Magyar Narancs: Mit jelentett számodra a Krémes érzések készítése?
Hazai Attila: Meglepett, hogy végül milyen élvezetesre lehetett leszűkíteni a sok marhaságot, amit összehordtunk. Zavarba hozó és nehéz feladat volt, de szívesen elvállaltam. Nem akarok keseregni, de amennyire tudom élvezni a regény- vagy forgatókönyvírást, annyira nem tudtam és soha nem is fogom élvezni azt, hogy lámpafényben vagyok, lelepleződöm, hogy folyamatosan szembesülnöm kell magammal, amit íróként sokkal tisztábban és átgondoltabban teszek meg.
MN: De azért adott valamit?
HA: Elég sokat. Túl azon, hogy nyilván a karrierem része lesz, és azon is túl, hogy egy lecke volt saját magamról, hogy milyen vagyok a képernyőn, hogyan gesztikulálok, kifejezem-e magam rendesen satöbbi, azt adta, hogy megismertem két embert, akiket egyébként soha nem ismertem volna meg. Pszichológiai, szociológiai értelemben plasztikusan kirajzolódott előttem az élet egy szelete, amiről addig nagyon felszínes véleményem volt. Plusz adott egy kellemes meglepetést, hogy ha nem is az átlag-yuppie-k, de ők ketten tényleg értékes és művelt emberek, nem agy nélküli, pénzhajhász, elvtelen stricik, sokat dolgoznak, nyelveket beszélnek, sok minden érdekli őket, ami esetleg egy bányászt, aki nyolc órát egy helyben dolgozik, nem.
MN: Hogy jönnek a történetek?
HA: Az írás 24 órás feladat. Ez most kicsit el van túlozva, de bármikor bekapcsolhat a belső írói éned. Ezt megérzi az ember. Ha nekem ösztönszinten megtetszik egy élethelyzet, akkor kiszállok belőle, és elkezdek fejben jegyzetelni. Soká tartott, míg megtanultam, de nagyon jól lehet fejben jegyzetelni. A történeteim nagy része ilyen élethelyzetekből állt össze, amiket eleve olyan szempontból is megfigyeltem, hogy ha hazamegyek, le tudjam írni. Ezt aztán kedvemre eltorzítottam, és így jött be a fikció, a fantázia.
MN: Beszélnél az új könyvedről?
HA: Ez a legfontosabb dolog az életemben. A Budapesti skizo szeptember 15-én jelenik meg a Balassi Kiadónál. Nagyregény, két évig dolgoztam rajta, alapvetően a főszereplője egy napjáról szól. 25-28 év körüli, értelmiségi zenész junkie. Jó anyagi háttérrel rendelkezik, Amerikában nőtt fel, két-három hete van itt, Pesten, be is csajozott. Ezen a napon nagyon sok anyagot nyom magába, speedet kever fűvel meg hasissal. Ennek a tudatállapotnak a belső megvilágítása a regény.
MN: A kábítószer által megváltoztatott tudatállapot megváltoztatta a könyv nyelvét a korábbi írásaidhoz képest?
HA: Ez nem volt törekvés, de észrevettem, hogy az első könyvemhez képest változott a másodiké, ahhoz képest pedig ez. Van, akinek ez nagyon szembetűnő, teljesen különbözőnek látja őket, én magam normális folyamatként, egy finom evolúcióként érzékelem: írok már egy ideje, mindig egy picit másként, mint régebben.
MN: Hogyan változott az írói nyelved?
HA: Nem könnyű ezt összefoglalni. A lényeg, hogy változik, nem az, hogy hogyan. Minden munka, ami mögöttem van, egy tapasztalattá válik, és kijelöl egy irányt, hogy mit lehetne másképp vagy jobban csinálni. Közben hatnak rám művek is, amiket olvasok, ez is számít. Nem mondom azt, hogy az első könyvem esetlen vagy dilettáns, nagyon büszke vagyok rá, és jónak tartom, de visszafelé nézve mégiscsak az van, hogy sok mindent nem tudtam még akkor. Valaki, aki olvasott pár könyvet, tudja, mi tetszett neki, de ő maga még soha nem írt könyvet, egyszer csak merészen elkezdi: a semmiből valami lesz - alapvetően ez a Feri: Cukor Kékség számomra. Hogy ez a valami hogyan tud továbbfejlődni, azt pedig a többi könyv mutatja, amit csináltam.
