terjedelmével az Egy év cserepei egészen különleges félhosszú vers, amely a fergeteges humor és a tragikum közti szélsőséges regiszterváltásokkal képes egy év eseményeibe belesűríteni a létezés legkülönbözőbb aspektusait. A hol öt-hat, hol akár csak egy-két soros szakaszokból álló versnek egészen sajátos lüktetése van, és bár – mint a Beérkezett üzenetek alcím utal rá – alkalmasint a költőnek 2010-ben küldött e-mailek szövegén alapul, mégsem a mozaikosság, hanem inkább valami extenzív totalitás érzetét kelti. A De mennyire nagyszabású számvetés szerzőjének eddigi költészetével, ami nemcsak az idei verseskönyvek közt, hanem Várady Szabolcs egész pályáján különleges helyet biztosít a Magvető Időmérték című sorozatának szűk és szürke darócába bújtatott kötet számára.
A Tények és Tanúk című – összehasonlíthatatlanul szebben adjusztált – sorozatban A szerencse lánya címmel megjelent Karig Sára-életútinterjú a maga csaknem hétszáz oldalas terjedelmével, rendkívül érdekes főszereplőjével (bajai úrilány, Radnótiék barátja, vorkutai fogoly, a Világ Igaza, az Európa Könyvkiadó szerkesztője) és elképesztően fordulatos cselekményével bízvást egy nagyregénnyel is felér, és még a rendszerint nagyon igényes sorozaton belül is igazi különlegesség. Az interjúban elhangzik: a Karig ismeretlen eredetű név („semmilyen nyelven sem jelent semmit”), és a főhős egyik nagybátyja szerint kilencven százalékig csak annyi biztos, hogy francia hugenottáktól származnak. A könyv jegyzetei olyan alaposak, hogy talán belefért volna, hogy ennek is utánanézzenek, mert alighanem Garrigue lehetett az eredeti alak: hugenotta volt TGM (Tomáš Garrigue Masaryk) felesége, Charlotte Garrigue – ha úgy tetszik Karig Sára – is, a név elég elterjedt, Angliában például Garrick formában is. Ami a szókezdő K-t illeti, a család poroszországi tartózkodása alatt a G elzöngétlenedhetett. (Egyszer Goethéhez is azzal a különös kéréssel fordult egy teológushallgató, hogy hadd prédikáljon helyette – mire Goethe rájött, hogy Köthe segédlelkésszel keverik össze.)
Visszatérő mozzanat a kötet jegyzeteiben, hogy a netes hivatkozások URL-je után megadják a letöltés dátumát is. Ez a nagyközönségnek szánt, „népszerű” könyvben fölösleges pipiskedés: ilyesmit még az MTA szakfolyóirata, az Irodalomtörténeti Közlemények is csak akkor követel meg, ha „a közzétételi időpont (…) megállapíthatatlan, vagy ha az internetes forrás jelzés nélkül, rendszeresen frissül”.
Listánk negyedik helyére egy klasszikus, Katona József Bánk bánja futott be. Ezt az tette lehetővé, hogy úgynevezett párhuzamos kiadásról van szó: Katona eredeti verses szövege az oldalpárok bal oldalán kapott helyet, miközben jobbra Nádasdy Ádám modern magyar prózafordítása olvasható. Munkája során Nádasdy levetkőztette a kétszáz éves művet, tetőtől talpig megröntgenezte és megultrahangozta, ezután pedig – látván, hogy korához képest milyen jól tartja magát – klónozta, és mai ruhában bocsátotta vissza a kötet lapjaira, oldalán az eredetivel. A fordító nagy szolgálatot tett a nemzeti kultúrának: eddig a diákok csak olvasták ezt a kötelező darabot – ami sok helyen csak annyit jelentett, hogy látták a betűit –, de most már érteni is fogják. Gertrudis első, Ottóhoz intézett megszólalásának vége például így hangzik 1819-ből: „ez ma udvaromban az / ily esztelenkedések közt utolsó / fog lenni; mert azért, hogy a király / után való bánatjaimat kiverjem / fejemből, avagy téged, hercegem / örvendezőbbé tégyelek – soha / jobbágyaim kedvét nem áldozom fel!” Ugyanez a 2019-es nyelvállapot szerint: „ez a mai lesz az utolsó ilyen bolondozásod itt az udvaromban. Mert bár igaz: a vigasság kiveri a fejemből a bánatot a király távolléte miatt, és téged, herceg, boldogabbá teszlek vele – mindez mégsem ér annyit, hogy megsértsem alattvalóim jó érzését.”
Nádasdy neve két további könyvben is szerepel: azok sorában, akiknek Grecsó Krisztián köszönetet mond a Vera végén, illetve Spiró György Egyéni javaslat című kötetének egyik darabjában mint felkért nyelvész szakértő.
