A magyar tenger – nemzedékek óta ezt a metaforát szokás alkalmazni, ha emelkedetten vagy csak épp a szóismétlést elkerülendő emlegetnénk a Balatont. Mert bár nem „szép nagy rónaság” és nem is „fenyvesekkel vadregényes táj”, de azért természetesen a Balatonnak is kijárt a kultuszképző munka, amelynek döntő részét az e téren mindig is roppant szorgalmat tanúsító magyar irodalmárok végezték el. „Országunk kisded tengere”, ahogyan a tavat a költő és dalgyűjtő Pálóczi Horváth Ádám egy 1787-es versében említette, a 19. század első évtizedeire megkapta a maga klasszicizáló nimfáit. Az errefelé is vándorló Csokonai Vitéz Mihály megénekelte „Tihanynak riadó leányát” meg az itteni remetebarlangot, Berzsenyi Dániel pedig látatlanban is bátran összemérte a Balatont a genfi tóval és a szép genfi virulmánnyal.
Az irodalmi kultuszképzés javát értelemszerűen a dunántúli, helyesebben a túladunai literátorok vállalták magukra. Mindenekelőtt a szerelmi életét aprólékosan poétizáló Himfy, azaz Kisfaludy Sándor, aki majdani feleségét, a szép és gazdag Szegedy Rózát is a tó körül cserkészte be és vette le a lábáról. Különösen az 1795-ös badacsonyi szüret volt meghatározó kapcsolatukban, olyannyira, hogy Szegedy Róza évekkel később, de még mindig a házasságkötésük előtt így emlegette a Himfy által elhíresztelt találkozást: „Általában sokféleképpen vélekednek az emberek felőlünk, mert Badacsony!
S mi ott együtt! Ezt ki nem verhetni a fejükből.” A francia hadifogságából hazatért Kisfaludy azután 1800-ban végre elvehette szerelmét, s innentől egészen 1844-ben bekövetkezett haláláig a Balaton körüli élet meghatározó alakja volt, költőként és helyi politikusként egyaránt. Közadakozásból színházat gründolt Balatonfüreden, s megírt-megteremtett néhány Balaton körüli legendát: erős fantáziával, ám várregéiben a táj mellett a dicsőséges múltat, Mátyás meg Zsigmond király s persze a török elleni harcok korát is bevonva a kultuszképzésbe.
Az 1846-ra balatoni gőzhajóvá átlényegülő Kisfaludy Sándor munkáját a reformkori irodalmi élet egyik közhasznú kismestere, Garay János folytatta, aki épp 1848-ban jelentette meg Balatoni kagylókból című költeményfüzérét. A táj szépségének és történeti-nemzeti értékének fölmagasztalása ebben a műben szinte leltárszerű teljességgel valósul meg: a tihanyi visszhang, a nyolcszázados királysír, a balatoni vihar, a gyógyító erejű füredi víz, s immár maga a „regék dalnoka”, Kisfaludy is ott szerepel a füzér verseiben. A Balaton pedig, ez a „kékszemű szép hajadon”, nem más, mint Isten örömkönnye, melyet a teremtéskor Magyarország látásán ejtett:
„Tükre lőn az égnek,
S szép Magyarországnak…
Nevezik e könyet (sic!)
Balaton tavának.”
A Balaton irodalmi kultuszának kedvezett az a tény, hogy Balatonfüred a 19. század folyamán mindvégig kitüntetett társasági találkozóhelynek számított. Szerelmi viszonyok, készülő házasságok színtere volt, mint Vörösmarty Mihály beszélyében, A füredi szívhalászatban, vagy épp a pihenés-gyógyulás népszerű színhelye. Jókai Mór is először még mostohalánya révbe érkezését megkönnyítendő tett látogatást Balatonfüreden (hasztalan, hisz a kis Rózát utóbb házasságkötés nélkül maga Andrássy Gyula ejtette teherbe), ám utóbb nyaralásainak állandó helyéül választotta Füredet, ahol 1870-ben villát is építtetett magának és családjának. S bár Jókai szigorúan a nyarakat töltötte itt, leghíresebb itt készült regényében, Az arany emberben éppenséggel a téli Balaton veszélyes jelenségének, a rianásnak juttatott komoly szerepet a cselekmény alakulásában.
A 19. század második felének és a századfordulónak azonban nem Jókai, hanem egyértelműen Eötvös Károly volt önjelölt és egyszersmind valódi szakértője a magyar irodalomban. A tiszaeszlári per nevezetes védőügyvédje 1900-ban jelentette meg könyv formájában az Utazás a Balaton körül című anekdota- és konyhabölcseleti gyűjteményét. Ebbe a laza topográfiai mesefüzérbe Eötvös belecsempészte kiterjedt atyafiságát is, hiszen a dualista parlamenti élet közkedvelt Vajdáját e tájegység lakói csak „komának” emlegették, lévén famíliája majd mindenkivel rokonságot tartott. Így aztán a Balatonról és a Balaton ürügyén előadott történetek szereplői szinte mind rokonai a mesélőnek, s e meghitt familiaritás nem ismer távolságot sem származásban, sem históriai korokban. „Valamelyik ősnagynéném unokanővérének orozva költ fia” – írja körül például egyik adomájának hősét.