MN: Hatott a fordítás a saját írásaidra?
HA: Az ELTE írói műhelyében, Lengyel Péter mondta nekem, hogy a fordítás mennyire sokat segít abban, hogy az ember nyelvileg növelje a potenciáját, hogy azt érezhesse, nyelvileg profi. Akkor ezt félvállról vettem, azt gondoltam, nem ez a dolgom, hanem az, hogy tapasztaljak és látni tanuljak meg. De most, hogy jött ez a Carver-fordítás, meg a filmek, amiket fordítottam, azt kell mondjam, tényleg nagyon sokat segített, és ez visszahat a saját dolgaimra. Van már egy kis magabiztosságom, hogy tényleg tudok bánni a nyelvvel, és nem szarok be, ha nem tudom azonnal kifejezni magam.
MN: Carveren kívül mást is fordítottál?
HA: Cheevert. Õk kortársak és barátok voltak, nagyon hasonlóan írtak. A 80-as években magyarul megjelent novellagyűjteménye, A vörös bútorszállító kocsi nagy kedvencem volt már, mielőtt írni kezdtem. Tőle Az úszó című novellát fordítottam le Géher István szemináriumára, akitől a műfordítást tanultam - nemcsak én, hanem a Carver-kötet műfordítói, mindannyian. Õ szerkesztette ezt a kötetet, ő találta meg a Kalligramot. Fantasztikus ember.
MN: Neked is volt olyan problémád, mint amit az utószó említ, hogy a hetedik "mondta" után a fordítóban felmerül, ezt talán valami más szóval is lehetne helyettesíteni?
HA: Tudatos választás ez a "mondta", tulajdonképp a minimalizmus lényege Hemingway óta. Kicsit sokkoló, kicsit mellbevágó, ugyanakkor nagyon alkalmas arra, hogy elgondolkodtasson, kell-e ennél több. Történik valami, ha azt mondom, "válaszolta" vagy "vetette fel"? Valószínűleg sokkal fontosabb az, hogy mit mondott, mint az, hogy hogyan mondta. És ez egy dramaturgiai kapocs is: azért is kell nekünk a "mondta", mert utána lesz egy név - különben én is így csinálom, így a legegyszerűbb dialógust írni.
MN: Előfordul néha, hogy bonyolultabban fogalmazol, mint ami a célod, és akkor vissza kell venned?
HA: Sokszor elszáll egy kicsit az ember, és akkor egyszerűsíteni kell. Én mondjuk szeretek érthetően fogalmazni. Elismerem, nagy jogosultsága van annak, hogy többféleképpen lehet interpretálni valamit, de én az egyszerűségre törekszem, hogy lehetőleg csak egyetlenegy dolog jusson eszedbe a mondatomról, mert távlati célom van, egy történetet akarok pontosan elmondani.
MN: Soha nem vonzott úgy a nyelvvel való játék, mint sokakat az előtted járó generációkból?
HA: Nem igazán. Mindig az a könyv ragadott magával, amelyik komolyan vette a nyelvet. A nyelv egy eszköz, amivel közölsz valamit, és lehetnek ugyan szép fodrai meg díszei, de hogy eleve fejjel lefelé fordítsuk - mint ami megtörtént a 70-es évektől a magyar irodalomban -, azt én sohasem akartam.
MN: Nem is olvastad szívesen ezeket?
HA: Õszintén szólva nem, sőt idegesítettek és... hogy mondjam.... Aztán amikor megtaláltam a saját stílusomat, elbeszélési módomat, és megnyugodtam, eltűnt ez a harag vagy ideges érzés, örülni kezdtem, hogy vannak másképp gondolkodó és író emberek is. Ide tartozik, hogy egyik kedvenc íróm, James Joyce, ugye, megírta a Dublini emberek című teljesen reális, száraz és pontos elbeszélésgyűjteményt, és pont ő, az én mesterem kezdte el, találta ki ezt a másik irányzatot is. Aztán azt is láttam, hogy mennyire intelligens és szimpatikus emberek csinálják éppen azt az irányzatot, ami engem dühített kamaszkoromban. Tehát teljesen rehabilitáltam őket.
MN: Vannak félelmeid írás közben?
