„Folyó év január 8-án megjelent a Fővárosi Könyvtárban Szergejcsuk orosz ezredes úr azzal, hogy a könyvtár anyagában felkutatja a fasiszta és szovjetellenes könyvanyagot. Kutatását az ezredes kirendelt államrendőrségi tisztviselőkkel (nem szakemberekkel) nyomban elkezdte, és ezt a munkáját jan. 9-én, 10-én, 11-én folytatta. A kutatás folytán azt a parancsot adta, hogy 51 napi- és hetilapunk 1920–1944 között megjelent összes évfolyamait, valamint 187 magyar, német, olasz nyelvű tudományos szakfolyóiratnak csekély kivétellel 25-30 évre visszamenőleges összes évfolyamait megsemmisítés céljából szolgáltassuk ki. A tudományos könyvtárból kiemeltek kb. 2000 kötet könyvet. […] A megsemmisítésre ítélt könyvanyag tekintélyes része olyan, hogy fasisztának vagy szovjetellenesnek minősíteni nem lehet” – írta Hajdú Henrik, a Fővárosi Könyvtár (ma: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) akkori vezetője 1947 januárjában a főváros polgármesterének, abbéli reményében, hogy a kiszanált anyagot az intézmény megtarthatja. Nem így történt. Az 1945-ös politikai és ideológiai cenzúra és a könyvbetiltások hullámai okozták a legnagyobb veszteséget a könyvtárnak. De a könyvek elleni harc nem a 20. századi diktatúrák találmánya.
A császárnak és a pápának
| ||
Az írott történelem első könyvcenzúrája még i. e. 250 körül történt Kínában, ahol Csin Si Huang-ti császár követelte a híres gondolkodó, Konfuciusz műveinek megsemmisítését, mivel „azok szellemi erejüknél fogva képesek voltak gátat vetni hatalma korlátlan kibontakozásának”. De nem kell ennyire messze mennünk, hiszen „már az ókori görögök is” ügyeltek a tartalomra: maga a cenzor kifejezés is tőlük ered, az eredetileg i. e. 443-ban az erkölcsökre ügyelő tisztviselők így lettek az igazságbirtoklás állami vagy éppen egyházi monopóliumának biztosítói. Míg sokáig az ókeresztény iratok számítottak tűzzel-vassal üldözendőnek, utóbb jócskán elégtételt vett magának az Európában vezető szerepet kiküzdő keresztény egyház. Az utólagos cenzúra mellett Diocletianus császár rendelte el – éppen az ókeresztény tartalmak kiszűrése érdekében – a preventív, előzetes cenzúrát, amely engedélykötelezettséget írt elő a megjelenő írások számára. Ezt a technikát aztán úgy, ahogy van, átvette a kereszténység, hogy kiszűrje a pogány irodalmat. Ugyanakkor nem lehetünk elég hálásak például Cassiodorusnak (Vivarium) és Nagy Szent Vazulnak (A költők olvasásáról), amiért amellett érveltek, hogy ellenőrzött körülmények között és korlátozott hozzáféréssel ugyan, de át kell menteni az ókori klasszikusokat. Hiszen – néhány papirusztöredéktől eltekintve – az antikvitás irodalmából szinte csak azt ismerjük, amit nyugati és keleti keresztény szerzetesek a középkorban lemásoltak. A klasszikus cenzúra és a legismertebb tilalomlisták így is az egyházhoz köthetők: a tridenti zsinaton (1545–1563) – a könyvnyomtatás és a reformáció hatására – az egyház deklarálta „sikerkönyvét”, az Index Librorum Prohibitorumot, amely csaknem 40 kiadást élt meg már a maga korában, s tartalmazott minden olyan művet, természettudományos vagy irodalmi alkotást, amelyeket a katolikus egyház vezetése saját erkölcsével és vallásosságával összeegyeztethetetlennek tartott. A „nem létező könyvek” listáját csak 1966-ban szüntette meg VI. Pál pápa, amikorra olyan művek is szerepeltek rajta (természetesen Kálvin, Kepler és Bacon mellett), mint A Notre Dame-i toronyőr vagy épp Karl May regényei. Az Index megalapozta a későbbi cenzúrák működési metódusát, büntethető kategóriaként kezelte a tiltott könyv tartalmának védelmét, olvasását, terjesztését és magánál tartását.
