„Ez egy véres harc” - Orsós László Jakab, a PEN World Voices fesztivál igazgatója

Könyv

Vezette a New York-i Magyar Kulturális Központot, jelenleg pedig Amerika legnagyobb irodalmi fesztiváljának a programjáért felel. A magyar írók amerikai esélyeiről, a brandépítés követelményeiről, Krasznahorkai amerikai rajongótáboráról és a Charlie Hebdo kitüntetése körüli botrányról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: New Yorkban nagy energiák árán el lehet adni, ami jó és magyar, olykor még a Carnegie Hallig is el lehet jutni, mint az az intézetvezetésed alatt meg is történt. De mi van New Yorkon kívül? Kansas például bevehető?

Orsós László Jakab: Kansast nem értük el, de Kansast senki nem éri el, még a nagy pénzekkel dolgozó franciák sem. Igaz, nem is nagyon ambicionálják. A Rubik-kocka mindenhova elér, de kultúrdiplomáciailag csak a nagyvárosokban lehet keresnivalónk. New Yorkból már Los Angeles is majdhogynem bevehetetlen – tűz és víz kulturálisan a keleti és a nyugati part.

MN: A PEN irodalmi fesztiváljának kurátori posztjára a magyar intézetes múltad miatt szemeltek ki, vagy álláshirdetésre jelentkeztél?

OLJ: Pályáztam, mint mindenki más. Meglepően sok interjút kellett csinálnom, nyolc beszélgetésen estem át. Leendő főnökömmel, Salman Rushdie-val csak a legutolsó fázisban találkoztam. Rushdie száraz és kemény volt, biztos voltam benne, hogy ez a hajó elment. Aztán csörgött a telefon, és Rushdie volt az. „Tudsz titkot tartani?” – így kezdte.

MN: Mi a munkamegosztás az elnök és az igazgató között?

OLJ: Én állítom össze egy mini stáb segítségével a programot. Kezdetben havonta leültünk Rushdie-val, és egy whiskey mellett átbeszéltük a dolgokat. Én is elmondtam, mit gondolok, ő is beleadta az ötleteit. Ha felmerült például, hogy jó lenne elhívni Tom Stoppardot (interjúnk vele itt és itt), Rushdie gyorsan írt neki egy e-mailt, bemutatott neki, és felvettem a szálat. Salman kapcsolatrendszere óriási segítség volt, és mind a mai napig az.

 Colm Toibín és Orsór a földön, Rushdie kukucskál, Tom Stoppard áll

Colm Toibín és Orsós ül, Rushdie kukucskál, Stoppard áll

Fotó: Beowulf Sheehan

MN: Mekkora a mini stáb?

OLJ: A többi nemzetközi irodalmi fesztiválhoz képest, és ez tipikusan New York-i dolog, röhejesen kicsi. Az Edinburgh-i Könyvfesztiválnak 12 embere van, én hárommal dolgozom. Az edinburgh-i fesztivál megkapja a város főterét ingyen, mi mindenért kemény bérleti díjat fizetünk. New Yorkban nincs ingyenebéd. És mindezek mellett egyre nagyobb a harc, egyre nagyobb erőforrások mennek el a marketingre, a programok bevezetésére. Viszont az is New York csaknem egyedi oldala, hogy magát a fesztiválhetet minden évben 160 teljesen ingyen dolgozó önkéntessel produkáljuk.

MN: Mennyi a fesztivál büdzséje?

OLJ: Évi 850 ezer dollár.

MN: Ezenfelül még neked is össze kell kalapoznod valamennyit?

OLJ: A folyamatos fundraising a szerződésem része, a kurátori munka mellett a másik legfontosabb feladatom. Most fejeződött be az idei fesztivál, de már javában írom a koncepciókat a jövő évire.

MN: A politika beleszól a buliba? Adunk egy kis pénzt, de cserébe kérünk valamit?

OLJ: Amerika ilyen szempontból biztonságos terep. Persze vannak politikai megnyilvánulásai a kiadói iparnak, de az, hogy a demokraták vagy a republikánusok megpróbálnák lenyúlni a saját céljaikra a fesztivált, ilyenről itt még nem is hallottak. A PEN egy független emberi jogi szervezet, és a miénk az egyetlen olyan irodalmi fesztivál a világon, amelynek deklarált politikai állásfoglalása is van, de hogy ez mi legyen, azt mi magunk szabjuk meg. Rushdie csinált például egy nagy Skype-interjút a The New York Times épületének színpadán Aj Vejvejjel. Ez fontos politikai kiállás volt a szólásszabadság ügyéért. Az ilyen akciókat is én találom ki. Aj Vejvej, Rushdie, New York Times – ez azért kemény dió volt.