HA: Nincsenek. Ez az egy terület, ahol most már biztonságban érzem magam. Érzem, hogy nekem van kitalálva, jól érezhetem itt magam, bármit megtehetek. Bármeddig el lehet menni, de azon úgysem fogok túlmenni, amit eddig már meg mertem engedni magamnak. Volt egy nagyon gusztustalan, úgymond brutális korszakom, ami szerintem humorral és humanizmussal is keveredik, nem volt azért az egészen olyan, mint amilyennek néhányan beállítják. Ennél én már csak visszafogottabb és élettelibb és emberibb dolgokat akarok. Tehát már mindent szabad, és akkor rájövök, hogy nem is akarom azt.
MN: Mi hozta ki belőled a brutálisba, gusztustalanba forduló történeteket?
HA: Két ötletem van. Egyik, hogy lázadtam az apám, kvázi a férfiak, tehát a nálam idősebb felnőttek ellen. Lázadásból vagy tiszteletlenségből kijöhettek ilyen gusztustalan, durva, provokatív dolgok. A másik, hogy olyan korban nőttem fel, ahol nagyon sok minden tilos volt. Elhatároztam, hogy kipróbálok mindent, ami tilos, és megpróbálom, akár sokkolóan is bizonyítani, hogy nahát, meg merem csinálni.
MN: Mi volt az apád elleni lázadás oka?
HA: Ebbe nem mennék most bele, de különben azóta megváltozott a kapcsolatunk, most teljesen együtt van a család.
MN: A gusztustalan, brutális jelenetek miatt kérdem: benned, aki kedves és szelíd benyomást keltesz, van-e agresszió?
HA: Van. A hétköznapi életben nyilván elfojtom, tényleg nem vagyok különösebben haragos, haragtartó, dühös vagy fölindult, inkább azt szokták rám mondani, hogy érzéketlen, túl lassú, nem éli át a helyzeteket, nem reagál. De tele vagyok feszültséggel, és még inkább tele voltam, amikor kudarcok értek. Tehát él bennem ilyesmi, és arra jó az írás, hogy ezt ki tudom élni, le tudom vezetni, függetlenítem magamtól, egy másik személy csinálja a brutális dolgokat, nem én.
MN: Verekedtél valaha gyerekkorodban?
HA: Vertek meg, de nem emlékszem, hogy verekedtem-e. Agresszív sportokat viszont űztem, hoki, rögbi, dzsúdó, kungfu. De mindig beszari gyerek voltam, ez hozzátartozik.
MN: Hogy kerültél a rögbicsapatba?
HA: Ez elég régen volt, és a hokiból jött.
MN: És a hoki hogy jött?
HA: Oda hétévesen kerültem, akkor még nincs semmi komoly durvaság. Ez a Fradiban volt. Valamiért abbahagytam, aztán 14 évesen még két évre visszamentem. Akkor már lehetett látni, hogy nem vagyok odavaló, már jött az igazi bunyózás, kilógtam a csapatból, kisebb voltam, vékonyabb, gyávább. Akkor hagytam abba, amikor serdülőből ifibe kerültünk, és hallottam, hogy na, most majd húsz liter meleg vizet kell meginni, ez lesz a beavatás.
MN: Az agressziód lenyomata a Krémes érzésekben elhangzó rap is?
HA: Igen, akkor voltam a legjobban megsértődve a világra, amikor azt írtam.
MN: Mi volt a bajod a világgal, és tart-e még?
HA: Elmúlt. Az volt a bajom, hogy folyamatosan hülyének néztek és semmibe vettek! És én azt gondoltam, hogy ennél többet érdemlek. Ott voltam én elcsúszva. Azt gondoltam, már letettem egy-két dolgot az asztalra. Viszonylag könnyen ment az eleje a pályámnak, a Géher percek alatt elintézte, hogy a Feri: Cukor Kékségből könyv legyen. Aztán kezdődtek a bajok, mert páran kibuktak tőle. Jöttek a novellák, engem bedobtak a mély vízbe, egy brutalitásról szóló Magyar Napló-esten fölolvasták a legsúlyosabb novellámat, A pulóvert, és akkor pár kritikus oly módon foglalt állást, hogy arra azért nincs szükség, hogy valaki egy disznót megbecstelenítsen.