A Vera az 1980-as évek legelején játszódik Szegeden, és egy negyedikes kislány a főhőse, aki körül felfordul a világ, a családjában és a legjobb barátnőjében is csalódni kénytelen, igaz, cserébe beleszeret egy lengyel fiúba.
A könyv végig érdekes, az olvasó kíváncsi, hogy mi lesz Verával, de a kötet mégis csalódás: a főhősnek legalább két, de inkább három évvel idősebbnek kéne lennie, hogy az egész szerelmi szálat komolyan lehessen venni. Három család is fontos szerepet játszik a regényben, és ezek szövevényes módon függnek össze egymással, de ezt a szövevényt az író mintha milliméterpapíron, vonalzóval alkotta volna meg, a könyv alapjául szolgáló kiszámíthatatlanság elég kiszámított. Túl sok figura sikerült dimenziótlanra (vagyis nincs mélységük), és valahogy az sem hihető, hogy egy negyedikes kislány így beszéljen vagy gondolkodjon: „Józef fenegyerek, azt csinál, amit akar”, vagy: „egymásba kapcsolódó véletlen láncszemek ezek”. Ezekből kevesebb kellett volna, az ilyen tömör, grecsósan atmoszférateremtő mondatból viszont több: „A mama lekapcsolja a rádiót, nyershús szag van, és csönd.”
A Monolit Lanczkor Gábor válogatott és új verseit tartalmazza. Lanczkor lírájában a táj, a kultúra, a művészet (főleg a képző-), a családtörténet, a világban tett utazások harmonikus egységet alkotnak, ami nemcsak azt jelenti, hogy összhangban vannak egymással, hanem hogy bizonyos harmónia árad belőlük. Ezt az érzést erősíti a versek sajátos, lassú duktusa is, és talán erre utalt a könyv hátlapján olvasható szövegben Térey János is a pannon jelzővel. Valóban van a szövegekben valami, ami, mondjuk, Takáts Gyulával rokonítható, de míg a kaposvári költő verseiben az ember és a természet valami patriarchális, mustos, mézes összhangban volt, addig Lanczkor bazaltjai inkább vádlón magasodnak a táj fölé, a félig elhordott Ság (hegy) szimbólumáról nem is szólva. De még így is: alig lehet kinyitni a könyvet úgy, hogy lépten-nyomon haikuszerű részletekre ne bukkannánk: „ujjunk alatt halkan kerregve forgott / a Tan rovátkolt műanyagkereke” (egy fényképezőgép zoomgyűrűjéről – Tízsoros) „Szorongok / Gyökereimmel / Dézsában” (A performer), „Animált lombok a kerti / Asztalon fekvő kézitükörben” (Animált lombok).
Kerber Balázs második kötete a Conquest címet viseli, amely („hódítás”) a világépítő stratégiai játékokra utal. A líra tematikája sokat gazdagodott a története során, de a számítógépes játékok alighanem még mindig kevés versolvasó fantáziáját mozgatják meg esztétikailag. Kerber konceptkötete tehát érdekes kísérlet, amely ugyanakkor – a kötet olvastán ez bizton állítható – sikerült. A költő műve világszerű, és nyelvileg is nagyon igényes. Nem alanyi líra ez, de hát 2019-et írunk, sokféle költészet létezik. A szöveg tele van leleményes szóalkotásokkal (tubusbelső, nyálkapalást, színseb) és képekkel, mint például az, hogy „fehér falon grimaszol a fény”, vagy amelyik egy Pilinszky-klónnak is becsületére válna: „kimeredni a terhes levegőből”. Ami pedig a történetet illeti, azt különös egyidejűség jellemzi: Wellington bevonul Moszkvába, a mongolok Hawaiit bombázzák. Furcsa könyv a Conquest, Bognár Péter Bulvárjára és Rodológiájára is emlékeztet: az olvasó ott is úgy érezhette, hogy még az is hasznosul esztétikailag, amit esetleg nem ért pontosan – bár nem biztos, hogy ez olyan jó neki.
Spiró György kötetének címe is híven tükrözi a tartalmát: a legtöbb írás törvénytervezet-paródia. Tulajdonképpen nem ki-, hanem beterjesztett valóságok. Műfaji megjelölésük humoreszk, de akár hunoreszknek is lehetne őket nevezni. Azt lehetne mondani, hogy a kelet-európai abszurd hol élénkebb, hol tompább fénnyel csillogó gyöngyszemei, de nem biztos, hogy az abszurd a helyes kifejezés. Írótörvény, Konyhatörvény, Levegőhasználati díj: ezek a címek valóban elég bizarr témákat takarnak – az íróknak betűhasználati adót kell fizetniük, a konyha az egyetlen fűthető lakóhelyiség, megadóztatják a levegővételt –, de olykor, úgy tűnik, a valóság rálicitál az írói képzeletre. A büdzsé 2020-as tervezete például – mint az Index észrevette – a magyar állam fennállása óta valószínűleg az első olyan költségvetési dokumentum, amelyben szerepel a savköpő menyét kifejezés. („A Kétfarkú Kutyapárt pártalapítványát hívják így, a támogatására 41,3 milliót különítettek el.”) Spiró egy interjúban maga mondja, hogy a Jégmadár című könyve megjelenése óta kiderült: „nem tudok annyira elszabadultan fantáziálni, hogy ne maradjak realista”.