MN: És a kiadók nyomják a saját íróikat?

OLJ: Hát persze! Még véget sem ér a fesztivál, de már megkezdődik a nyomulás a következőre. Jönnek a kiadói előpéldányok, a kávémeghívások, az őszi, tavaszi listaismertetések, szelíd vagy erőszakosabb nyomásgyakorlások. Ez is része ennek a szakmának. Én a kávénál húzom meg a határt, de azt is inkább én fizetem. A legnagyobb haszna ezeknek a közeledéseknek, hogy belelátok a kiadói tervekbe, hogy mi mikor fog megjelenni. Ha látok a listában valami izgalmasat, elküldik a kéziratot. Az ennél erősebb nyomulás inkább ellenérzést szül bennem. De olyan nincs, hogy valaki túlmenne egy ebédmeghíváson. Ez egy egészséges kultúra, ilyen itt szóba sem jön.

MN: A kiadói lobbitevékenység akár díjakhoz is hozzásegítheti az írókat?

OLJ: A brandépítés hozzátartozik a piachoz. Semmi megvetendő nincs benne. Ez soktényezős játszma: kell hozzá kiadói érzékenység, szerencse, és kell szerzői hajlandóság is. Folyamatosan jelen kell lenni a piacon, fordításokkal, új munkákkal, hozzáférhető régi ki­adásokkal. És legalább minden második évben itt kell lenni, a városban. Mert jelen kell lenni személyesen. Olyan nincs, hogy te nem veszel részt ebben a játékban. Fel kell ülni a színpadra, végig kell csinálni az interjúkat, és mindehhez jó arcot kell vágni. Van, aki ezt nagyon jól csinálja. Gőggel viszont nem lehet. Ha felülök a színpadra, és úgy csinálok, mintha itt se lennék, akkor kiröhögnek.

Orsós a pódiumon

Orsós a pódiumon

Fotó: Beowulf Sheehan

MN: Krasznahorkai frissen elnyert nemzetközi Man Booker-díja mögött is van tudatos brandépítés?

OLJ: Krasznahorkai olyan hangot talált el, amire itt, Amerikában, s ezen belül is New Yorkban nagy igény van. Ezek a metafizikus írások nagyon magányos világba érkeztek. New York a magányosok kultúrája. Sok az elveszett, magasan képzett lélek. Az a tónus, amit Krasznahorkai hozott, ez a tünékeny, titokzatos és metafizikus nyelv hisztérikus tömegeket eredményezett a felolvasásain. Tavaly szerveztem egy mesterkurzust: Colm Toibín, a fesztivál Rushdie-t váltó, ír származású elnöke beszélgetett Krasznahorkaival. Olyan volt, mint egy tömeges lelkigyakorlat. Áhítatos fiúk és lányok itták a mester szavait, és sűrűn jegyzeteltek. Ezt persze többéves folyamat előzte meg, amiben Tarr Béla filmjei is fontos szerepet játszottak. Azt gondolom, Krasznahorkai külföldi jelenlétében ez az amerikai siker sokat nyom a latban.

MN: És a metafizikán túl még mi kell?

OLJ: Kell egy értő szerkesztő, és kell egy intelligens píáros, aki tudja, hogy ebben a kultúrában hova kell téged pozicionálni. S miközben ez a píáros folyamatosan ébren tartja a kapcsolatait, azt is tudnia kell, hogy kit milyen médiumban prezentáljon. Tudnia kell, hogy Nádas Péter például milyen megközelítésben lehet érdekes a New York Timesnak vagy Esterházy a New Yorkernek, vagy bármelyikük a New York Magazine-nak, vagy ne adj’ isten a Vice-nak vagy a város iszonyú népszerű közrádiójának, a WNYC-nek. Ezek folytonos narratívatolmácsolási játékok. A píárosok teamben dolgoznak a szerkesztőkkel és a marketingesekkel. Ez egy véres harc, ami a nagy kiadók világában zajlik. A másik véglet a kis kiadó, amely nem tud és nem is akar ebben részt venni. Itt rendszerint a szerelem dönt: a kiadó vezetője szerelmes abba a munkába, amit kiad, és éjjel-nappal azon dolgozik, hogy keresztülnyomja a könyvet. Krasznahorkai a nagyok és a kicsik között félúton, egy nagyon jó kiadónál van, amely finoman és értelmesen nyomul az íróiért.