MN: A 2000 bűnös csók című dalban és A gusztustalan féreg című novellában azonos sorok vannak. Más számaid is átfolytak a prózádba?
HA: Nem, azt kivéve, amikor a Pepsi Érzést csináltuk a Reich Péterrel, és közben novellákat írtam: akkor azzal is játszottam, hogy a novellába részleteket csempésztem a zenéből. Szeretem másfajta ötletekkel színesíteni a prózát. Az új regényben is sok idézet van, plusz egy vers, amit a Feri talál ki, egy klip, amit szintén ő, tehát hogy a szövegen belül ne csak arról a sztoriról legyen szó, ami a lényeg, hanem lehessenek még más színek, szagok is benne.
MN: A történet típusú számok novellaként működnek?
HA: Ezek inkább a Pepsi Érzésre jellemzők. A Péterrel együtt találtuk ki, miről szóljon egy-egy szám, aztán én megírtam a szövegét. És az, hogy ki lett találva, miről szóljanak, kizárta az olyan asszociációsorozatokat, mint ami mondjuk a Balatonnál van, amit egyébként imádok.
MN: A Hazai Ízekben meg egy ilyen filozófiai vonulat van.
HA: Az egyrészt abból fakadt, hogy az Erika filozófiát tanult, másrészt abból, hogy én akkoriban úgy kompiláltam verseket, hogy fogtam egy szöveget, aláhúztam, ami tetszett belőle, és összeraktam. Ebből jött az ötlet, hogy Erika olvasson filozófiát, és ami nagyon tetszik neki, abból írjunk dalszöveget. Így született egy-egy szám Szent Ágoston időelméletéből, Hérakleitosz töredékeiből és David Hume gondolataiból.
MN: Törekedtél arra, hogy a zenéid is jól meg legyenek csinálva?
HA: Egyáltalán nem. A zeném a zene paródiája. Azért az elég merész húzás, ha az ember megveszi a legprimitívebb szintetizátort, amit más a tízéves kisfiának sem venne meg, és ír vele húsz számot. A Hazai Ízek nem a zeneszerzésről vagy a csodálatos dallamvilágról szólt, hanem hogy egy bugyuta játékot felhasználjunk arra, hogy mondjunk valamit, meg hogy jól érezzük magunkat. Mert azért az egy nagyon jó kis hobbi volt, beállva ilyen számokat prüntyögni, amikor az Erikával együtt éltünk. Azért is Hazai Ízek, mert ilyen házi zene. A Pepsinél meg azért nem foglalkoztam vele, mert eleve nem tudtam zenélni - most már azért megtanultam valamennyire -, és minden energiám arra ment, hogy ne iszonyatos hamisan énekeljek, de ennek ellenére is hamis lett, miközben a többiek elég jó hangszertudású zenészek voltak.
MN: A VilágEgyetemnek adott interjúban tavaly említetted, hogy az a "hazai íz", az a "belterj", ami a Rám csaj...-ban is ott volt, a Taorminai Filmfesztiválon megfogta Tarantinót, Atom Egoyant, John Waterst: ez hogy zajlott?
HA: Egoyan és Tarantino benn volt a zsűriben, Waters csak leugrott a vacsorára, amit a nyerteseknek meg a sztárvendégeknek adtak. Mi egy kazah és egy indonéz film mögött az egyetlen díjazott európai film készítőiként voltunk ott. Enyedi Ildikó, Tarantino és a többiek inkább csak udvariasan megdicsérték, de Egoyan meg a felesége, aki minden filmjében szerepel, leültek az asztalunkhoz, és elmondták, hogy nekik miért tetszett. A felesége azt mondta, szerelmes a Déri Mikibe, az Egoyan pedig - mikor mondtuk neki, hogy a magyar kritikusok mindig azon lovagolnak, hogy milyen belterjesek vagyunk -, azt mondta, az a jó a filmben, hogy tökre érteni, és hogy tényleg van ilyen fickó, mint a Déri Miki, Montrealban is meg New Yorkban is, hogy mégiscsak egy univerzális világ, ami ebben a filmben van. Az a jelenet tetszett nekik nagyon, amikor a Miki meg a Marozsán Erika zsömlét eszik a konyhában, és nem történik semmi, de valószínűleg le fognak feküdni.
