A holland szerző édesanyja, a holokauszt-túlélő Hannelore Grünberg-Klein 2015-ben hunyt el. Fia az utolsó hónapokat szorosan mellette töltötte, az itt szerzett élményekből táplálkozik a regény, amelyet bízvást olvashatunk a szeretett anya elvesztésével való megbékélés írói lenyomataként is.
Az Anyajegyek főhőse, Oscar Kadoke öngyilkosság-megelőzésre szakosodott, családi állapotát tekintve elvált pszichiáter egyik napról a másikra egyedül lesz kénytelen gondoskodni idős anyjáról, mert egy félresikerült és félbeszakított szexuális közeledési kísérlet után „a mamát” gondozó nepáli ápolónők faképnél hagyják. Miközben Kadoke próbál megbirkózni a nyakába szakadt felelősséggel, szakmai élete is felbolydul. A protokollt felrúgva személyes viszonyba kerül egy betegével, az önsértő és szuicid Michette Dubois-val, „alternatív terápiaként” a szülői házba viszi és a mama ápolására trenírozza a rendszeresen fehérítőt ivó és orvosához egyre betegesebben ragaszkodó nőt.
Az alaphelyzet több közös vonást mutat a Grunberg főművének számító Tirzáéval. Jóllehet annak apafigurája, Jörgen Hofmeester jó 15 évvel idősebb Kadokénél, összeköti őket munkahelyi kiégettségük, társadalmi kapcsolataik beszűkülése, és a számukra legfontosabb családtag (a kamaszlány Tirza, illetve a mama) elvesztésétől való félelem. A két regény a komfortzónájukból kizökkentett állapotban – ahogy Kadoke több helyen fogalmaz, egy megingás után –, néhány sűrű nap eseményeire koncentrálva mutatja be a két férfit; ám míg a letehetetlen Tirza időben ugráló szerkezete végig képes fenntartani és helyenként az elviselhetőség határáig fokozni a feszültséget, az Anyajegyeket meglehetősen túlírtnak, néhol kissé tétnélkülinek találtam.
Pedig Grunberg kifejezetten izgalmas motívumokat villant fel. Ilyen a Kadoke család zsidósághoz fűződő viszonya. Oscar (akinek a valódi neve Otto – Otto Frank után –, de az Oscart használja) a valláshoz legfeljebb felszínesen kötődik, volt felesége viszont „miatta lett zsidó”, és a válás után már egy ortodox férfit választ férjéül. Kadokének talán nincs zsidó identitása, de azon is megsértődik, ha „fehér férfinak” nevezik, és érezhető törést okoz benne, amikor a könyv elején az egyik nepáli ápolónő féltékeny barátja, a végén meg egy krav-maga oktató – volt izraeli katona – lezsidózza. A Németországból származó, a holokausztot is átélő mama elhunyt házastársa traumáit viszi tovább magában, és nehezen viseli eltávolodását az amszterdami zsidó közösségtől, illetve annak rabbijától.
A másik visszatérő elem az a foucault-i kérdésfeltevés, hogy a pszichiátria vajon egy objektíve leírható tünetegyüttes diagnosztizálásáról és kezeléséről szól-e, vagy inkább a betegség, a deviancia és ezáltal a normalitás folytonos (újra)definiálásáról. Az ebből következő gyakorlati problémát – hogy meg lehet-e egyáltalán gyógyítani az öngyilkosságtól megkísértett embert – Kadoke egy rezidensével folytatott váltakozó intenzitású beszélgetéssorozatban emésztgeti; a regény végére egy kicsit már sok is lesz a bölcselkedésből, főleg, hogy a pszichiátriáról tett megállapítások egy részének az ellenkezője is elhangzik. Néhány oldal különbséggel követik egymást az olyan földbe döngölő mondatok, mint hogy „épp azon sejtésünk ellenére élünk, mely szerint az élet nem élhető” és az olyan kommersz banalitások, mint hogy „a pszichiáter legyen sármőr”.
Ide kapcsolódó, de a regény egészén átívelő probléma, hogy Grunberg mintha nem bízna eléggé a szereplőiben, a cselekményben és a párbeszédekben, így lényegében mindent egyfajta kettős interpretációban olvashatunk, Kadoke és a narráció is folyamatosan értelmezi a történéseket. Ez időnként már-már parodisztikus helyzeteket eredményez. Miközben épp a nepáli lány nemi szervét simogatja, „Kadokébe tőrként hasít bele egy szó: kolonializmus. Ez maga a kolonializmus, vagy legalábbis az, ami mára maradt belőle: posztkolonializmus.” Hogy aztán ugyanerre a jelenetre máshol már így emlékezzen: „Legyűrték az érzelmek, ez tény. Hogy ezek az érzelmek illendőek voltak-e, azon abban a pillanatban még töprengeni sem tudott.”
Hasonlóképpen megtörik az olvasást azok a mondatok, amelyekkel a narrátor magyaráz meg utólag egy-egy jelenetet. Amikor Kadoke hazaér a sürgősségiről, „a konyhában leveszi a csuklójáról a szalagot, amit a kórházban kapott. Egy darabig úgy bámulja a születési idejét és a nevét, mintha nem is hozzá tartoznának, aztán kidobja a karkötőt a szemetesbe.” Majd, mintha nem értenénk, Grunberg hozzáteszi: „Most már nem beteg, hanem újra pszichiáter.” A szerzőre jellemző fanyar humor az Anyajegyekben is üdítő, a mama például egy ponton ezt jegyzi fel a naplójába: „Augusztus 26., 19 óra 15. Ottót itthon összeverték.” Persze vannak mellélövések is, mint amikor Michette azt mondja Kadokének: „Ha hipó lennél, az utolsó cseppig meginnálak.”
A könyv első harmadában egy váratlan csavar ad kraftot a sztorinak, sajnos azonban a mellékszereplőként felbukkanó öngyilkosjelöltek érvényesebb figurák, mint az elég sematikus Michette, és a mama is túl sokszor jelenik meg egyszerű szenilis vénasszonyként. A fókusz végig Kadokén van, minden azért történik, hogy ő rájöjjön, az élet keserű igazsága vajon tényleg annyi-e, mint a krav-magáé – azaz nem több, mint „nem meghalni” – vagy létezésünknek van valami ezen túlmutató értelme. Az olvasó is ezzel a kérdéssel teszi le a jelentős író sikerületlenebb, de nem tanulságok nélküli regényét.
Fordította: Wekerle Szabolcs. Gondolat Kiadó, 2019, 387 oldal, 3600 Ft