MN: Egy New York-i Krasznahorkai-felolvasásról szóló Guardian-cikkben a szerző mellékesen megjegyezte, hogy ez az irodalmi közönség főleg a jómódú, fehér fiatalok közönsége.

OLJ: Valóban, amit Krasznahorkai csinál, az Amerikában fehérirodalomnak számít. Mindenfajta művészetnek megvannak az ilyen szociális csatolásai. Krasznahorkai highbrow irodalom, a fehér, liberális egyetemisták, az értelmiségi közeg az ő világa.

MN: A magyarok közül van esélye valakinek, hogy elérje például az afroamerikaiakat vagy a latinókat?

OLJ: Nem tudom, érdekes kérdés, talán nem nagyon van átjárás, lehet, hogy a fehér olvasóknak kellene közhelyektől mentes hozzáértéssel nyúlniuk a fekete irodalomhoz, és akkor elindulhatna valami közlekedés.

MN: Mi hagyományosan a németeknél vagyunk jók…

OLJ: Ugye, Esterházyról szokás mondani, hogy nehéz fordítani. Szerintem nem a nyelvét nehéz fordítani, a referencia-rendszert nehéz átmozgatni. Nádassal is nehéz, pedig ő univerzálisabb kultúrában mozog, de ez a kultúra vagy nem ismerős a többségi Amerikának, vagy nem akarják vállalni a munkát, ami az ő aprólékos és brutálisan őszinte prózájának olvasásával jár. Spiró most fog először megjelenni angolul, a Fogságot őszre ígérik. És jön Lakatos Menyhérttől a Füstös képek. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják őket. A New York Review of Booksnak, amely az egyik legrangosabb intellektuális fórum Amerikában, van egy klasszikusokra szakosodott kiadója. Ennek a főszerkesztője valamilyen rejtélyes oknál fogva nagyon érti és érzi a magyar irodalmat. Kiadta az Édes Annát, Szabó Magdától Az ajtót, Karinthytól az Utazás a koponyám körült, amihez Oliver Sacks írta az előszót. Mindegyik jól ment. Szóval, van ez a furcsa magyar sikerszériájuk, és ez ennek az egy embernek köszönhető. Olykor ilyen egyszerű: egy embe­ren múlik.

MN: Idén Afrika volt a fesztivál fókuszában, de a Charlie Hebdo díjazása körüli balhé mintha ellopta volna a show-t…

OLJ: A PEN-nek van egy adománygyűjtő gálavacsorája, ahol díjakat osztanak. Erre hagyományosan a fesztivál keddjén kerül sor. Ez ugyanaz a cég, ahová a World Voices Festival is tartozik, de ezen belül a fesztivál egy külön sziget. Na, és a PEN a Bátorság Díjat a Charlie Hebdo szerkesztőségének ítélte, ami ellen csomó író tiltakozott. A PEN erre, némi egyszerűsítéssel, befeszült, és kijelentette, hogy minden író, aki aláírta a tiltakozást, a Charlie Hebdo ellen van. Ez, úgy ahogy van, ostobaság. A tiltakozók tágabb és nagyon is releváns szemszögből írták a levelet. A lényege az volt, hogy egy emberi jogi szervezetnek nem biztos, hogy Bátorság Díjat kell adnia egy olyan fórumnak, amely nagy tömegek vallási érzékenységével játszik folyamatosan. Érdekes lenne erről beszélgetni, és fogunk is szerintem; hogy miként viszonyul a szólásszabadság a tisztelethez és az érzékenységhez. A gálavacsora a rendőri készültség miatt egyébként úgy nézett ki, mint egy háborús övezet: ahová csak néztél, állig felfegyverzett katonákat és Humvee terepjárókat láttál, s mindezt egy irodalmi rendezvényen.

MN: Te egyetértettél a Charlie Hebdo díjával?

OLJ: Én a komoly és alapos vitával értek egyet.

Neked ajánljuk