Eötvös Károly volt az, aki művében enyhén furcsállva, de azért a régi magyaroknak kijáró áhítatos tisztelettel leírta: a régi vágású magyarok bizony nem fürödtek a Balatonban. Az újabb magyarok már fürödnének, de azokat meg rendre külföldi fürdőhelyekre irányítják a hazafiatlan, idegent majmoló orvosok. Talán Eötvös zord intése tette vagy talán a pénzhiány, de a 20. század első évtizedeiben azért már inkább a Balaton mellett üdültek az írók, s nem külhoni fürdőhelyeken. Így tett a Szárszón a magyar parasztságról meglehetősen féloldalas ismereteket szerző Nagy Endre, de így tett Karinthy Frigyes is, aki nyarait rendszeresen a siófoki Vitéz-panzióban töltötte, megörökítve a siófoki szezonnyitások obligát pofozkodásait, s olyan látogatókkal össze-összeülve, mint Hunyady Sándor vagy Rejtő Jenő. 1938 augusztusában a halálos agyvérzés is itt érte Karinthy Frigyest, s persze egy szűk évvel korábban Balatonszárszó is hasonló irodalomtörténeti nevezetességre tett szert József Attila halálával. (Más viszont éppenséggel meggyógyult a Balatonnál, mint 1926-ban a füredi szanatóriumba befekvő, majd a sétányon fát ültető indiai Nobel-díjas, Rabindranáth Tagore.)
Balatonszárszó azután 1943-ban egy sor értelmiségit s köztük több írót is vendégül látott a Magyar Élet Táborában, ám ez a híres konferencia még így is kívül esik az irodalom világán. Nem úgy az az 1952-es intézkedés, amely a szigligeti kastélyt az Irodalmi Alap birtokába juttatta, alkotóházzá megtéve az Esterházy család egykori tulajdonát. Az alkotóház sok jeles és még több jelentéktelen irodalmi mű és ügynökjelentés létrejöttének, több botránynak (kiválólag Csurka István 1973-as részeg zsidózásának) és megannyi ugratásnak volt a színhelye. Az utóbbi műfajban alkotva a kezdetektől Karinthy Ferenc, azaz Cini és Örkény István teljesítette túl a tervet, a legtöbbször éppen egymást megtréfálva. Örkény például (mint Braun Adél Zója tekercselőnő, népnevelő, önkéntes véradó) az alábbi levéllel fordult az Irodalmi Alaphoz, beszámolva egy képzeletbeli brigád szigligeti látogatásáról:
„Minő fölemelő érzés: íme, e falak közt és a díszparkban nem is olyan régen még grófok, hercegek, királyi kamarások és hasonló úri bitangok dőzsöltek, lakmároztak, pezsgőztek kéjhölgyeik társaságában, jelenleg viszont alkotóház, és Sztálin elvtárs zseniális meghatározása szerint »a lélek mérnökei«, szoc. íróink dolgoznak szorgosan, tágas perspektívákat nyitó műveiken. Hogy azonban némi építő kritikával is éljünk, megemlítem, mekkora szomorúsággal kellett tapasztalnunk: a mi szemünk fénye, a drága Karinthy Ferenc elvtárs milyen kicsike húsadagot kap ebédre, és annak gyors elfogyasztása után vágyakozva, de sajnos hiába pillant a konyha felé. Engels elvtárs kimutatta a fehérjék szerepét a majmok emberré válásában, tehát a szellemi munkában. Ezért hamarjában egy kis gyűjtést rendeztünk kedvencünk javára, s a befolyt összeget, céljának megjelölésével leadtuk a portán. Kérjük az igen tisztelt vezetőséget e fogyatékosság kiküszöbölésére, és hassanak oda, hogy e szeretett, kiváló alkotó adagjait emeljék föl, s ennek folyományaként még inkább okulhassunk általa és gyönyörködhessünk csudálatosan szép műveiben.” (Karinthy Márton: Ördöggörcs)
Az írók, s különösen a korszak írófejedelmei, persze lehetőség szerint inkább saját házat szereztek a Balaton partján. A Tihanyba „beházasodó”, majd ott a negyvenes években házat építtető Illyés Gyula járt az élen, s ő egyebekben is a Balaton nagy népszerűsítői közé tartozott: 1962-ben Reismann János fotói mellé ő írta meg annak az albumnak a szövegét, amely több nyelven megjelentetve hirdette a Balaton szépségét és általa a konszolidációt. Illyés barátja-és-ellenfele, Németh László az ugyancsak Tihanyhoz tartozó Sajkodon találta meg a maga tusculanumát, míg a börtönből a hivatalos elismerés felé száguldó Déry Tibor 1965 nyarán a balatonfüredi Tamás-hegyen vásárolt házat. Itt született A napok hordaléka, majd az Újabb napok hordaléka című jegyzetgyűjteményeinek tekintélyes hányada: a természet megfigyelését, a kertészkedést és megannyi egyéb bukolikus mozzanatot hordva az olvasók elé, mesterkéltségükkel sokakat irritálva. „Kertünkben kihajtott az első kankalin” – szól Orbán Ottó gunyoros Déry-paródiájának (A napok sódere) vezérmotívuma, amely az őszintétlen bölcselkedések végén ekképp fordul át: „Kertünkből kihajtott az első Volkswagen.”