„Ama bizonyos, a pápától már régen kiközösített Luther Márton ismeretlen iratait, azokat nyilvánosan égettesse meg és tegye közhírré, hogy jószágvesztés terhe alatt senki se merészeljen efféle iratokat venni, olvasni, magyarázni” – így nézett ki a magyar állami cenzúra kezdete; ezt tartalmazta II. Lajos egy 1524-es parancsa. Nagyobb váltás Mária Terézia uralkodása idején jött, ő már az ún. Bücherpolizei-jal óvta az olvasókat és saját hatalmát a problematikusnak számító gondolatoktól: tiltottnak számítottak a protestáns történeti művek, a Luther-biblia, a Korán, de az erotikus verseskötetek, a szerelmi kalandokat tartalmazó „gáláns” regények, a boszorkány- és mágustörténetek és a liberálisabb francia egyházjog is. A tudományos ismereteket közlő könyvekkel szemben azonban az őt követő II. József sokkal elnézőbb volt, cenzúrarendeletében pedig megszüntette az egyházi cenzúra önállóságát, és alárendelte az államinak. Fel is lendült a politikai irodalom és a folyóirat-kultúra, de a könyvvizsgálás nem tűnt el. Magyarországon 1848 néhány hónapja, az ún. boldog békeidők (1867–1914) és az 1989 óta eltelt bő negyedszázad kivételével szinte mindig volt valamilyen cenzúra.
Lángok között, zár alatt
A modern történelem legkegyetlenebb üldöztetése az I. világháború után következett – a könyvek és sajtótermékek tekintetében is. 1919-től a kivételes sajtórendészeti ellenőrzéstől kezdve a szerkesztőségek és nyomdák megtámadásán keresztül széles eszköztárral rendelkeztek a hatalmon levők. Kun Béláék bukása után a Tanácsköztársaság minden kiadványát elítélték, és a rendőrök sajtótermék-gyűjtő telepeken égették el a házkutatások és motozások során elkobzott „kommunista, bolsevista és anarchista” műveket. 1921-től az „állami és társadalmi rend védelméről szóló” törvénycikk szabályozta a cenzúrát; előzetes sajtóellenőrzés működött, a Belügyi Közlöny, a Corvina hírrovata (és még néhány lap) rendszeresen közölte a lefoglalások és kitiltások listáját. Mindemellett megvonták a postai szállítás jogát az emigrációban megjelent magyar művektől, ez érintette például Kassákot vagy Lengyel Józsefet. 1931-ben lefoglalták József Attila Döntsd a tőkét kötetét is, de éppígy Illyés Gyula Rend a romokbanját és Radnóti Újmódi pásztorok énekét.
| ||
A nagy tüzek azonban az antiszemitizmus terjedésével lobbantak fel: az 1933-as berlini könyvégetés, amely során Goebbels parancsára 20-25 ezer „zsidó szellemiségű, marxistának, pacifistának vagy éppen dekadensnek” tartott művet gyújtottak fel, az európai könyvtörténet egyik legfeketébb napjának számít. Sokak között Freud, Brecht, Mann és Kästner művei égtek hamuvá, utóbbi végig is nézte saját műveinek pusztulását. Magyarországot a 40-es években érte el a folyamat: 1944. április 30-án megszületett a magyar királyi minisztérium 10800/1944-es rendelete a „magyar szellemi életnek a zsidó szerzők műveitől megóvására”. A műveket kivonták a közforgalomból, és még ez év júliusáig (tehát mintegy két hónap alatt) félmillió darab, azaz 22 vagonnyi zsidónak minősített szerzőjű könyv került a Kolosváry-Borcsa-féle papírzúzó malomba. (Róla lásd korábbi cikkünket: „Egyetlen udvariatlan szóval nem bántottam a zsidókat”, Magyar Narancs, 2015. január 15.)
A II. világháború végén a Moszkvában kötött fegyverszüneti egyezmény 16. pontja kimondta, hogy meg kell tisztítani a közéletet és a sajtót a fasiszta szellemtől. 1945 áprilisában létrejött a Faust Imre vezette Fasiszta Sajtótermékek Jegyzékét Összeállító Bizottság, melynek 20 tagú testülete a magyar szellemi életből, a politikai pártok képviselőiből került ki; a lista összeállítását azonban könyvtári szakemberek végezték el.
A cím szerinti tiltójegyzék nem volt teljes, a miniszteri szabályzat pedig nagy vonalakban fogalmazott. A minősítést és a döntést így általában adott könyvtár és könyvtáros hozta meg. Így egy-egy könyv sokszor vándorolt az osztályok között, mint például Konrád György héberre fordított műve vagy Zilahy Lajos Krisztina és a király c. regénye. Utóbbiról egy 1965-ös könyvcédula szól, amely jól mutatja a könyvek elbírálásának belső mechanizmusát: „maradjon zárt ez a Zilahy-könyv, 1) az előszó miatt, 2) mert ha megtudják, hogy itt van, úgy tódulnak ide olvasni, hogy még, s arra semmi szükség, hogy tömegesen olvassák”.