Úgy tűnik, az író néha egyenesen idealista: a kötetben például több ízben törvényhozói szinten is feltűnik a globális felmelegedés fogalma, holott kormányhoz közel álló források szerint ma már ez az egész „klímakamu” csak „metatéma”, az „elit csele”, hogy ne kelljen az igazi kérdésről – tudjuk, miről – beszélni. Az EU-regény című szövegben leírt bárgyú recept pedig olyan, mintha legalább részben az alapján írta volna A főváros című – Német Könyvdíjjal kitüntetett – regényét Robert Menasse.
Falcsik Mari és Seres Lili Hanna kilencediknek, illetve tizenegyediknek sorolt kötetének borítója nagyon hasonlít egymásra, ezen belül viszont nagyon különbözőek. Mindkettő tengerpartot ábrázol, és csak egy-egy fehér ruhás nő viszonylag kis alakja látható a képmező jobb alsó negyedében. Az igazi idő artisztikus borítóján a horizont fölött, a hatalmas égbolt alján csipkés gomolyfelhők dalmahodnak, a parton hosszú, szélfútta fehér ruhában álló karcsú nőalak mintha bennük gyönyörködne. A Ballade fragmentaire sorai olvashatók akár a borító értelmezésének és ars poeticának is: „mennyi apró mozzanatban / rendezvén az Én redői! / mennyi sorban mennyi csipke! / mennyi évbe – évtizedbe – / telt míg összeilleszkedtek”. Az évtizedek alatt belakott és éppen ugyanezen évtizedek múlása („az igazi idő”) által veszélyeztetett világ becses kincsét Falcsik Mari sok regiszterben és formában bírja szóra, a daltól a szélesebben áradó parlandóig. Ennek a készségnek a következtében viszont a tömör vers olykor veszít a nyitottságából, és túlzottan gnómaszerűnek, készen kapottnak hat (a vers az olvasótól már nem követel igazi erőfeszítést), mint például a Márciusi éj eleje – „kielégítetlen lelkek / nehéz légzése a szél / elégedetlen testek ütődése / a visszhang benne” –, vagy a háromsoros Ecce homo egésze: „földi bárány égi bárány / megérteni bármi vár rám / ember vagyok bűnöm árán”.
A Várunk címlapján látható Fehér László-festményen az ég fenyegetően szürke, a tenger kellemetlenül zöld (a cím betűi külön idegesítően pirosak), a combközépig érő vízben álló, rövid hajú, kicsit talán vastag combú nő egyrészes, fehér fürdőruhát visel, és a horizontot kémleli – nyilván „vár”. Kell a nő a vízbe, mert ha nem lenne ott, nem lehetnénk biztosak benne, hogy a kép tengerpartot ábrázol, a festmény nyugodtan lehetne Rothko-hommage is. A kötet és a Négyszín című vers első sorai – „A túlélők városában elegánsan / óvatosan, magáról meg sosem / feledkezve lépked a lány” – ars poeticának is olvashatók, ahogy az utolsók is: „az ingerszegénységben / még mindig metaforákat keresek”. És aki keres, az talál: „A férfiak hiánya tériszonyt szül bennünk” (A vakond laikus rajongói) – a férfiak ugyanis valahogy eltűntek ebből a világból, legalábbis eleinte úgy tűnik. „Ügyesen kell csinálnod, nem kérdés, kötéltáncos leszel” – áll a kötet végén, az Intelmeink című versben, és csakugyan úgy érezni, mintha a lírai én az állottzöld tenger és a baljós, munkásőrszürke ég között feszülő, sötétebb szürkével meghúzott horizonton egyensúlyozna, és nem is sikertelenül.
A tizedik helyezett könyv is történelmet ír: gyerekkönyv még nem került fel ezekre a listákra. De Varró Dániel most ismét összefüggő verses mesét írt – pedig már azt hittem, a mondókáskönyveket abba sem fogja hagyni addig, hogy „Akinek a lába ló, / arra pelus nem való”. A szomjas troll valójában négy történetet tartalmaz, a címadó mese és A kis hablegény rövidebb, míg a Kíváncsi óratörpe és A leprikónok átka nagyobb lélegzetű (csak kötetcímnek jobb a trollos). Olyan jutalomjáték ez a könyv a Maszat-hegyhez képest, mint Travoltának volt a Szóljatok a köpcösnek! a Ponyvaregény után – aki ott megszerette, azzal itt a művész azt csinál, amit akar. A többiek pedig majd most fogják megszeretni. Vagy nincs szívük.
Kőrizs Imre