Felszabadul a Pokol
„Megbíztak embereket, hogy ellenőrizzék az állományt, voltak szakemberek is, de volt, akit csak odaküldtek, fogalma nem volt, mit csinál, csak vitte a düh meg a lelkesedés. Szergejcsuk után fél évre jött az ideológiai kivonás, aztán az úgynevezett csendes index, amikor elraktak mindent az olvasó elől. Az ideológiai válogatás sokszor inkább magánszorgalom volt, amikor X. Y. könyvtárvezető azt mondta, hogy Gárdonyit ne olvassanak a gyerekek, és a Kincskereső Kisködmönt is betiltották. Az irredentizmus volt az egyik legnagyobb mumus, de a polgári életet pozitívan beállító Kosztolányi-novellákat sem lehetett ajánlani a könyvtárban. Elszabadult a pokol” – meséli Havas Katalin, aki könyvtárosként 37 évet dolgozott a Szabó Ervin és tíz évet a Széchényi-könyvtárban, így a betiltások, kivonások egy részét személyesen átélte. „Diákkoromban, mikor még csak aktivista voltam a könyvtárban, velem is tépettek szét könyveket. Fájdalmas dolog, hogy csak később jöttem rá, mit csináltunk – teszi hozzá. – Ez 1961-ben volt. 18 éves voltam, a Rottenbiller utcai fiókkönyvtárban kezdtem dolgozni, amikor a Szilágyi-féle A magyar nemzet történetéből és a Malonyay-féle A magyar nép művészetéből kellett kötészeti selejtet csinálni. Ez azt jelenti, hogy a könyv tönkrement: ám nekünk kellett tönkretenni… Ugyanakkor a Karinthy Frigyes úton a Totem és tabut és több, máshol már nem létező művet találtunk a hátsó raktárban.” Ahogy meséli, a központi könyvtárban voltak a mentett, eldugott könyvek. „Pokolnak hívták ezt a gyűjteményt: azokat a könyveket, amiket semmilyen körülmények között nem lehetett kiadni, csak a kutatóknak, esetleg jó ismerősöknek. Egymás közt kézről kézre adtuk a Szolzsenyicineket és a Faludykat. Ha a kézikönyvtárból adtunk ki dolgokat, abból is mindig nagy balhé volt; gondolom, így működött ez a tiltottaknál is, ha kiderült.” Indexen volt Benedek Elek, Molnár Ferenc, Tamási Áron, de Cervantes és a Kalevala is a nemkívánatos előszavak miatt, a Horthy-korszak antikommunista és irredenta irodalma is kiesett a forgalomból. Mindez azonban nem minden esetben jelentett folyamatos tiltást, voltak enyhébb időszakok (például 1953, majd ’56 után vagy a ’60-as évek közepétől). A szabadpolcos rendszer bevezetésekor is működött az ideológiai „nevelői” szándék, erősen felhíva a figyelmet az antiklerikális és szovjet irodalomra. A ’70-es években pedig már sok minden megjelenhetett, a könyvbeszerzés nehézkes és lassú volt, de nem kivitelezhetetlen, még külföldi periodikumokat is rendelhettek. A zárolt részekre vonatkozó rendeletek 1985-ben már betarthatatlanok voltak, és 1989-ben hatályon kívül helyezték őket. Az OSZK Zárolt Kiadványok Tárából Kortörténeti Különgyűjtemény lett. A betiltott műveknek pedig sokszor egyenes útjuk volt az ellenkánonból a kanonikus pozícióba.
A 20. században betiltott, mára klasszikussá vált szerzők világirodalmi toplistáján olyan nevek vannak, mint Fitzgerald, Orwell, Hemingway vagy épp Tolkien. Míg a demokratikus berendezkedés a könyvtiltásokat éppúgy elítéli, mint a cenzúra egyéb válfajait, azért az ajánlott és nem ajánlott könyvek rendszere nem szűnt meg. Az ALA, az Amerikai Könyvtárszövetség például évente kiad egy listát azokról a könyvekről, amelyek kerülendők a gyerekek számára. A szexuális tartalom vagy épp a természetfeletti szereplők miatt így tennék ki az iskolakönyvtárakból a teljes Harry Potter- és Alkonyat-sorozatot, de Salinger Zabhegyezőjét vagy a Ne bántsátok a feketerigót! is. És bár az Egyesült Államokban 1982 óta évente megtartják a Banned Book Weeket, a betiltott könyvek hetét, amellyel az olvasás szabadságát ünneplik, azért naivitás volna azt hinni, hogy a világ túllépett a könyvek betiltásán. Ha a pápa már nem is átkozza ki azt, aki Darwint olvas, azért vallási fanatikus csoportok a közelmúltban is égettek Beatles-lemezeket, Harry Potter-példányokat. Rushdie-t a Sátáni versek 1988-as megjelenése óta nemcsak vallási kiközösítés, de halálbüntetés is sújtja egyes iszlám országokban.
A könyvek tiltása máig a tudás kisajátításának szimbóluma és eszköze, támadás a tudás ellen. Ahogy azt 1953-ban amerikai könyves szakemberek The Freedom to Read (Az olvasás szabadsága) című, nevezetes nyilatkozata deklarálta: „Az olvasás szabadsága a demokrácia nélkülözhetetlen velejárója. A könyvet megítélni csak mint könyvet szabad. A művészet, az irodalom nem virágozhat ott, ahol a megmérettetés szempontja a politika. Szabad társadalomban az egyén szabadsága, hogy eldöntse, mit akar olvasni, mi jó vagy mi rossz számára.”
